Tovább gondolkozom

                Feltehetjük azt a kérdést, hogy vajon ki a művész. Annak idején az egyetemen mondta egy tanárunk, hogy kutatót is lehet képezni, úgy, mint művészt is, de azzá inkább válik valaki. Nem igazán határoznám meg magam művészként. Nem érzem azt, hogy különösen tehetséges vagy kimagasló lennék bármely művészeti ágban. Inkább úgy érzem, hogy azt a keveset, amit kaptam, - bár sok területen, - szeretném megmutatni, így egyben. Ahogy van, ahogy vagyok. A magam tökéletlenségével, korlátaival, félelmeivel, de szeretném, ha valahogy napfényre kerülne. Igaz, nem trendi, és nem túl sokakat érdekel, nem túlságosan vonzó, de úgy érzem, hogy van létjogosultsága. Részben azért, mert olyan élettörténettel, amivel én rendelkezem, a kamionsoron szoktak a lányok kikötni. Részben, mert az élet több annál, mint, hogy lavírozunk, egyensúlyt teremtve a bevétel-kiadás oldalon.

                Persze, van bennem félelem. Félek a visszautasítástól, a gúnyolódástól,attól, hogy nevetség tárgyává leszek. Nem szeretnék hasonlóvá válni azokhoz a tehetségkutató-szereplőkhöz, akik meg vannak győződve a saját kiválóságukról, de a produkciójuk láttán egy ország röhög rajtuk.

                Elgondolkodom azon is, hogy vajon kell ez nekem? Nem élhetném tovább az eddigi életemet, két lábbal a földön maradva? Muszáj nekem kockáztatni? Nincs elég bajom? Miért nem elégedek meg azzal, ami van? Talán élhetném az életem az eddig megszokott módon. De van bennem vágy arra, hogy adjak, hogy nyomot hagyjak az emberekben. Egy kicsit a világot szebbé, jobbá, mosolygósabbá tenni. Másrészt, szeretném, ha az emberek felismernék, hogy a művészet azért van, hogy szolgáljon. Nem a kivételezettek kiváltsága, hanem ajándék és segítség mindannyiunk számára. Segít kimondani, eltáncolni, elénekelni, leírni, megformázni... Egy kicsit kapcsolatot teremteni a transzcendenssel. Kicsit távolról, felülről, messziről tekinteni magunkra, az életünkre, mert a megoldás ott van mindannyiunkban.

                Úgy érzem, most már nem tudok megállni. Mi ad erőt? Az, hogy tudom, hogy Valakinek mindenre gondja van. Gondja van rám. Pont most, karácsony környékén ez pláne aktuális. Gondja van arra, hogy mennyire irtózok és félek a karácsonytól. Mennyire elszorul a szívem és sokszor könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok, hogy mi lesz, hogyan lesz, hogy fogom túlélni, hogy fog lezajlani. Mindeközben, hogy fogok arra figyelni, Aki a lényeg, Aki az ünnepelt, Aki az ajándék. Neki gondja van minden álmomra. Így talán eljutok oda, hogy ne féljek. Hogy, ha a csillagokra nézek, eszembe jusson az álmom.

Hangosan gondolkodom

Jó lenne magam megmutatni... Azt, amit érzek, ahogy gondolkodom. Amivé váltam, aki vagyok, ahonnan indultam, és az utat, amit bejártam ahhoz, hogy ide eljussak. Jó lenne, ha mások is látnák, és talán lenne, akiknek tudnék adni, segíteni. Jó lenne, ha azokhoz eljuthatnék, akik szintén mélyről indultak, akik küzdenek, vívódnak. Akik sokszor magányos harcosok, sokszor vannak egyedül, sokszor találkoznak meg nem értettséggel, kiközösítéssel, kitaszítottsággal.

Úgy érzem, sőt vágyom rá, hogy felszínre hozzam, széles körben megismertessem magam. A gondolataimat és mindazt, ami a gondolataimból, álmaimból, terveimből születik. Persze, nyugodtabban indulnék el az úton, ha lenne a facebook-on legalább ezer követőm, akinek a nagy része komolyan venné, amit csinálok és mellém állna. Akkor is nyugodtabb lennék, ha lenne elég tőkém kísérletezgetni, próbálkozni, az utamat megtalálni. Akkor sem esnék kétségbe, ha melléfognék vagy tévúton járnék. Az is furcsa, hogy abból kell megélnem, amit ezidáig szerelemnek tekintettem. Furcsa, hogy pénzt kérek bármiért, amit eddig legfeljebb ajándékba adtam. Az is nehéz, hogy amikhez az álmom kapcsolódik, egyik sem a tanult szakmám, sőt ezirányú gyakorlatom, tapasztalatom sincs. Vannak ez irányú kétségeim...De elég erős a vágy és a késztetés bennem, hogy tudom, hogy bele kell vágjak akkor is, ha nem tudom, mennyire lesz kelendő, ha egyedül is vagyok, és ha senki nem akar érte pénzt adni. Mert bízom abban, hogy lesz, akiknek tetszeni fog, idővel társakra, támogatókra fogok találni és lesz, aki pénzt is ad érte. Mint ahogy én is szeretek másokat megismerni, akikkel együtt is dolgoznék, együttműködnék, és persze én is adok pénzt azért, amit fontosnak találok. A gyakorlatot, tapasztalatot meg igazán élesben az út közben lehet megszerezni.

Ebben a legnehezebb persze az, hogy családfenntartóként szükségem van a rendszeres, megbízható jövedelemre. De ugyanez volt a helyzet akkor is, amikor körülbelül tíz évvel ezelőtt bátran hoztam meg olyan döntéseket, aminek nem tudtam, mi lesz a kimenetele. Be kell lássam, már régen voltam igazán bátor, régen hoztam meg olyan döntést, ami igazán bátorságra vall. Nem szeretnék vakmerő lenni, de szeretnék boldog lenni, a saját utamat járni. Igen, valamilyen ajtót be fogok csukni magam mögött, amit nem fogok utána kinyitni. De ha nem vagyok a helyemen, az csak kínlódás. Meg kell találni a helyem, az utam. Fáradsággal, nehézségek árán, sokszor magam legyőzve. Elesve és utána felállva. Másoknak segítve, utat mutatva. Nem csak azért, mert így tudom magam megvalósítani, hanem azért, mert így vagyok önazonos. A saját árnyékomból kilépve, utat engedve annak, ami már régóta nyugtalanít.

Angyal-álom

                Ha valaki megkérdezi, mindig azt válaszolom, hogy nem szeretem a karácsonyt.  Ez valóban így van. Fájdalom, félelem, magány, egyedüllét. Nem tudok róla beszélni, mert mindenki örül és boldog és együtt van a család. Én meg összeszorult szívvel várom, hogy mi lesz, mi jöhet még, valami, ami a tavalyinál is rosszabb, és ha meghallom a karácsonyi énekeket, belülről mar a könny és öklendezek. Vannak sebek, amik nem múlnak el, évek-évtizedek múlva sem.

                Várakozva... Tulajdonképpen könyörögnék, hogy legalább a decembert várják meg. Hogy ne legyen már októberben is tele a bolt csokimikulással és csillogó karácsonyi díszekkel. Így elvész az ünnepnek a lényege, az ünnep mivolta.

                Hálás vagyok, hogy idén máshogy lehet. Máshogy készülhetek az ünnepekre. Hálás vagyok, hogy kórusban énekelhetek, és a próbák során újra és újra átélhetem az átélhetetlent, a megfoghatatlant. A földre közénk lejövőt. Hálás vagyok, hogy vannak olyan embereim, barátaim, akiknek készíthetek ajándékot. És az ajándékkészítés is elvarázsolhat, elrepíthet egy olyan dimenzióba, ahol tényleg a szívünkkel látunk. Köszönöm, hogy segítetek vágyakozni. És hinni abban, hogy a vágy valóra válhat. Hogy újból átélhetem, hogy a ti örömötök az én örömöm, hogy megköszönhetem, hogy adhatok.

                Talán az idei év másról is szólhat. A háláról, hogy lehetnek még álmaim, és jó, hogy még nem mondtam le róluk. Hogy az élet több annál, mint a bevétel-kiadás oldal között lavírozás, a száraz tények, adatok, a racionalitás megfoghatósága, megingathatatlansága. Szembenézni a félelmeimmel. Bízni abban, hogy valóra válhat, amit dédelgetek. Mert talán nem véletlenül vannak álmaim-vágyaim. talán nem véletlenül érzem azt, hogy nem egészen jó, ami most van. Hogy szeretném magam megmutatni. Szeretnék adni. Mert annyi minden van, amit kaptam, és bízom abban, hogy lesz, akinek pont az kell és pont így, ahogy én tudom adni. Hogy az a sok mélység nem véletlen volt az életemben. Mert nem csak mélység volt, hanem sok csoda is. Talán már magam sem hiszem el, de voltak.... És most arra van szükségem, hogy csodálat éljek át és csodákat mutassak meg. Hogy ne rejtsem el, amit kaptam. És talán ehhez az kell, hogy levegyem azt a ruhát, ami bár kényelmes, de mégsem az enyém. Nem illik hozzám. Le kell számolnom azzal, hogy ahhoz, hogy másként folytassam, változtatnom kell. Bízni abban, hogy ha az én utamat fogom járni, meg lesz a békém, a sikerem, a boldogságom, a biztonságom. És most vállalni kell érte a bizonytalant, és igen, a kudarc lehetőségét is. Hogy mégsem kellek, hogy mégsem kell, amit adni tudok, de nem baj. Legalább az a békességem meglesz, hogy megpróbáltam és kiálltam és vállaltam és mertem.

                Mert áldozatot kell érte hozni. Valahogy nekünk, talán nem erre a földre való embereknek eleve nehezebb. Mi nem tudunk lavírozni, nem tudunk ügyeskedni, nem tudunk a másik hátán előbbre jutni. Mi csak azt becsüljük meg, amit mi értünk el. Mi csak égni tudunk, nem parázslani vagy pislákolni. Mi mindent egy lapra teszünk fel. Csak lent van vagy fent, de soha nem felemásan. Igen, ha bukunk, nagyot bukunk. Ha kudarc ér, az a teljes megsemmisülésig hatol. De csak így, teljes szívvel-lélekkel érdemes. Köszönöm.

                Talán így élhetőbb a karácsony. Hogy az angyal szárnyán ott az álmom.

Gyertya-Fény-Álom

                A kis gyertya ugyanúgy éldegélt a kereskedő fiókjában, mint a többiek. Volt köztük fehér és színes, vékonyabb és vastagabb, csavart és szép egyenes szálú. Mindegyiknek meg volt a maga feladata. Illetve, meg lett volna, ha valaki megvette volna őket. Igaz, manapság szokás a gyertyákat szobadíszként tartani, de akkor inkább már vegyünk egy szép porcelán vázát vagy egy csiszolt kristályt. A gyertya ugyanis akkor tölti be a küldetését, ha elég. Igaz, ez élete elmúlását is jelenti, amiben talán ugyanúgy benne van a fájdalom, mint mindannyiunk életében, de neki ez a sorsa.

                Ilyesmiről gondolkodott a mi kis gyertyánk, közben persze sokat álmodozott. Mivel eléggé kíváncsi természet volt, szívesen hallgatta a boltba betérők beszámolóit arról, hogy milyen a kinti világ. Még jobban örült annak, hogy szinte nincs a világon olyan hely, ami elképzelhető lenne gyertya nélkül. És ha valóban így van, akkor ő is hamarosan betekintést nyerhet a kinti világba és saját szemével csodálkozhat rá arra, amiről most csak álmodozni mer.

                Maga elé képzelte a gyönyörű katedrálisokat, díszes palotákat, a szép ruhákban a templomba igyekvő embereket, akik áhítatot keresve gyönyörködnek a gyertya fényében. A szép házak tágas szobáit is még szebbé, ragyogóbbá varázsolta megannyi gyertya lángja. Szeretett volna a kis gyertya is közéjük kerüli, osztozni dicsőségükben, fényükben, és már alig várta, hogy valaki őt is kiválassza.

                Telt-múlt az idő, a kis gyertya még mindig a kereskedő fiókjában porosodott. Igen, porosodott, mert senki nem ügyelt arra, hogy őt is megtisztogassák, kifényesítsék. Egyszerű, igaz, nagyon szép, fehér és szabályos formájú volt, de nem volt benne semmi különleges, amin egy boltba betérő vásárlónak megakadt volna a szeme. Így sem a kereskedő, sem a segédei nem viseltek arra gondolt, hogy még kívánatosabbá tegyék. Lassan belenyugodott abba, hogy egyre csökken az esélye, hogy belelásson abba a fényűző világba, amelyre olyan régóta vágyakozott.

                Egyszer csak, húsvét közeledtével, betért a boltba egy szegény asszony. Mindenki ismerte őt is és a családját is. Sok gyerekkel maradt özvegyen, de tisztes szegénységben, szeretetben nevelte a gyerekeit. Nem is álmodozott arról, hogy valaha olyan szép gyertyát vehessen, mint ami a kirakatban van. Most sem szeretett volna vásárolni, csak nagyon átfázott, és egy kis melegségre vágyva tért be a boltba, és talán egy kicsit gyönyörködni. Nem álmodozott már régóta, neki fontosabb dolga volt. A gyerekeiről gondoskodni, a napi betevőt előteremteni elég feladat volt a számára, a szebb jövőről álmodozni már sem ideje, sem energiája nem volt.

                Csak egy pillanatra párásodott el a szeme, amikor arra gondolt, hogy milyen jó lenne gyertya fényénél körül ülni az asztalt. Szebbé varázsolná a szürke hétköznapokat és végre egy kicsit nekik is lenne ünnepük. Észrevette ezt az egyik jóságos kereskedő segéd, és alig észrevehetően, egy papírba csomagolva átnyújtotta az asszonynak a kis gyertyát.

                Otthon, miután szépen megterített, a kis gyertyát az asztal közepére állította. Mindannyiuk szeme egy kicsit furcsán csillogott. Közösen megették az ünnepi vacsorát (amiben látszólag nem volt semmi ünnepi, de megadták a módját, örültek, hogy végre együtt lehettek és nem kellett rohanni sehova), utána beszélhettek, viccelődtek. Szinte észre sem vették, amikor a kis gyertya utolsót lobbant. Szegényke nem volt hosszú életű. Vágyaival ellentétben, nem került sem gyönyörű katedrálisba, sem díszes bálterembe. De látva az asszony és gyerekeinek csillogó szemét, a szeretetteljes légkört, egymásra való odafigyelésüket, tudta, hogy ennél jobb helyre nem is kerülhetett volna.

Volt egy álmom

Nem szeretek álomfejtéssel vagy álommagyarázattal foglalkozni, és erre bíztatni sem szeretnék senkit. De körülbelül 15 évvel ezelőtt, amikor alapvetően megváltozott az életem, volt egy álmom. Megyek eg egyenes úton és valami arra késztet, hogy nyissam szét a tenyerem, tárjam ki az ujjaim. Mindaz, amit addig fogtam- tartottam-szorítottam, kiesett a tenyeremből az ujjaim között. tovább mentem egyenesen. Később térdre estem, úgy mentem tovább, majd hason, a földön csúsztam.

Ez az álom akkoriban történt velem, amikor minden, amit addig biztosnak hittem, megszűnt annak lenni. Amiben hittem vagy hinni vágytam, amire alapozni szerettem volna, egy szempillantás alatt omlott össze. Igen, fel kellett dolgoznom a feldolgozhatatlant. Menni tovább az úton. Megtanultam erősnek lenni és nemcsak erősnek lenni, hanem annak is látszani. Átértékelni mindent. Ami józan ésszel, egy átlagos életet élő ember számára járható út, az számomra elérhetetlenné vált. Új utakat kellett találni, nem a mások által kitaposott ösvényen menni, hanem a bozótban utat törni. Biztonságot, menedéket csak magamban találni. Segítséget nem remélni. Fájdalmat méltósággal elhordozni, a gondot nem mutatni.

Nehéz, nagyon nehéz. De talán jobb megtanulni, hogy magamon kívül semmibe nem kapaszkodok, mint, hogy nyúlok valamiért, ami nem tart meg és lezuhanok, és a földet érés után derült ki, hogy csak egy pókháló volt. Felmérni, a földön járni, józannak maradni. Észnél lenni, amikor annyira, de annyira vágyom arra, hogy elveszítsem az eszem. Saját erőmből csinálni mindent, amikor annyira vágyom arra, hogy a terheimet megosszam mással (és az életemet is. ). Olyan úton menni, ami a közgondolkodás számára finoman fogalmazva sem szokványos. Vállalva az ezzel járó meg nem értettséget, a tapintatlanságot, a megvetést.

Mi történt azóta? Azt az álmot azóta sem felejtettem el. Biztos, hogy sok dolgot nem csináltam jól, de nem baj. Az életünkhöz hozzátartoznak a kerülő utak, tévedések is. Lényegesen az életkörülményeim, lehetőségeim nem változtak meg. Nagyon rosszul esik, ha valaki megkérdezi, hogy változott-e valami, javult-e a helyzet? Aki ilyet kérdez, az nem ismer. Aki ismer, az tudja, hogy ez számomra egy életre szóló feladat. Nem baj. Többek között a próbatételek alatt számomra is életté vált az a mondat, hogy a terhek megtartottak engem. Igen, a nehézségek megóvtak sok meggondolatlanságtól, attól, hogy hülyeséget csináljak. Mindig mérlegelésre késztettek, gondolkozásra, tervezésre. Így talán nem vált cél és irány nélkülivé az életem.

Jó ez így, nagyon jó. Meglátni a szépet abban, ami mások számára természetes. Igen, meglátni a harmatcseppben a szivárványt. És a szivárvány mögött a napot. Akkor is, ha éppen felhő borítja. Most sem biztos, hogy mindent jól csinálok. de inkább küzdök, mert nincs kudarc, ha soha nem adom fel. Nem fogom. Volt egy álmom…Kaptam esélyt, hogy álmodjam tovább.