A kis tölgyfa és az ő barátai

Beköszöntött az ősz. A nap sugarai ugyan kitartóan melengettek, de már nem voltak olyan égetően tolakodóak.  A kirándulók is csak hétvégente látogattak erre, a gyerekeknek megkezdődött az iskola, a nyári élmények ugyan mindenki szívében éltek, de a munka és a kötelesség már egyre inkább kitöltötte mindenkinek az idejét. Gyereknek-felnőttnek egyaránt.  Tudomásul kellett venni, hogy a szünidő véget ért, de a kora őszi idő talán nem szegte már senkinek a kedvét. Az idő hűvösebbre fordult, már nem fájt a szívük a kirándulás után, a barátokkal való találkozás, ismerkedés, az új tanév is adott izgalmakat. Noha semmi jele nem volt, az idő múlásával az erdő is készült a hűvösebb hónapokra. A költöző madarak készültek hosszú utazásukra, az itt áttelelő állatok is gyűjtötték az eleséget, kibélelték a fészküket, szálláshelyüket, készülve arra az időre, amikor a tartalékokból kell éljenek. A fák lombjai is színesedtek. Nem adtak már olyan hűsítő árnyat, mint pár héttel ezelőtt, igaz, nem is volt rá szükség, hogy bármit is felfogjanak. A természetjárók még örültek is, hogy semmi nem áll a melegítő, cirógató sugarak útjába.

                Egyedül egy kis tölgyfa állt magányosan az erdő szélén. Nem volt olyan sudár, mint a többi társa.  Az erdő szélén állt, így minden viharnak, esőnek ki volt téve, senki nem volt, aki felfogja előle a rázúduló esőt, havat. Nem nőtt olyan magasra, mint a többiek, a küzdelmek, az életben maradás lefoglalta az erejét, a szépítkezés helyett az ellenálló képességét kellett fejlesztenie. Népszerű sem volt, mivel bárki, aki szembetalálkozott az erdővel, inkább a szép, sudár fák alá heveredett le, gyönyörködött bennük. A mi kis fánk ugyan enyhülést tudott adni, de valljuk be, nem volt egy szemet gyönyörködtető példány. (Azt tudjuk, hogy nem csak az emberek, hanem a fák között is könnyebben érvényesülnek a szépek.) El is keseredett sokszor. Szenvedett a mellőzöttségtől, feleslegesnek érezte magát. Méltatlannak érezte a számkivetettséget, megvetettséget.            

                A természet átalakult a maga megszokott ritmusában, a napok egyre hűvösebbé váltak. Az erdő kihalt lett. Mindenki menedéket keresett. A madarak, őzek, szarvasok, mókusok, sünök megszokták egymás társaságát, de most, amikor a túlélés volt a tét, inkább mindenki külön vonult, azzal foglalkozott, hogy magának és a családjának találjon menedéket. Ezért kerülte el a figyelmüket az a sün család, amely pont most keresett volna itt menedéket. A korábbi szálláshelyük áldozatául esett az egyre gyakoribbá váló erdőirtásnak, így újhely után kellett nézzenek. Segítségre nem számíthattak, a többi lakó örült, ha a fiókáit biztonságban tudhatta. Így találta rá az erdő szélén álló kis jelentéktelen tölgyfára, de valljuk be, olyan fáradtak és éhesek voltak, hogy tovább menni sem volt erejük.  Befészkelték magukat a sűrű avarba, ahol élelmet is találtak maguknak. Nem is kellett mással osztozkodni a biztonságot nyújtó lakon, amely pont elegendő volt számukra. Hamar megszokták úgy fészküket, amelyet otthonossá igyekeztek tenni. Igaz, erre nem sok idejük volt, mert az idő hamar hidegre fordult és senki nem merészkedett ki a hidegbe. A kis fa is örült, mert végre rá is szükség lett. Végre hasznosnak érezte magát, mert a sün családnak menedéket tudott nyújtani, így esélyt is a téli hideg túlélésére. Hamar összebarátkoztak, jó társra, szövetségesre találtak egymásban. Ahogy a tavasz és a nyár, a tél sem tartott örökké. A melengető napsugarak kicsalogatták az állatokat a rejtekhelyükből. Örültek a szép időnek, a zöldellő fáknak, hamar megfeledkeztek a zord viharokról és ezzel együtt a nekik menedéket adókról is. A kis sünik azonban most is hálásak voltak jótevőjüknek, tisztán tartották, elpusztították a kártevőket.  Igaz, sok év nélkülözés után, de a kis fa is rádöbbent, hogy milyen szerencsés ő valójában. Mert ugyan szépnek lenni egy örömteli állapot, de annál is fontosabb, hogy vannak barátaink.

Miért!

Kíváncsi természet vagyok. Érdekelt mindig, hogy mi miért történik, az életemben történt eseményeknek mi az oka, célja. Szerintem nem csak céltalanul élünk a világban. Tetteinknek megvannak a következményei. Talán nem csak a tetteinknek, de a vágyainknak, elképzeléseinknek, gondolatainknak is. Vannak, vagy lehetnek az életünkben olyan dolgok, amelyek logikusak, egyértelműek, kikövetkeztethetők, de lehetnek olyanok is, amelyeket nem értünk. Természetes, hogy keressük rá a magyarázatot. Akár az emberi kapcsolataink terén is. Például, ha magányos vagyok, nincsenek barátaim, barátnőim, senkire nem számíthatok, az vajon teljességgel az én hibám? Lehet, hogy elrontok dolgokat, elhibázok döntéseket, esetleg meg is bánthatok hozzám közel álló embereket, de tényleg ezt érdemlem?

De vehetjük az élet más területét is. alapvetően mondhatjuk, hogy a kemény munkának meg lesz a jutalma. De mi van, ha ezt nem így érzem? Ha hiába a komoly, megfeszített munka, ha nem jön utána elismerés, megbecsülés? Ha minden hiábavaló, akár az igyekezet, a becsület, a tisztesség, a komolyan vett felelősség? Adjak fel mindent? Azt nem tudnám megtenni, arra képtelen lennék. Minden értéket, amihez eddig ragaszkodtam, amire az életemet felépítettem, azt nem adhatom fel. Igazán nem is szeretném feladni. Kínnal-keservvel megküzdött önbecsülésemet, kiegyensúlyozottságomat miért dobnám a kukába? Mit kapnék helyette? Valószínűleg semmit. Azt semmiképpen sem, ami jobb lenne annál, amit feladtam.

Igen, kerestem a válaszokat és keresem is. Vívódok, gondolkodom, keresem a válaszokat. Nyilvánvaló, hogy keresztény emberként elsősorban a Bibliához fordulok segítségért. Azon belül is a Bibliaolvasó Kalauzhoz, mivel a szerint a rendszer szerint olvasom az igét naponta. Pont a Jób könyve van soron. Elbizonytalanodtam. Nem csak azért, mert félek Jób könyvétől. Félek a szenvedéstől, a fájdalomtól, a veszteségtől, a nélkülözéstől. Elbizonytalanodtam, hogy pont ebben az élethelyzetben Jób könyve milyen választ tudna nekem adni.

Aztán egyszer csak szólt az ige. Lehet, hogy nem úgy, ahogy gondoltam volna. Illetve, tudok sok dolgot. Akár az igéről, akár magamról. Jó volt újra átgondolni azokat az alapigazságokat, illetve az ige által számomra adott magyarázatokat, amiket eddig is tudtam, de most más megvilágításba kerültek. Az egyik tanulság az volt, hogy Istennek más távlatai vannak. Mások a léptékei, mások az időtávlatai, mint nekem. Az ő távlatait nem látom át. Ez nem baj. A másik, hogy az ő logikája más, mint az enyém. Nem biztos,hogy józan ésszel mindent meg tudok érteni, ami velem történik. Nem biztos, hogy egyenes következménye van minden eseménynek. Lehet, hogy tehetek arról, ha valami rosszul megy az életemben, de lehet, hogy nem. Nem baj, ha nem értem. Lehet, hogy szerintem mást érdemelnék. Isten tudja, hogy miért nem kapom meg, amit szeretnék. Én nem tudom, de Ő tudja és ez a lényeg. Ő tudja...