Vadvirág

Nagyon szépen gondozott virágoskert volt. Látszott rajta, hogy a gazdája szívvel-lélekkel törődik vele. igazán hálás munka volt a kertészé: igaz, nem látszott az a sok munka, fáradozás, amit az év során bele fektetett, de a ragyogó szépségű, ezer színben pompázó virágoknak mindenki csodájára járt. Ezért volt meglepődve, hogy a virágágyás mellett kidugta a kis fejecskéjét egy vadvirág. Látszott, hogy nem illett a sorba, a színe, a formája, az illata is elütött a kertész szépen gondozott virágaitól. Ráadásul tavasszal-kora nyáron a színek is, mintha mások lennének. A tündöklő napfényben a szirmuk még ragyogóbb, még fényesebb. A kis, jelentéktelen vadvirág még jobban elüt jelentéktelen külsejével.

A fiú sokat gondolkodott, hogy mit adjon ajándékba a kedvesének. Nem szeretett volna nagyon hivalkodót, nagy értékűt, mert nem különleges alkalom volt. És különben is, az ajándék értékét nem a pénzben kifejezhető értéke adja. Olyasmivel szerette volna meglepni, amit magának nem venne meg. Dísztárgy, csecsebecse annyi van otthon, nem akarta a porfogók számát növelni. amik idővel egy doboz mélyén a pincében vagy a padláson végzik. Szerette volna kifejezni az ajándékkal is, hogy egy különleges lányra akadt, olyasmit akart adni, amit soha nem felejt el. Egyszer pont a kertészet mellett haladt el. Megakadt a szeme a gyönyörű virág csodákon, de rögtön észrevette a kis vadvirágot is. Rögtön tudta, hogy az lesz az igazi ajándék a kedvese számára. A kertész persze rögtön le akarta beszélni. Ő ahhoz szokott, hogy gyönyörű csokrokat köt a legkülönbözőbb virágokból. Mestere volt a díszítésnek is. Nagyon értett ahhoz, hogy jól megválasztott díszítéssel hogyan tudja még jobban kiemelni a virágok szépségét. Meg is lepődött a különleges kívánságon, de persze teljesítette a fiú kérését. Gondosan becsomagolta és egészen finom szálú zölddel díszítette.

Otthon a lány nagyon sok szeretettel fogadta. Talán mondta, talán szavak nélkül gondolta, hogy mit jelentett a számára ez a különleges ajándék. Hogy lehet az is értékes, ami nem hivalkodó. Hogy az az egyszerű vadvirág a maga természetességében is gyönyörű dísze a szobának. A szerénysége mögött is meg lehet látni az értékeket, a kedvességet, a másikra való odafigyelést, a szolgálatot. Talán közelebb került ahhoz, hogy megértse, sőt még jobban átérezze, hogy az életet nem azzal mérjük, hogy hányszor veszünk levegőt, hanem, hányszor akadt el a lélegzetünk.

Lány a parkból

                Alig látott át a sűrű könnyfátylán. Gondolta, persze, hogy nincs jövője a kapcsolatuknak. Sejtette, már régóta, hogy búcsút kell mondaniuk egymásnak. Mégis, sokáig áltatta magát, hogy megmenthető, hogy újra tudják kezdeni. Persze, magának sem vallotta be, hogy ez csak hiú ábránd és csak a képzelt biztonság, a valakihez tartozás öröme miatt ragaszkodik a párjához. Persze, a büszkeségét is bántotta, hogy nem ő mondta ki az utolsó szót. Vége. Nincs tovább. Soha többé.Ennyi volt.

                Furcsa volt számára is, aki mindig kerülte a nyilvánosságot és titkolta az érzelmeit, hogy pont a folyó melletti parkban lévő padon engedett szabad folyást a könnyeinek. Szép, verővényes szombat délután volt, szinte minden pad foglalt volt. Csókolózó szerelmesek, unokákkal játszó nagymamák, trécselő tini lányok-egyik sem szokatlan látvány errefelé. Örültek a szép időnek, a lehetőségnek, hogy a szabadban lehetnek, és persze egymásnak. Senki ügyet sem vetett a magányosan sírdogáló lányra.

                Kivéve, persze egy valakit. Nem szólt semmit, csak egy papír zsebkendőt nyújtott a lány felé, az elázott másik helyett. Nem is kérdezett semmit, vannak olyan helyzetek, amikor szavak nélkül is tudjuk, mit gondol a másik. Inkább hallgatunk, mintsem fokozzuk a fájdalmát, akár tapintatlansággal, akár tolakodással vagy meg nem értéssel. Gondolta a Fiú, hogy mi lehet a baj, nem is faggatózott, nem kérdezett semmit, csak érdeklődve fürkészte a lány még mindig könnyes szemét. A Lány rögtön észrevette. Nem, nem az öltözékéből, mert az nagyon visszafogott volt, nem is a viselkedéséből, az sem árult el semmit. Talán a lényéből áradt valami finomság, lágyság, amiből következtethetett arra, hogy a Fiú más. Nem ijedt meg tőle, a frissen szerzett seb, a szakítás okozta fájdalom annyira lekötötte lelkileg-szellemileg, hogy bele sem gondolt, hogy épp egy vadidegennek kezdi éppen elmesélni a szerelmi bánatát. Nem akarta untatni a beszélgetőpartnerét. Úgyis tudta, miről van szó, a legtöbb ember élete során többször is átesik ilyesmin. A Fiú megértően, kedvesen szólt pár szót. A Lány csodálkozott (vagy annyira nem is) amikor a fiú feltette neki a kérdést:

- Nincs kedves eljönni velünk a hétvégén a felvonulásra? Ne ijedj meg, rengeteg heteró barátunk van, aki rendszeresen velünk tart. Fontosak számukra is a céljaink, tudod, a kirekesztés, hátrányos megkülönböztetés megszüntetése. Nem beszélve arról, hogy a felvonulás forgatagában ők is ugyanúgy énekelnek, táncolnak, nagyon jól érzik magukat.

                A lány gondolkodott egy sort. Tulajdonképpen a hétvégére nincs programja, jól jönne egy kis kikapcsolódás, ami egy icipicit feledtetné a bánatát. Furcsa és szokatlan volt számára ez a helyzet, bár igazán nem voltak előítéletei, de emberjogi aktivistának sem vallotta magát.

                Eljött a hétvégén az a bizonyos nap, találkozott a Fiúval a megbeszélt helyen, csatlakozott a társaságához. Annyira magával ragadta a felvonulás forgataga, hogy észre sem vette, hogy eltelt pár óra. Annyi ereje volt, hogy hazaérjen, a barátnőinek szánt rituális SMS-eket is inkább holnapra halasztotta. Azért elalvás előtt átfutott az agyán egy gondolat: Aki bántja a melegeket, ezentúl velem gyűlik meg a baja.

Volt egy álmom

Nem szeretek álomfejtéssel vagy álommagyarázattal foglalkozni, és erre bíztatni sem szeretnék senkit. De körülbelül 15 évvel ezelőtt, amikor alapvetően megváltozott az életem, volt egy álmom. Megyek eg egyenes úton és valami arra késztet, hogy nyissam szét a tenyerem, tárjam ki az ujjaim. Mindaz, amit addig fogtam- tartottam-szorítottam, kiesett a tenyeremből az ujjaim között. tovább mentem egyenesen. Később térdre estem, úgy mentem tovább, majd hason, a földön csúsztam.

Ez az álom akkoriban történt velem, amikor minden, amit addig biztosnak hittem, megszűnt annak lenni. Amiben hittem vagy hinni vágytam, amire alapozni szerettem volna, egy szempillantás alatt omlott össze. Igen, fel kellett dolgoznom a feldolgozhatatlant. Menni tovább az úton. Megtanultam erősnek lenni és nemcsak erősnek lenni, hanem annak is látszani. Átértékelni mindent. Ami józan ésszel, egy átlagos életet élő ember számára járható út, az számomra elérhetetlenné vált. Új utakat kellett találni, nem a mások által kitaposott ösvényen menni, hanem a bozótban utat törni. Biztonságot, menedéket csak magamban találni. Segítséget nem remélni. Fájdalmat méltósággal elhordozni, a gondot nem mutatni.

Nehéz, nagyon nehéz. De talán jobb megtanulni, hogy magamon kívül semmibe nem kapaszkodok, mint, hogy nyúlok valamiért, ami nem tart meg és lezuhanok, és a földet érés után derült ki, hogy csak egy pókháló volt. Felmérni, a földön járni, józannak maradni. Észnél lenni, amikor annyira, de annyira vágyom arra, hogy elveszítsem az eszem. Saját erőmből csinálni mindent, amikor annyira vágyom arra, hogy a terheimet megosszam mással (és az életemet is. ). Olyan úton menni, ami a közgondolkodás számára finoman fogalmazva sem szokványos. Vállalva az ezzel járó meg nem értettséget, a tapintatlanságot, a megvetést.

Mi történt azóta? Azt az álmot azóta sem felejtettem el. Biztos, hogy sok dolgot nem csináltam jól, de nem baj. Az életünkhöz hozzátartoznak a kerülő utak, tévedések is. Lényegesen az életkörülményeim, lehetőségeim nem változtak meg. Nagyon rosszul esik, ha valaki megkérdezi, hogy változott-e valami, javult-e a helyzet? Aki ilyet kérdez, az nem ismer. Aki ismer, az tudja, hogy ez számomra egy életre szóló feladat. Nem baj. Többek között a próbatételek alatt számomra is életté vált az a mondat, hogy a terhek megtartottak engem. Igen, a nehézségek megóvtak sok meggondolatlanságtól, attól, hogy hülyeséget csináljak. Mindig mérlegelésre késztettek, gondolkozásra, tervezésre. Így talán nem vált cél és irány nélkülivé az életem.

Jó ez így, nagyon jó. Meglátni a szépet abban, ami mások számára természetes. Igen, meglátni a harmatcseppben a szivárványt. És a szivárvány mögött a napot. Akkor is, ha éppen felhő borítja. Most sem biztos, hogy mindent jól csinálok. de inkább küzdök, mert nincs kudarc, ha soha nem adom fel. Nem fogom. Volt egy álmom…Kaptam esélyt, hogy álmodjam tovább.