Világhálószövő álomlélek

           Szokásos napnak indult. Késésben sem volt, a vonat is időben jött, gond nélkül beért a munkahelyére. A munkanap sem tartogatott meglepetést, a szokásos mederben folyt minden. Végezte a feladatát, ahogy eddig is szokta, a munkatársak szereztek neki néhány vidám és kevésbé vidám pillanatot, de ebben sem volt semmi rendkívüli. A munkaidő leteltével ment az edzőterembe, előtte beugrott a kedvenc pékségébe, mókázott az eladókkal. torna után hazament. A vonat akkor sem késett, különösebb izgalmak nélkül meg is érkezett.

                Otthon bekapcsolta a gépét, rávetette magát a facebook-ra. Jó dolognak tartotta, hogy beszélgethet távol élő ismerőseivel, akikkel csak ritkán találkozhat. Megtudhat híreket, rendezvényeket. Van egy pár csoportja, akikkel rendszeresen beszélget. Jó, hogy van kitől megkérdezni, hogy az esti koncert mikor kezdődik, van-e nyitva bolt a közelben, esetleg melyik fogorvoshoz érdemes elmenni. Szeretett a facebook-on lógni, most mégis valami nyugtalanította. Gyakran panasszal árasztották el az emberek az oldalukat. Rossz érzés töltötte el, hogy sokan csak nyavalyogni, szenvedni tudnak. Nem mintha nem esett volna meg rajtuk a szíve, de egy idő után már lehangoló, hogy egyesek csak a rosszat, a fájdalmat látják meg, arról szól az életük. Átverték, becsapták, elhagyták, meglopták. Elütötték, lerombolták, belerúgtak, félrelökték, nekimentek. Mintha csak rossz történhetne az emberrel, és a jót nem tudja észrevenni (vagy talán nem is akarja…). A másik, ami idegesíti és bosszantja, ha valaki túl sűrűn az egzotikus nyaralásáról, vadonatúj, méregdrága autójáról és hasonló sikerekről posztol. Nem mintha irigy lenne más örömére, sikerére, de sokszor az ilyen megosztásoknak van egy dicsekvés-szerű felhangja. Aki közzéteszi, ki szeretné nyilvánítani, hogy megengedhet magának olyan dolgokat, amikről más, egyszerű földi halandó álmodni sem mer. Ráadásul, ha az a bizonyos földi halandó az átlagnál érzékenyebb, több ilyen megosztás után lúzernek, szerencsétlennek, értéktelennek fogja magát érezni. Ami természetesen nem fedi a valóságot, mert rengeteg öröm éri nap, mint nap, de mégis…

                Pont ennek következtében eszébe jutott valami. Miért ne oszthatná meg élete apró, vidám-bolondos, komoly-szomorú történéseit. Figyelve a többiekre, hogy lehetőleg senki ne érezze túlzottan panaszkodósnak, ön-sajnáltatónak, de dicsekvősnek sem. Talán, ami a legfontosabb, mindenki érezze meg, hogy akár öröm, akár bánat ér minket, ott van mögöttünk Isten, akinek a kegyelméből elhordozhatjuk a rosszat, és akinek az örömeinkért hálát adhatunk. Gondolkozott egy kicsit, aztán belevágott… Megosztotta az ajándék-narancs miatt érzett örömét, az ellopott mobiltelefon miatti bosszúságát. Megosztotta, ha lekéste a vonatot és azt is, hogy kedvesen mosolygott rá az eladó. Természetesen ezek apróságok. Olyan dolgok, amelyek mindannyiunkkal megtörténhetnek és talán naponta meg is történnek. Éppen ezért érezheti mindenki a sajátjának. Amiben különbözünk, az talán az, hogy a többség azt mondja, hogy szerencse, véletlen, a figyelmetlenség következménye vagy éppen ellenkezően a jó munka jutalma. De a lényeg, ami miatt ebbe belefogott, hogy minél többen megtudják, hogy ez Kegyelem. Kegyelem, ami éltet, erőt ad, felemel, átsegít… És éppen ezért, ami nélkül élni sem érdemes.

Mi a cél?

Egyszer megkérdezte valaki tőlem, hogy mi a cél. Talán tudtam rá válaszolni, talán nem. De talán nem is kell mindig minden kérdésre kimerítő választ adni. Lehet, hogy tudunk úgy is élni, hogy tudjuk, mi a cél… Akkor én annak az illetőnek mondtam egy pár dolgot. Ő erre azt felelte, hogy igen, ezek célok, de mi a cél.

Nem lehet céltalanul élni. Nekünk legalábbis biztos nem. Jó, ha van iránya az életünknek, még akkor is, ha ez egyes élethelyzetekben megváltozik. akkor is, ha időnként át kell értékelni a döntéseinket, a fontossági sorrendet.

Mi is lehet a cél? Alapvetően, józan ésszel belátva, lehet egy cél a boldogság. Azon belül lehet arról vitatkozni, hogy mit nevezünk boldogságnak. Az anyagi biztonságot? Valóban, rengeteg feszültség forrása lehet, ha anyagi gondjaink vannak. Sajnos, megtapasztaltam, hogy még családban sem az összetartást, összefogást erősíti, ha alapvető anyagi gondok vannak. Kívánom, hogy a nélkülözést senki ne tapasztalja meg. De, ha egy lépéssel távolabb megyünk, és feltételezzük, hogy nincs létbizonytalanságuk, az alapvető szükségleteink ki vannak elégítve, mindig lesz, amiről le kell mondanunk. A magunkfajtának állandó mérlegelésből áll az élete. Dönteni kell, eldönteni, hogy az adott dologra áldozok-e, és ha áldozok, megéri-e az áldozatot, hogy másról le kell, hogy mondjak. Igen, lemondani… Ha lemondok valamiről, nem lehetek boldog? Dehogynem. Szomorú lenne attól tenni függővé a boldogságom, hogy mindent megvehetek magamnak, mindent megtehetek, amit szeretnék.

Lehet arra is törekedni, hogy az életem rendeződjön. Igen, kiegyensúlyozott életet szeretnék. Rengeteg gátló tényező van, amivel küzdenem kell, ami állandóan döntések elé állít, nehézségeket okoz. Jó lenne, ha jönne egy jótündér, és mindezt helyrehozná. Jó lenne, de valószínűleg ez sem fog megvalósulni. Mint ahogy a soha be nem gyógyuló sebekkel, úgy ezekkel a rendezetlenségekkel, békétlenségekkel is együtt kell éljek. Önvád nélkül, mert azt is meg kell tanulni, hogy ez nem az én dolgom, nem az én felelősségem. Hiába fáj, és szenvedek miatta, nem tudom megoldani.

Lehet cél a tudás, ismereteim bővítése. Igen szép cél, és talán egy életre szóló feladatot, küldetést ad. De mihez kezdek a tudással? Nem biztos, hogy meghozza nekem a várva várt elismerést, a magányosságomat sem fogja enyhíteni. Csak az emberi kapcsolatokban találhatok gyógyulást, felemelkedést.

Mi a cél? Igen közhelyes választ találtam rá. Nem is igazán eredeti gondolat, de mostanában nagyon sokat jár az eszemben. valahogy mindig ide lyukadok ki. A cél a szeretet. Hogy mit szeretnék? Hogy sok-sok év múlva, azok, akik ismertek, akik közelebbi kapcsolatban voltak velem, úgy emlékezzenek rám, hogy igen, olyan ember volt, aki nagyon tudott szeretni.

Miért!

Kíváncsi természet vagyok. Érdekelt mindig, hogy mi miért történik, az életemben történt eseményeknek mi az oka, célja. Szerintem nem csak céltalanul élünk a világban. Tetteinknek megvannak a következményei. Talán nem csak a tetteinknek, de a vágyainknak, elképzeléseinknek, gondolatainknak is. Vannak, vagy lehetnek az életünkben olyan dolgok, amelyek logikusak, egyértelműek, kikövetkeztethetők, de lehetnek olyanok is, amelyeket nem értünk. Természetes, hogy keressük rá a magyarázatot. Akár az emberi kapcsolataink terén is. Például, ha magányos vagyok, nincsenek barátaim, barátnőim, senkire nem számíthatok, az vajon teljességgel az én hibám? Lehet, hogy elrontok dolgokat, elhibázok döntéseket, esetleg meg is bánthatok hozzám közel álló embereket, de tényleg ezt érdemlem?

De vehetjük az élet más területét is. alapvetően mondhatjuk, hogy a kemény munkának meg lesz a jutalma. De mi van, ha ezt nem így érzem? Ha hiába a komoly, megfeszített munka, ha nem jön utána elismerés, megbecsülés? Ha minden hiábavaló, akár az igyekezet, a becsület, a tisztesség, a komolyan vett felelősség? Adjak fel mindent? Azt nem tudnám megtenni, arra képtelen lennék. Minden értéket, amihez eddig ragaszkodtam, amire az életemet felépítettem, azt nem adhatom fel. Igazán nem is szeretném feladni. Kínnal-keservvel megküzdött önbecsülésemet, kiegyensúlyozottságomat miért dobnám a kukába? Mit kapnék helyette? Valószínűleg semmit. Azt semmiképpen sem, ami jobb lenne annál, amit feladtam.

Igen, kerestem a válaszokat és keresem is. Vívódok, gondolkodom, keresem a válaszokat. Nyilvánvaló, hogy keresztény emberként elsősorban a Bibliához fordulok segítségért. Azon belül is a Bibliaolvasó Kalauzhoz, mivel a szerint a rendszer szerint olvasom az igét naponta. Pont a Jób könyve van soron. Elbizonytalanodtam. Nem csak azért, mert félek Jób könyvétől. Félek a szenvedéstől, a fájdalomtól, a veszteségtől, a nélkülözéstől. Elbizonytalanodtam, hogy pont ebben az élethelyzetben Jób könyve milyen választ tudna nekem adni.

Aztán egyszer csak szólt az ige. Lehet, hogy nem úgy, ahogy gondoltam volna. Illetve, tudok sok dolgot. Akár az igéről, akár magamról. Jó volt újra átgondolni azokat az alapigazságokat, illetve az ige által számomra adott magyarázatokat, amiket eddig is tudtam, de most más megvilágításba kerültek. Az egyik tanulság az volt, hogy Istennek más távlatai vannak. Mások a léptékei, mások az időtávlatai, mint nekem. Az ő távlatait nem látom át. Ez nem baj. A másik, hogy az ő logikája más, mint az enyém. Nem biztos,hogy józan ésszel mindent meg tudok érteni, ami velem történik. Nem biztos, hogy egyenes következménye van minden eseménynek. Lehet, hogy tehetek arról, ha valami rosszul megy az életemben, de lehet, hogy nem. Nem baj, ha nem értem. Lehet, hogy szerintem mást érdemelnék. Isten tudja, hogy miért nem kapom meg, amit szeretnék. Én nem tudom, de Ő tudja és ez a lényeg. Ő tudja...

Az égre írnék, ha minden összetört

Írnék, akkor is, ha nem lenne kinek. Írnék, ha több ezren elolvasnák, like-olnák, figyelnék, követnék. Írnék, ha boldog lennék, írnék, ha szomorú lennék. Írnék, ha lenne kinek és akkor is, ha nem lenne kinek. Írnék, ha írás közben egy mosolyt képzelnék magam elé és írnék akkor is, ha könnyeket, fájdalmat, nyomorúságot.

Írnék annak, akik boldogok, hogy vegyék észre, hogy a boldogság nem természetes állapot. Ajándék, amely nem hull az ölünkbe, hanem minden nap tenni kell érte. újra és újra. Köszönje meg, aki részesül ebben az ajándékban, óvja, védje, vigyázzon rá. az emberek irigyek. Nem a vagyonodra, a tulajdonodra, arra, amit birtokolsz, hanem a boldogságodra. A nehezen megszerzett, megharcolt kincsedre, ami csak a tied. Az emberek többsége nem akar küzdeni, harcolni, nem akarja vállalni a nehézségeket, inkább irigykedik. Ne félj tőlük, de készülj fel. Ha kell, ellenállni, ha kell, szembeszállni. Ennél is fontosabb, hogy örülj. A boldogságodnak, a sikereidnek, mert vannak. Akkor is, ha nem láthatóak.

Írnék annak, akik boldogtalanok. Hogy ne adják fel. Mert van értelme, és előbb-utóbb megkapják a boldogságot. Olyan nincs, hogy csak kudarc vagy baj lenne. Lehet, hogy több a rossz, mint a jó, de akkor is… Az az icipici jó sokkal több rosszat el tud feledtetni. És el is fog, ha engeded. Csak engedd… Keress utakat, terveket, célokat. Mert vannak és lesznek olyan utak, ahol senki nem járt, amit senki nem ismert. És akkor megkaphatod a felfedezés örömét, ajándékát.

Írnék az erőseknek. Azért, hogy vigyázzanak és őrizzék meg erejüket, mert az drága kincs és nem biztos, hogy pótolható. Aki erős, azt hiszi, hogy mindent tud és mindenre képes, akkor csapja be az ereje, amikor arra a legnagyobb szüksége lenne és a legnagyobb szüksége lenne rá. Ezért ne vesztegesd hiábavaló dolgokra.

Írnék annak, aki erőtlen. Azt írnám, hogy nagyon régen valaki azt mondta, hogy az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Az erőtlenségünkben is kérhetünk erőt, és kapunk is.

Írnék annak, aki már tudja, hogy mi a célja az életének. Becsülje meg, és éljen vele felelősséggel. Nem hiába kapott feladatot, célt, küldetést. Tudjon vele elszámolni, mert semmi nincs véletlenül. ne tékozolja el hiábavalóságokra az erejét, energiáját. Tartsa magát az életcéljához, akkor is, ha nehéz, akkor is, ha legszívesebben feladná, akkor is, ha könnyebb lenne az egyszerűbb utat választani. ne engedje magát eltéríteni az útról. És, akkor előbb-utóbb példaképpé válhat.

Írnék annak, aki még céltalanul bolyong az életben, és nem tudja, mi a célja, küldetése az életének. Keresse meg, vállalja az ezzel járó nehézségeket, tévedéseket is. A tévedéseink sincsenek hiába. Ha elbukunk, még mindig van lehetőség felállni. Lesz cél, lesz olyan hely, ami neked van fenntartva, olyan feladat, amit te tölthetsz be. olyan hely, amit elfoglalhatsz, és ahonnan hiányoznál.

Írnék, ha kíváncsiak lennének rám, írnék, ha visszautasítanának. Írnék, ha örülnének az írásaimnak, és akkor is, ha a gondolataimmal egyedül maradnék. Az égre írnék, ha minden összetört.