A kis tölgyfa és az ő barátai

Beköszöntött az ősz. A nap sugarai ugyan kitartóan melengettek, de már nem voltak olyan égetően tolakodóak.  A kirándulók is csak hétvégente látogattak erre, a gyerekeknek megkezdődött az iskola, a nyári élmények ugyan mindenki szívében éltek, de a munka és a kötelesség már egyre inkább kitöltötte mindenkinek az idejét. Gyereknek-felnőttnek egyaránt.  Tudomásul kellett venni, hogy a szünidő véget ért, de a kora őszi idő talán nem szegte már senkinek a kedvét. Az idő hűvösebbre fordult, már nem fájt a szívük a kirándulás után, a barátokkal való találkozás, ismerkedés, az új tanév is adott izgalmakat. Noha semmi jele nem volt, az idő múlásával az erdő is készült a hűvösebb hónapokra. A költöző madarak készültek hosszú utazásukra, az itt áttelelő állatok is gyűjtötték az eleséget, kibélelték a fészküket, szálláshelyüket, készülve arra az időre, amikor a tartalékokból kell éljenek. A fák lombjai is színesedtek. Nem adtak már olyan hűsítő árnyat, mint pár héttel ezelőtt, igaz, nem is volt rá szükség, hogy bármit is felfogjanak. A természetjárók még örültek is, hogy semmi nem áll a melegítő, cirógató sugarak útjába.

                Egyedül egy kis tölgyfa állt magányosan az erdő szélén. Nem volt olyan sudár, mint a többi társa.  Az erdő szélén állt, így minden viharnak, esőnek ki volt téve, senki nem volt, aki felfogja előle a rázúduló esőt, havat. Nem nőtt olyan magasra, mint a többiek, a küzdelmek, az életben maradás lefoglalta az erejét, a szépítkezés helyett az ellenálló képességét kellett fejlesztenie. Népszerű sem volt, mivel bárki, aki szembetalálkozott az erdővel, inkább a szép, sudár fák alá heveredett le, gyönyörködött bennük. A mi kis fánk ugyan enyhülést tudott adni, de valljuk be, nem volt egy szemet gyönyörködtető példány. (Azt tudjuk, hogy nem csak az emberek, hanem a fák között is könnyebben érvényesülnek a szépek.) El is keseredett sokszor. Szenvedett a mellőzöttségtől, feleslegesnek érezte magát. Méltatlannak érezte a számkivetettséget, megvetettséget.            

                A természet átalakult a maga megszokott ritmusában, a napok egyre hűvösebbé váltak. Az erdő kihalt lett. Mindenki menedéket keresett. A madarak, őzek, szarvasok, mókusok, sünök megszokták egymás társaságát, de most, amikor a túlélés volt a tét, inkább mindenki külön vonult, azzal foglalkozott, hogy magának és a családjának találjon menedéket. Ezért kerülte el a figyelmüket az a sün család, amely pont most keresett volna itt menedéket. A korábbi szálláshelyük áldozatául esett az egyre gyakoribbá váló erdőirtásnak, így újhely után kellett nézzenek. Segítségre nem számíthattak, a többi lakó örült, ha a fiókáit biztonságban tudhatta. Így találta rá az erdő szélén álló kis jelentéktelen tölgyfára, de valljuk be, olyan fáradtak és éhesek voltak, hogy tovább menni sem volt erejük.  Befészkelték magukat a sűrű avarba, ahol élelmet is találtak maguknak. Nem is kellett mással osztozkodni a biztonságot nyújtó lakon, amely pont elegendő volt számukra. Hamar megszokták úgy fészküket, amelyet otthonossá igyekeztek tenni. Igaz, erre nem sok idejük volt, mert az idő hamar hidegre fordult és senki nem merészkedett ki a hidegbe. A kis fa is örült, mert végre rá is szükség lett. Végre hasznosnak érezte magát, mert a sün családnak menedéket tudott nyújtani, így esélyt is a téli hideg túlélésére. Hamar összebarátkoztak, jó társra, szövetségesre találtak egymásban. Ahogy a tavasz és a nyár, a tél sem tartott örökké. A melengető napsugarak kicsalogatták az állatokat a rejtekhelyükből. Örültek a szép időnek, a zöldellő fáknak, hamar megfeledkeztek a zord viharokról és ezzel együtt a nekik menedéket adókról is. A kis sünik azonban most is hálásak voltak jótevőjüknek, tisztán tartották, elpusztították a kártevőket.  Igaz, sok év nélkülözés után, de a kis fa is rádöbbent, hogy milyen szerencsés ő valójában. Mert ugyan szépnek lenni egy örömteli állapot, de annál is fontosabb, hogy vannak barátaink.

Csillagporszem

A kis csillag és a kis tündér továbbra is nagyon jó barátok voltak. Sokat beszélgettek, sok mindent megosztottak egymással. Egyre több dolgot tudtak meg egymásról, és nagyon örültek. hol annak, hogy a sorsuk és addig megtett útjuk mennyire hasonlít, hol egymás sikerének, hol csak a szép napsütésnek. Sajnos, ahogy az lenni szokott az embereknél is, azt tudjuk a legkönnyebben megbántani, akit a legjobban szeretünk. Persze, nem szándékosan, mert akit nagyon szeretünk, annak a világért sem szeretnénk rosszat. Csak, akiben a legjobban megbízunk, aki a legközelebb áll hozzánk, könnyebben ejtünk sebet, és sokkal fájdalmasabbat is. Akit felületesen ismerünk, természetes, hogy nem áll hozzánk közel, nem osztunk meg bizalmas gondolatokat, de nem is érdeklődünk annyira iránta.

Egyszer a kis tündér megbántotta a kis csillagot. Nem akarta, és az eset nagyon bántotta. Sokat gondolkodott rajta, mi lehetett az oka. Arra gondolt, hogy ő csak egy kis tündér, nem elég jól tud csillag nyelven. Lehet, hogy valamit félreértett, lehet, hogy nem értette meg a kis csillag reakcióit. Arra gondolt, hogy lehet, hogy a kis csillagnak most nyugalomra és türelemre van szüksége. Próbált rá jobban odafigyelni, békén hagyta, ha úgy érezte, hogy nincs szüksége a társaságára, mert továbbra is fontos volt számára a kis csillag barátsága, és nem akarta még jobban tönkretenni. Nehéz volt neki, mert igazán a kis csillag volt, aki a legjobban ismerte, aki a legjobban megértette, akivel legjobban szeretett beszélgetni, akiben a legjobban megbízott. Nem is mert arra gondolni, hogy ez a barátság megszűnik. Hogy esetleg annyira megsebezte a kis csillagot, hogy már végképp nem keresi a társaságát. Így nehéz szívvel, és egy lépéssel távolabbról, de nem vesztette szem elől. Ha úgy látta, hogy rossz kedve van, vele sírt, kiugrott a bőréből örömében, ha csak egy pillanatra egymás szemébe nézhettek, és, ha csak egy szempillantásra is, de megláthatta a kis csillag mosolyát.

A kis tündér továbbra is reméli, hogy be fog gyógyulni az a bizonyos seb a kis csillag lelkében. Reméli, hogy a kis csillag is észreveszi, hogy mindazok a dolgok, amik miatt közel kerültek egymáshoz, akár az érzékenységük, akár a hasonló sorsuk, a hasonló mentalitásuk le fogja győzni a fájdalmat. Türelemmel próbál rá odafigyelni, és arra, hogy valóban mire van a kis csillagnak szüksége és nem arra, amit ő gondol.

Most még ennek a mesének nincs vége. Nem biztos, hogy lesz happy end, ahogy az életben sincs sokszor. De az biztos, hogy a kis tündér, ha felnéz a szép, csillagos égre, továbbra is a kis csillagot fogja keresni, akár csak annyi időre, hogy összenézzenek, vagy üdvözöljék egymást, és akkor már tudni fogja, hogy annyira azért még sincs egyedül.