Volt egy álmom

Nem szeretek álomfejtéssel vagy álommagyarázattal foglalkozni, és erre bíztatni sem szeretnék senkit. De körülbelül 15 évvel ezelőtt, amikor alapvetően megváltozott az életem, volt egy álmom. Megyek eg egyenes úton és valami arra késztet, hogy nyissam szét a tenyerem, tárjam ki az ujjaim. Mindaz, amit addig fogtam- tartottam-szorítottam, kiesett a tenyeremből az ujjaim között. tovább mentem egyenesen. Később térdre estem, úgy mentem tovább, majd hason, a földön csúsztam.

Ez az álom akkoriban történt velem, amikor minden, amit addig biztosnak hittem, megszűnt annak lenni. Amiben hittem vagy hinni vágytam, amire alapozni szerettem volna, egy szempillantás alatt omlott össze. Igen, fel kellett dolgoznom a feldolgozhatatlant. Menni tovább az úton. Megtanultam erősnek lenni és nemcsak erősnek lenni, hanem annak is látszani. Átértékelni mindent. Ami józan ésszel, egy átlagos életet élő ember számára járható út, az számomra elérhetetlenné vált. Új utakat kellett találni, nem a mások által kitaposott ösvényen menni, hanem a bozótban utat törni. Biztonságot, menedéket csak magamban találni. Segítséget nem remélni. Fájdalmat méltósággal elhordozni, a gondot nem mutatni.

Nehéz, nagyon nehéz. De talán jobb megtanulni, hogy magamon kívül semmibe nem kapaszkodok, mint, hogy nyúlok valamiért, ami nem tart meg és lezuhanok, és a földet érés után derült ki, hogy csak egy pókháló volt. Felmérni, a földön járni, józannak maradni. Észnél lenni, amikor annyira, de annyira vágyom arra, hogy elveszítsem az eszem. Saját erőmből csinálni mindent, amikor annyira vágyom arra, hogy a terheimet megosszam mással (és az életemet is. ). Olyan úton menni, ami a közgondolkodás számára finoman fogalmazva sem szokványos. Vállalva az ezzel járó meg nem értettséget, a tapintatlanságot, a megvetést.

Mi történt azóta? Azt az álmot azóta sem felejtettem el. Biztos, hogy sok dolgot nem csináltam jól, de nem baj. Az életünkhöz hozzátartoznak a kerülő utak, tévedések is. Lényegesen az életkörülményeim, lehetőségeim nem változtak meg. Nagyon rosszul esik, ha valaki megkérdezi, hogy változott-e valami, javult-e a helyzet? Aki ilyet kérdez, az nem ismer. Aki ismer, az tudja, hogy ez számomra egy életre szóló feladat. Nem baj. Többek között a próbatételek alatt számomra is életté vált az a mondat, hogy a terhek megtartottak engem. Igen, a nehézségek megóvtak sok meggondolatlanságtól, attól, hogy hülyeséget csináljak. Mindig mérlegelésre késztettek, gondolkozásra, tervezésre. Így talán nem vált cél és irány nélkülivé az életem.

Jó ez így, nagyon jó. Meglátni a szépet abban, ami mások számára természetes. Igen, meglátni a harmatcseppben a szivárványt. És a szivárvány mögött a napot. Akkor is, ha éppen felhő borítja. Most sem biztos, hogy mindent jól csinálok. de inkább küzdök, mert nincs kudarc, ha soha nem adom fel. Nem fogom. Volt egy álmom…Kaptam esélyt, hogy álmodjam tovább.

Karrier-álmok?

Vagyunk úgy egy páran, akik úgy gondolják, hogy többre hivatottak, mint amennyit az életben eddig elértek. Szerintem elég sokan vagyunk így. Tudom, ez okozhat frusztrációt, kellemetlenséget, kiégést, meghasonlást önmagunkkal és még számos olyan érzésünk lehet, amik megkeserítik az életünket. Lehet, hogy így harmincon túl-közelebb a negyvenhez, sokan készítünk számadást, mi az, amivel elégedettek vagyunk és mi az, amivel nem. Sok szomorú, enervált középkorú emberrel találkozom. Igen, be kell vallanunk, hogy legtöbben nem futottuk ki magunkat, nem ível úgy fel a pályánk, mint amire a képességeink, tehetségünk feljogosítana. Nem kaptunk elég lehetőséget? Egy telített pályán próbálkoztunk, ahol jóval többen voltak, akik nálunk szorgalmasabbak, ügyesebbek, rátermettebbek voltak? Egyszerűen a korrupció áldozatai lettünk és csak a protekció hiányzott? Lehet.

Pár gondolatban szeretném összefoglalni, nekem mi segített az igazságtalanságok elviselésében, továbbmenni az úton örömmel, derűvel. Először is, be kellett magamnak vallani, hogy ez fáj. Hogy nehéz és kínoz. Dicsekvő ismerősökkel találkozva kisebbrendűségi érzéssel, önváddal küzdöttem. Sokszor arra gondoltam, hogy azért kapok annyit, mert annyit is érdemlek. Jó lenne visszavágni, de nem szeretnék, az méltatlan lenne hozzám. Fáj a lesajnálás, fájnak a bántó, tapintatlan szavak. A hiányos ismeretekből adódó feltételezések, ítélkezések. Mégis túl kell élni, menni kell tovább, akkor is, ha fáj. Ha már bevallottuk, hogy fáj, hogy rossz, meg kell próbálni leszámolni az illúziókkal. Hogy nem lesz jobb, hogy nem lesz, lehet, hogy soha vagy soha többé, vagy örökre… Vannak dolgok, amik most már biztos, hogy kimaradnak az életemből. Lehet magam becsapni, légvárakat építeni, álmokba-vágyakba menekülni, a józan tervezést összetéveszteni az álmodozással. Lehet, de nem érdemes, nem éri meg. Lehet, hogy egy ideig jobb lesz, egy kicsit kevésbé fog fájni, de utána fájóbb lesz a kijózanodás. Utána sokkal jobban fog fájni.

Ha ezeken túl vagyunk, elkezdhetünk építkezni. Számba vehetjük, hogy mi az, amink van. Mi az, ami a mienk, ami talán minket megkülönböztet a többiektől. Ami a sajátunk, ami egyedi, különleges, érték. Amiért megdolgoztunk, amiért megküzdöttünk, lehet, hogy vérrel-verejtékkel. Lehet, hogy ajándékba kaptuk, akkor örüljünk neki. Olyan jó felfedezni, ilyen rejtett adottságokat, amik a nehézségek, küzdelmek árán bontakoznak ki. Amire rá sem jöttünk volna, ha simán alakult volna az életünk, különösebb küzdelmek, nehézségek nélkül. Hasonlóan az igazgyöngyhöz, ami a kagyló sebéből, fádalmából születik. Felépíthetjük az életünket, olyan építőanyagból, ami maradandó lesz, ami már sok próbát kiállt, megedződött, megerősödött.

Utána, mindezek csattanójaként, összefoglalásaként hálát adhatunk a nehézségekért. Akár a nehéz élethelyzetekért, akár a nehezen elhordozható emberi kapcsolatokért. Persze, ez nem mentesíti a felelősség alól azt, aki minket bántott, fájdalmat okozott. De tekinthetjük egy eszköznek, próbának, ami által megismertük magunkat. Rájöttünk, hogy milyen rejtett erőtartalékaink vannak. Hogy mennyi mindenre képesek vagyunk. Hogy mennyire tudunk fejlődni, magunkhoz képest. Végül, ha lehetőségünk van, segíthetünk másoknak, akik szintén gonddal, problémával küzdenek. A belső békességünk magáért beszél, az nem vehetik el tőlünk.