Csodakereső

Volt egy külömleges hely a Nagy Kerek Erdő közepén. Látszólag egy átlagos település volt, de ha közelebbről megnézzük, láthattuk, hogy nagyon szomorúak, csüggedtek, lehangoltak voltak az emberek. Ami ennél szomorúbb volt, az az, hogy számukra ez volt a természetes. Nem is tudták elképzelni, mit jelent örülni, boldognak és elégedettnek lenni. A városka mostani lakói már nem emlékezhetnek rá, de sok évvel ezelőtt szörnyű varázslat történt. Hogy ki tette, most már nem lényeges. Ellopta a városka lakóitól az örömöt, a reményt, azt, hogy hinni tudjanak a csodákban. Valami fondorlattal elhitette velük, hogy csak akkor lehetnek boldogok, ha mindig egészségesek lesznek, kellő jómódban élnek, és nincs semmi gondjuk. Sajnos, ez ugyebár megvalósíthatatlan, emiatt kilátástalanság, szomorúság szürke felhője telepedett az emberekre. Teltek az évek, évitizedek, a közeli erdőbe költözött a Póni, az Unikornis, a Manó és a Tündér. Ők erről az egész varázslatról semmit sem tudtak, de elhatározták, hogy visszaadják a reményt a városka lakóinak. Maguk sem tudták, hogy fogják megvalósítani, de mivel négyen voltak, úgy gondolták, lesz elég idejük és energiájuk mindenkivel foglalkozni. Hamar hozzá is láttak. Az első nehézséggel már akkor találkoztak, amikor bemutatkoztak az embereknek, mert nagyon furcsállták, honnan kerültek ide a mesebeli lények, pláne, hogy milyen szándékkal jöttek. Nem volt egyszerű dolguk, sokat kellett beszélgetniük az emberekkel, akik szép lassan elhitték, hogy van számukra remény, hogy nem kell boldogtalanul leélni az életüket. Természetesen nem oldódott meg minden gondjuk. A kislány is nagyon szomorú volt, amikor meghalt a nagymamája. Egész életében hiányozni fog neki, de gondolatban sokat lesz vele, ha a közös emlékeik eszébe jutnak. Az asszony is lassan elfogadta, hogy nem lehet saját gyereke. Ez a hiány élete végéig elkíseri, de ha nem is sajátjaként, de szeretheti és gondoskodhat a testvereinek a gyerekeiről. A férfi is nehezen dolgozta fel, hogy elveszítette a munkáját. Feleslegesnek érezte emiatt magát. De muszáj volt erősnek maradnia, a családja miatt, és új munkahelyet keresni. Továbbra sem mentek a dolgok egyszerűen, de visszaköltözött a remény, az öröm, a boldogság a kis város lakóinak életébe. Tudtukon kívül csodát tett a Póni, az Unikornis, a Manó ès a Tündèr. Így kapott választ a kislány a kérdéseire és most már tudja, hogy csodák márpedig vannak.

Angyal-álom

                Ha valaki megkérdezi, mindig azt válaszolom, hogy nem szeretem a karácsonyt.  Ez valóban így van. Fájdalom, félelem, magány, egyedüllét. Nem tudok róla beszélni, mert mindenki örül és boldog és együtt van a család. Én meg összeszorult szívvel várom, hogy mi lesz, mi jöhet még, valami, ami a tavalyinál is rosszabb, és ha meghallom a karácsonyi énekeket, belülről mar a könny és öklendezek. Vannak sebek, amik nem múlnak el, évek-évtizedek múlva sem.

                Várakozva... Tulajdonképpen könyörögnék, hogy legalább a decembert várják meg. Hogy ne legyen már októberben is tele a bolt csokimikulással és csillogó karácsonyi díszekkel. Így elvész az ünnepnek a lényege, az ünnep mivolta.

                Hálás vagyok, hogy idén máshogy lehet. Máshogy készülhetek az ünnepekre. Hálás vagyok, hogy kórusban énekelhetek, és a próbák során újra és újra átélhetem az átélhetetlent, a megfoghatatlant. A földre közénk lejövőt. Hálás vagyok, hogy vannak olyan embereim, barátaim, akiknek készíthetek ajándékot. És az ajándékkészítés is elvarázsolhat, elrepíthet egy olyan dimenzióba, ahol tényleg a szívünkkel látunk. Köszönöm, hogy segítetek vágyakozni. És hinni abban, hogy a vágy valóra válhat. Hogy újból átélhetem, hogy a ti örömötök az én örömöm, hogy megköszönhetem, hogy adhatok.

                Talán az idei év másról is szólhat. A háláról, hogy lehetnek még álmaim, és jó, hogy még nem mondtam le róluk. Hogy az élet több annál, mint a bevétel-kiadás oldal között lavírozás, a száraz tények, adatok, a racionalitás megfoghatósága, megingathatatlansága. Szembenézni a félelmeimmel. Bízni abban, hogy valóra válhat, amit dédelgetek. Mert talán nem véletlenül vannak álmaim-vágyaim. talán nem véletlenül érzem azt, hogy nem egészen jó, ami most van. Hogy szeretném magam megmutatni. Szeretnék adni. Mert annyi minden van, amit kaptam, és bízom abban, hogy lesz, akinek pont az kell és pont így, ahogy én tudom adni. Hogy az a sok mélység nem véletlen volt az életemben. Mert nem csak mélység volt, hanem sok csoda is. Talán már magam sem hiszem el, de voltak.... És most arra van szükségem, hogy csodálat éljek át és csodákat mutassak meg. Hogy ne rejtsem el, amit kaptam. És talán ehhez az kell, hogy levegyem azt a ruhát, ami bár kényelmes, de mégsem az enyém. Nem illik hozzám. Le kell számolnom azzal, hogy ahhoz, hogy másként folytassam, változtatnom kell. Bízni abban, hogy ha az én utamat fogom járni, meg lesz a békém, a sikerem, a boldogságom, a biztonságom. És most vállalni kell érte a bizonytalant, és igen, a kudarc lehetőségét is. Hogy mégsem kellek, hogy mégsem kell, amit adni tudok, de nem baj. Legalább az a békességem meglesz, hogy megpróbáltam és kiálltam és vállaltam és mertem.

                Mert áldozatot kell érte hozni. Valahogy nekünk, talán nem erre a földre való embereknek eleve nehezebb. Mi nem tudunk lavírozni, nem tudunk ügyeskedni, nem tudunk a másik hátán előbbre jutni. Mi csak azt becsüljük meg, amit mi értünk el. Mi csak égni tudunk, nem parázslani vagy pislákolni. Mi mindent egy lapra teszünk fel. Csak lent van vagy fent, de soha nem felemásan. Igen, ha bukunk, nagyot bukunk. Ha kudarc ér, az a teljes megsemmisülésig hatol. De csak így, teljes szívvel-lélekkel érdemes. Köszönöm.

                Talán így élhetőbb a karácsony. Hogy az angyal szárnyán ott az álmom.

Vadvirág

Nagyon szépen gondozott virágoskert volt. Látszott rajta, hogy a gazdája szívvel-lélekkel törődik vele. igazán hálás munka volt a kertészé: igaz, nem látszott az a sok munka, fáradozás, amit az év során bele fektetett, de a ragyogó szépségű, ezer színben pompázó virágoknak mindenki csodájára járt. Ezért volt meglepődve, hogy a virágágyás mellett kidugta a kis fejecskéjét egy vadvirág. Látszott, hogy nem illett a sorba, a színe, a formája, az illata is elütött a kertész szépen gondozott virágaitól. Ráadásul tavasszal-kora nyáron a színek is, mintha mások lennének. A tündöklő napfényben a szirmuk még ragyogóbb, még fényesebb. A kis, jelentéktelen vadvirág még jobban elüt jelentéktelen külsejével.

A fiú sokat gondolkodott, hogy mit adjon ajándékba a kedvesének. Nem szeretett volna nagyon hivalkodót, nagy értékűt, mert nem különleges alkalom volt. És különben is, az ajándék értékét nem a pénzben kifejezhető értéke adja. Olyasmivel szerette volna meglepni, amit magának nem venne meg. Dísztárgy, csecsebecse annyi van otthon, nem akarta a porfogók számát növelni. amik idővel egy doboz mélyén a pincében vagy a padláson végzik. Szerette volna kifejezni az ajándékkal is, hogy egy különleges lányra akadt, olyasmit akart adni, amit soha nem felejt el. Egyszer pont a kertészet mellett haladt el. Megakadt a szeme a gyönyörű virág csodákon, de rögtön észrevette a kis vadvirágot is. Rögtön tudta, hogy az lesz az igazi ajándék a kedvese számára. A kertész persze rögtön le akarta beszélni. Ő ahhoz szokott, hogy gyönyörű csokrokat köt a legkülönbözőbb virágokból. Mestere volt a díszítésnek is. Nagyon értett ahhoz, hogy jól megválasztott díszítéssel hogyan tudja még jobban kiemelni a virágok szépségét. Meg is lepődött a különleges kívánságon, de persze teljesítette a fiú kérését. Gondosan becsomagolta és egészen finom szálú zölddel díszítette.

Otthon a lány nagyon sok szeretettel fogadta. Talán mondta, talán szavak nélkül gondolta, hogy mit jelentett a számára ez a különleges ajándék. Hogy lehet az is értékes, ami nem hivalkodó. Hogy az az egyszerű vadvirág a maga természetességében is gyönyörű dísze a szobának. A szerénysége mögött is meg lehet látni az értékeket, a kedvességet, a másikra való odafigyelést, a szolgálatot. Talán közelebb került ahhoz, hogy megértse, sőt még jobban átérezze, hogy az életet nem azzal mérjük, hogy hányszor veszünk levegőt, hanem, hányszor akadt el a lélegzetünk.

Szavaim ereje

Akár két külön bolygóról is jöhettek volna. Nem is annyira a tűz és a víz módjára különböztek, inkább annyira hasonlítottak egymásra, mint a kocka és a gömb. Egymás közelében élve a mindennapjaikat, ugyan sor került egypár információ kicserélésére-megosztására, de maradt az inkább öt, mint három lépés távolság. Nem értették egymás nyelvét, emiatt különösebben szimpatikusak sem voltak egymásnak. Szándékosan egyiküknek sem jutott még csak eszébe sem bántani a másikat, ez az antipátia inkább a meg nem értettségből, mint az undorból fakadt. Teltek a napok, a hetek… Mi történt? Semmi. Mi földlakók ugyanis hajlamosak vagyunk benne maradni a csigaházunkban, inkább éhen halni, mint vállalni a tágasabb világ kockázatát. A szűk, kis odúnk biztonságot nyújt, a külvilág rettenetesen sok veszélyt rejteget. Bántanak, fellöknek, megijesztenek. Megütnek, ránk csapnak, nekünk jönnek. Igaz, ki sem lépve elvágjuk magunkat a kapcsolatoktól is… Ha csak egy szót is szólunk, támadási felületet biztosítunk a másik számára, sebezhetővé válunk. Pláne, ha jobban megnyílunk…

Teltek a hónapok, a jég olvadni kezdett… Elkezdtek egymással beszélgetni. Ezáltal egyre közelebb és közelebb kerültek… A szavak ereje által… A szavak ereje erősebb volt mindennél… Erősebb mindkettőjük soha be nem gyógyuló sebeinél, az egymáshoz nagyon hasonlító sorsuk fájdalmainál. Erősebb az újabb kudarctól való félelmüknél. Erősebb annál, amit az egymás felé való megnyílás fájdalma okoz. A szavak ereje által ismerték fel, hogy a tetteknek és a gondolatoknak is ereje van. Teremtő ereje, amiből erőt lehet meríteni. Ezáltal akarva-akaratlanul tanították egymást. Hogy éppen ki volt a mester és ki a tanítvány, az sokszor összemosódott. Megtanulták és folyamatosan tanulják, hogy az élet szép, és a jó győz, hogy nem kell mindig beállni a sorban, és igenis megéri a sok szenvedés azért az icipici jóért, amit kaphatunk.

Megtanulták, hogy nem abban van az erő, hogy egymást nézik, hanem, ahogy együtt, egy irányba néznek. A szavakon túl abban is erőt találtak, ahogy egymás szemébe néztek. Az egyikük a másik szemében szivárványt látott. Szivárványt, ami erőt, reményt ad. Jelképe egy szövetségnek, és mostantól az ő közös kis titkuknak is. A másikuk egy fehér fényt látott. Nem olyat, ami elvakít, hanem ami vezet, biztonságot ad. Nem harsányságával hívja fel magára a figyelmet, inkább a hűséges ragaszkodásával. Sokak számára észrevehetetlen, de aki figyel rá, megláthatja.

Ami tüneményes ebben az egészben, hogy a szavak erejét arra is szeretnék használni, hogy azt a csodát, ami kettőjük között születik, szeretnék másoknak is megmutatni. Szeretnének hívni magukhoz másokat melegedni, mert olyan fagyos ez a világ. Ezt felismerve, és azt, hogy ha a sajátjukból adnak, attól nekik nem lesz levesebb, megtanulnak-megpróbálnak nyitni. Igaz félve, mert a nyitás rengeteg kockázattal-félelemmel jár. De szeretnék megmutatni a többieknek, hogy az élet szép, hogy a jó győz, és megéri küzdeni, a sokak számára szemmel láthatatlan, kis örömökért.

Melegeknek meleggé

Körülbelül egy éve mondhatom el magamról, hogy meleg-barát vagyok. Miért is foglalkoztat ennyire ez a kérdés? Mondhatnám azt is, hogy jogvédő vagyok, de ez annyira nem igaz. Szerintem ugyanis egy adott csoport problémáit leginkább a csoport tagjai látják át és ők is tudnak arra megoldást találni. Például ahogy egy kisgyerekes anyuka gondjait az érzi át legkönnyebben akik maga is átél vagy átélt hasonlókat, úgy a cigányság problémáinak megoldását is maguk a cigányok, és a melegek helyzetéből adódó problémáit is a meleg közösség tagjai ismerik leginkább és ők is tudják megoldani.

A rokonszenv egy kicsit máshol, a saját sorsomban-élethelyzetemben keresendő. Volt alkalmam először egy… Majd később több meleg ember barátja lenni. A bizalmat, megértést, felém irányuló szeretetet ezúton is köszönöm… Rájöttem, hogy a sorsunkban több a hasonlóság, mint a különbözőség. Nekem is meg vannak a saját szekrényeim, saját eltitkolni való dolgaim, saját küzdelmeim, bujkálásom, rejtőzködésem. Kezdhetném a sorból való kilógással, ami egész régóta jellemez. Küzdök az el nem fogadottsággal. Úgy is fogalmazhatnék, hogy más vagyok, mint a többiek... De ezzel a más-sággal, mint fogalommal alapvető gondjaim vannak. Ugyanis mindenki más. Vagy így-vagy úgy. Sajnos, olyan környezetben élünk, hogy ezt az eltérést a bevált társadalmi normáktól nem csak úgy fogalmazzák meg, hogy más, hanem úgy, hogy rosszabb. Sokszor anélkül, hogy az illetőt ismernék.

A gondolatmenetem kicsit általános, térhetünk akár a lényegre. Ami fájdalmasan érinti a hívő életemet, közösségben való részvételemet is. Mondhatnám, hogy nehéz a sorsom. Tudom, sokunknak nehéz. Számomra mégis az egyik legnehezebb dolog színt vallani, hogy milyen gondokkal, terhekkel küzdök nap-mint nap. Mondhatnám azt, hogy tizenöt éve családfenntartó vagyok, gyakorlatilag egyedül oldok meg olyan dolgokat, amire normális esetben talál az ember segítséget. Mégis, saját lábán az ember megtanul állni, a tapintatlanságot, közömbösséget sokkal nehezebben hordozza el. Igen, beszéltem a harcaimról, nehézségeimről, de vagy nem értettek meg, vagy nem akartak megérteni. Igen, kényelmetlen beleképzelni magunkat egy ember helyzetébe, aki nem lakásra gyűjt, hanem szemüvegre és nem a nyaralással van elfoglalva, hanem a végrehajtóval. Pedig diplomája van és dolgozik… Talán, ha nem küzdöttem volna és nem tartottam volna magam, komolyabban vették volna a nehézségeimet. De a sajnáltatás helyett a küzdelmet választottam, Beszéltem volna az örömeimről, de arra sem volt fogadókészség. Állandóan a problémáimra emlékeztettek, majdnem, hogy a fejemhez vágták, hogy mi az, hogy örülök, mi az, hogy elégedett és boldog vagyok…Pedig nehéz… Megtalálni azokat a kicsike boldogságokat, amik sok-sok negatív dolgot ellensúlyoznak…

Egyszóval, drága barátaim… Tudom, milyen bujkálni… Tudom, milyen csöndben maradni, amikor annyira boldog vagy, hogy az örömödet világgá kürtölnéd…Tudom, milyen két külön világban élni… Vágyni arra, hogy megismerjenek, mégis elbújni az ismeretlenségbe. Köszönöm, hogy köztetek úgy érezhetem, hogy közétek tartozom… Végül, sokszor, amikor gondolunk, mondunk, teszünk valamit, nem tudjuk, hogy akaratlanul is mit adunk a másik embernek. Köszönöm…

Világhálószövő álomlélek

           Szokásos napnak indult. Késésben sem volt, a vonat is időben jött, gond nélkül beért a munkahelyére. A munkanap sem tartogatott meglepetést, a szokásos mederben folyt minden. Végezte a feladatát, ahogy eddig is szokta, a munkatársak szereztek neki néhány vidám és kevésbé vidám pillanatot, de ebben sem volt semmi rendkívüli. A munkaidő leteltével ment az edzőterembe, előtte beugrott a kedvenc pékségébe, mókázott az eladókkal. torna után hazament. A vonat akkor sem késett, különösebb izgalmak nélkül meg is érkezett.

                Otthon bekapcsolta a gépét, rávetette magát a facebook-ra. Jó dolognak tartotta, hogy beszélgethet távol élő ismerőseivel, akikkel csak ritkán találkozhat. Megtudhat híreket, rendezvényeket. Van egy pár csoportja, akikkel rendszeresen beszélget. Jó, hogy van kitől megkérdezni, hogy az esti koncert mikor kezdődik, van-e nyitva bolt a közelben, esetleg melyik fogorvoshoz érdemes elmenni. Szeretett a facebook-on lógni, most mégis valami nyugtalanította. Gyakran panasszal árasztották el az emberek az oldalukat. Rossz érzés töltötte el, hogy sokan csak nyavalyogni, szenvedni tudnak. Nem mintha nem esett volna meg rajtuk a szíve, de egy idő után már lehangoló, hogy egyesek csak a rosszat, a fájdalmat látják meg, arról szól az életük. Átverték, becsapták, elhagyták, meglopták. Elütötték, lerombolták, belerúgtak, félrelökték, nekimentek. Mintha csak rossz történhetne az emberrel, és a jót nem tudja észrevenni (vagy talán nem is akarja…). A másik, ami idegesíti és bosszantja, ha valaki túl sűrűn az egzotikus nyaralásáról, vadonatúj, méregdrága autójáról és hasonló sikerekről posztol. Nem mintha irigy lenne más örömére, sikerére, de sokszor az ilyen megosztásoknak van egy dicsekvés-szerű felhangja. Aki közzéteszi, ki szeretné nyilvánítani, hogy megengedhet magának olyan dolgokat, amikről más, egyszerű földi halandó álmodni sem mer. Ráadásul, ha az a bizonyos földi halandó az átlagnál érzékenyebb, több ilyen megosztás után lúzernek, szerencsétlennek, értéktelennek fogja magát érezni. Ami természetesen nem fedi a valóságot, mert rengeteg öröm éri nap, mint nap, de mégis…

                Pont ennek következtében eszébe jutott valami. Miért ne oszthatná meg élete apró, vidám-bolondos, komoly-szomorú történéseit. Figyelve a többiekre, hogy lehetőleg senki ne érezze túlzottan panaszkodósnak, ön-sajnáltatónak, de dicsekvősnek sem. Talán, ami a legfontosabb, mindenki érezze meg, hogy akár öröm, akár bánat ér minket, ott van mögöttünk Isten, akinek a kegyelméből elhordozhatjuk a rosszat, és akinek az örömeinkért hálát adhatunk. Gondolkozott egy kicsit, aztán belevágott… Megosztotta az ajándék-narancs miatt érzett örömét, az ellopott mobiltelefon miatti bosszúságát. Megosztotta, ha lekéste a vonatot és azt is, hogy kedvesen mosolygott rá az eladó. Természetesen ezek apróságok. Olyan dolgok, amelyek mindannyiunkkal megtörténhetnek és talán naponta meg is történnek. Éppen ezért érezheti mindenki a sajátjának. Amiben különbözünk, az talán az, hogy a többség azt mondja, hogy szerencse, véletlen, a figyelmetlenség következménye vagy éppen ellenkezően a jó munka jutalma. De a lényeg, ami miatt ebbe belefogott, hogy minél többen megtudják, hogy ez Kegyelem. Kegyelem, ami éltet, erőt ad, felemel, átsegít… És éppen ezért, ami nélkül élni sem érdemes.