Tépett pillangószàrnyak gyógyulnak

Nagyon szeretem a pillangókat. Szépek, színesek, repkednek a virágok körül. Néha bebújnak egy virág kelyhébe, néha eláznak az esőben, de utána megszárítkoznak. Ember-szemmel nagyon egyformának tűnnek, pedig sokan sokfélék. vannak köztük szerények, kedvesek,bohókásak, komolyak, nagyképűek. Csakúgy, mint az embereknél. Azzal a különbséggel, hogy a pillangóknak a szárnyuk volt a díszük, az ékességük.

Volt egyszer egy lepke lány, a neve Lepke Lelle volt. Elég különös helyet foglalt el a lepkék között, ugyanis rögtön szembe tűnő volt, hogy csapzottak, tépettek voltak a szárnyai. Hogy igazán ki sem fejlődtek, nem alakultak ki olyan szépre, mint a többi pillangónak, vagy az idők során érte sok seb, sérülés, ezt nem igazán lehet tudni. Vágyott ő is a társaival repkedni, köztük lenni, része lenni mindannak, amit a lepke lét jelent. De sajnos nem tudott olyan magasra repülni, és vigyáznia is kellett magára, nehogy komolyabb baj érje a szárnyát. Így hát sokat volt egyedül. Meg is szokta, sőt, azt lehet mondani, hogy szeretett egyedül lenni. Sokat olvasott, rejtvényt fejtett, kézimunkázott. Néha beszédbe elegyedett a többi lepkével. Kicsit csodabogárnak tartották. Bár nem bántották, azért érezte, hogy nem tekintik igazán közülük valónak. Természetesen nem vonult el, nem élt lepke-remete életet, segített a kis lepkéknek a házi feladatukban, az idősebb lepkéknek takarítani és bevásárolni, hiányzott neki, hogy legyen igazi barátja, aki megérti őt, akivel beszélgethet és kiöntheti neki a szívét.

Egy szép napon összefutott vagy inkább repült Lepke Lalival. Már régóta ismerték egymást, de most kezdtek el igazán beszélgetni. Hogy eddig miért mentek el egymás mellett szinte szó nélkül, azt már soha nem fogjuk megtudni. Kiderült ám Lepke Laliról, hogy hiába van gyöngyörűszép szárnya, sok barátja, szerető családja, a lelke mélyén agyon magányos. Nincs, aki igazán megértené. Sokat mesélt magáról Lepke Lilinek, és kiderült, hogy ő belül hordja a sebeit. Talán a sérülései nem olyan feltűnőek, de éppolyan fájdalmasak. Sokan bántották, kihasználták, igazán azoktól a lepkéktől esett neki rosszul, akik nagyon közel álltak hozzá. Lepke Lili rájött, hogy a lelki sebek épp olyan fájdalmasak.

De a sok beszélgetés, együtt töltött idő alatt sok erőt adtak egymásnak. Közös tulajdonságuk volt az is, hogy nem szerették, ha sajnálják őket, és nyafogni sem szerettek. Inkább azt szerették volna, ha a sok fájdalom ellenére derűsek és életszeretők maradnak, akik észreveszik az élet megannyi apró örömeit. Lepke Lili szárnya nem jött rendbe. Továbbra sem tudott olyan szépen repülni, mint a társai. De most már ők ketten elválaszthatatlanok lettek. Sokat simogatták egymás szárnyát a csápjaikkal. Lepke Lali mindig becsukta a szemét, ha Lepke Lili simogatta. Lepke Lili meg csodálatosnak, fenségesnek érezte magát, eszébe nem jutott megannyi testi hibája. A többi lepke talán kicsit irigykedett a különös lelki társakra, és a szívük mélyén sejteni kezdték, hogy ami igazán értékes, a sokszor szemmel nem látható.

Előhang

Ha lenne gyerekem, sokat mesélnék neki. Vidám és szomorú meséket. Mesélnék arról, hogy milyen rossz kiközösítettnek lenni. Gyerekként szembesülni sok kudarccal, keserűséggel, fájdalommal. Mesélnék arról, hogy milyen érzés kilógni a sorból, mindig kívülállónak lenni. Mesélnék a gúnyolódásról, a z egymás háta mögötti kibeszélésről, a sehova nem tartozás érzéséről. Mesélnék a soha be nem gyógyuló sebekről.

Mesélnék az örömökről. A sikerélményekről, arról, hogy milyen mámorító tud lenni örülni a kis dolgoknak. Madárdalra kelni, a metróból kijőve rácsodálkozni egy épület szépségére, énekelni és közben kiszakadni a valóságból. Repülni feljebb és feljebb, magasabbra… Megérezni, hogy milyen, amikor megszűnik körülöttünk a világ. Úgy belefeledkezni egy könyvbe, mintha nem is lenne holnap. Vizsgára készülni teljesen elkeseredetten és közben a száraz adatok és képletek mögött meglátni a rendező elvet, a csodát. Örülni barátoknak, találkozásoknak. Rájönni, hogy vannak, akik hasonlóan gondolkodnak. Akiknek fontos a másik ember. Érték adni, teremteni, szeretni.

Mesélnék arról, hogy a felnőttek világa sem egyszerűbb, mint a gyerekeké. Nem csak abban különbözik, hogy nem kell ebéd után aludni. Mesélnék arról, hogy milyen nehéz és egyben felemelő feladat talpon maradni. Romokból építkezni, soha be nem gyógyuló sebekkel együtt élni. Hiányból, hátrányból tőkét kovácsolni. Miközben tesszük a dolgunkat, lesz, aki enyhít a magányunkon. ajándékba kapunk embereket, akik megerősítenek minket abban, hogy jó, amit csinálunk. Hogy megéri jónak lenni. Nem igaz, hogy a világot negatív erők uralnák. Ha nem a pozitív uralná, már rég elpusztította, felemésztette volna önmagát.

Mesélnék arról, hogy a nehézség, nem feltétlenül rossz, tekinthetünk rá megoldandó feladatként, próbatételként, amiből megerősödve kerülhetünk ki. Nekünk butaság a szerencsében bízni, de talán minden nap a jól elvégzett munka örömével mehetünk aludni. Egész életünkben dolgozni kell, nem keveset, de boldogok lehetünk, mert megláthatjuk a szépséget, az örömöt ott is, amit a többség észre sem vesz.

Mivel nincs gyerekem, ezért nektek mesélek… Arról, hogy milyen érzés folyton kilógni a sorból, mindig kívülállónak lenni. Milyen érzés az örömöt meglátni a legváratlanabb helyzetekben is. Örülni barátnak, találkozásoknak…

Szivárványcsillag

                Az erdőben élt egy kis tündér. Látszólag semmi különös nem volt benne, vagy mégis? Nagyon szeretett táncolni, játszani, olvasni, hasonlóan a többi tündérhez. Szeretett szépen öltözködni, és szerette, ha szépen meg van fésülve a haja. De mégsem illett a többi tündér közé, amolyan magánakvaló- magányos kis tündér volt. Talán azért, mert nem volt annyira ügyes, talán azért mert érzékenyebb és félénkebb volt, a többiek nem igazán fogadták be. Ami miatt sokat bánkódott, de ennek ellenére az életben nagyon sok örömöt talált. Mivel az erdőben élt, gyönyörű környezetben, az örömből soha ki nem fogyott. Nézte, ahogy nyílnak a virágok, repkednek a pillangók, a friss hajtásokon táncot jár a napsugár. Szívesen volt egyedül, szeretett mindenen elgondolkozni, és ha derűs idő volt, szívesen nézte a csillagokat.

                Egyszer egy szép estén megpillantott egy kis csillagot. Néha beszélgettek, kiderült, hogy sok közös vonás van bennük, akár a természetüket vagy a sorsukat illetően, de a kis csillag nem volt szimpatikus a kis tündérnek. Bár a kistündérnek is sok bántásban volt része, elég hamar megtanulta, hogy nem szabad előítélettel közelíteni a másikhoz. Ő nem volt egy ítélkezős típus, főleg hogy sokat szenvedett attól, hogy a körülötte evők felületesen alkottak róla véleményt, nem ismerték, de nem is akarták igazán megismerni. Miután egy egyre többet találkoztak és beszélgettek, rájött, hogy ő is megalapozatlanul alkotott képet a kis csillagról. Több szempontból is félreismerte, rengeteg jó tulajdonságát nem látta meg. Egy-egy elejtett megjegyzéséből, megnyilvánulásából téves következtetést vont le. Talán ebből nem vett észre semmit a kis csillag (illetve azt észrevette, gondolom, amikor rájött a kis tündér, hogy félreismerte a kis csillagot, és egyre többet beszélgetett vele.)

                Beszélgetéseik során rájöttek arra, hogy nagyon sok közös vonásuk van, sokkal több, mint gondolták. Egyre több dolgot osztottak meg egymással, bizalmukba fogadták a másikat. Ez mind a kettőjüknek elég nehéz, mert annyi sebet hordoznak a múltukból adódóan, hogy nehezen nyílnak meg mások előtt. A kis tündér semmi különöset nem vett észre a kis csillagon, de egyszer a kis csillag elmesélte neki, hogy ő tulajdonképpen egy szivárvány-csillag. Különös jelenség ez a csillagok között, és meglehetősen ritka. Főleg az ritka, hogy egy szivárványszínű csillag fényesen tündököljön, mert ők igyekeznek elrejteni a fényüket. Bár volt közöttük, aki büszkén ragyogott, de sajnos, ez sokszor rosszul sült el. A már említett előítéletes gondolkozás miatt egy szivárvány-csillag, ha vállalta saját magát, rengeteg támadásnak tette ki magát. A kis csillag is inkább a rejtőzködést választotta. Időnek kellett ahhoz eltelnie, hogy ezt a titkát megossza a kis tündérrel. Természetesen a kis tündér is megosztott minden féltve őrzött titkát a kis csillaggal, mert úgy gondolta, hogy bízhat benne. Mesélt régi sebeiről, mesélt a sorsáról, és arról a külön világról, amit felépített magának a fájdalmain, könnyein, küzdelmein át a reményből táplálkozva.

                Rájöttek, hogy sok dologban segíthetnek egymásnak. Hasonlóan sebzettek, hasonlóan a romokból építkeznek, hasonlóan a mínuszból indultak az életbe. Ezek nagyon fájdalmas tények, emiatt egyikük szeméből sem fog eltűnni soha a szomorúság. De az mind a kettőjüknek erőt adhat, hogy már nincsenek egyedül. Sem a gondjaikkal, sem a megoldandó problémáikkal, sem a különleges természetükkel. A kis csillagot ugyanis nem csak a színe, hanem az érzékeny természete tette különössé. A kis tündér is annyira bizalmába fogadta a kis csillagot, hogy már nem voltak előtte titkai. nem volt arra sem szüksége, hogy a jó oldalát mutassa újdonsült barátja felé, mert tudta, hogy a közöttük lévő kapocs erősebb annál, mintsem szükség lenne megjátszani magukat.

                Jó lenne, ha ennek a mesének is boldog vége lenne. Vagy legalábbis, nagyon szomorú nem lenne. Mert túl vidám biztos nem lesz. Soha nem vidám, ha két nehéz sorsú lény összetalálkozik, akkor is, ha az egyik tündér, a másik pedig csillag. De boldog lehet, és örömteli is, ha arra gondolunk, hogy a megosztott öröm dupla öröm, a megosztott fájdalom fél fájdalom. És, ha a közöttük létrejövő szövetségnek a mindkettejük számára elrendelt nehéz sors volt az ára, talán akkor is megérte.

Csillagporszem

A kis csillag és a kis tündér továbbra is nagyon jó barátok voltak. Sokat beszélgettek, sok mindent megosztottak egymással. Egyre több dolgot tudtak meg egymásról, és nagyon örültek. hol annak, hogy a sorsuk és addig megtett útjuk mennyire hasonlít, hol egymás sikerének, hol csak a szép napsütésnek. Sajnos, ahogy az lenni szokott az embereknél is, azt tudjuk a legkönnyebben megbántani, akit a legjobban szeretünk. Persze, nem szándékosan, mert akit nagyon szeretünk, annak a világért sem szeretnénk rosszat. Csak, akiben a legjobban megbízunk, aki a legközelebb áll hozzánk, könnyebben ejtünk sebet, és sokkal fájdalmasabbat is. Akit felületesen ismerünk, természetes, hogy nem áll hozzánk közel, nem osztunk meg bizalmas gondolatokat, de nem is érdeklődünk annyira iránta.

Egyszer a kis tündér megbántotta a kis csillagot. Nem akarta, és az eset nagyon bántotta. Sokat gondolkodott rajta, mi lehetett az oka. Arra gondolt, hogy ő csak egy kis tündér, nem elég jól tud csillag nyelven. Lehet, hogy valamit félreértett, lehet, hogy nem értette meg a kis csillag reakcióit. Arra gondolt, hogy lehet, hogy a kis csillagnak most nyugalomra és türelemre van szüksége. Próbált rá jobban odafigyelni, békén hagyta, ha úgy érezte, hogy nincs szüksége a társaságára, mert továbbra is fontos volt számára a kis csillag barátsága, és nem akarta még jobban tönkretenni. Nehéz volt neki, mert igazán a kis csillag volt, aki a legjobban ismerte, aki a legjobban megértette, akivel legjobban szeretett beszélgetni, akiben a legjobban megbízott. Nem is mert arra gondolni, hogy ez a barátság megszűnik. Hogy esetleg annyira megsebezte a kis csillagot, hogy már végképp nem keresi a társaságát. Így nehéz szívvel, és egy lépéssel távolabbról, de nem vesztette szem elől. Ha úgy látta, hogy rossz kedve van, vele sírt, kiugrott a bőréből örömében, ha csak egy pillanatra egymás szemébe nézhettek, és, ha csak egy szempillantásra is, de megláthatta a kis csillag mosolyát.

A kis tündér továbbra is reméli, hogy be fog gyógyulni az a bizonyos seb a kis csillag lelkében. Reméli, hogy a kis csillag is észreveszi, hogy mindazok a dolgok, amik miatt közel kerültek egymáshoz, akár az érzékenységük, akár a hasonló sorsuk, a hasonló mentalitásuk le fogja győzni a fájdalmat. Türelemmel próbál rá odafigyelni, és arra, hogy valóban mire van a kis csillagnak szüksége és nem arra, amit ő gondol.

Most még ennek a mesének nincs vége. Nem biztos, hogy lesz happy end, ahogy az életben sincs sokszor. De az biztos, hogy a kis tündér, ha felnéz a szép, csillagos égre, továbbra is a kis csillagot fogja keresni, akár csak annyi időre, hogy összenézzenek, vagy üdvözöljék egymást, és akkor már tudni fogja, hogy annyira azért még sincs egyedül.

Gyökerek nélkül kapaszkodva

                Húsvéthoz közeledvén mégsem a Húsvétról szeretnék írni, bár egy kicsit arról is. Néha többes számban fogalmazok, néha egyes számban. Rólam van szó, de szólni szeretnék azokhoz, akiket az üzenetem szíven találhat. Húsvét, még a nem vallásos emberek számára is egy tradicionális családi ünnep. Lehet jó is, örülhetünk a szépen terített asztalnak, annak, hogy újra együtt van a család, és sok szép hagyománynak is. De mit tegyünk akkor, ha boldog család nélkül élünk? Ha számunkra ezek az ünnepek inkább fájdalommal járnak? Mi nem támaszkodhatunk a tradíciók megtartó erejébe. Számukra a szokások inkább fájdalmasak, illetve olyan szokások, amelyekkel inkább szakítani szeretnénk. Ha léteznek is formálisan az ünnepek, akkor is kiüresedtek, tartalom nélküliek és pont a lényeg, a szeretet hiányzik belőle. Fáj, hogy akár régebben az iskolában, akár most a munkahelyen nincs miről beszélgetni. Én nem tudok bekapcsolódni a társalgásba.

                Másrészt, ami ehhez kapcsolódik, az, hogy mi a mi örökségünk? Nehéz úgy kezdeni az életet, hogy nem kapok semmilyen útravalót. Nem tudok semmit felmutatni, hogy igen, ezt kaptam a szüleimtől, megőrzöm, és majd tovább adhatom a gyerekeimnek. Nincsenek olyan kapaszkodóim, ami megtart, amire számíthatok, gyökértelen vagyok. Tele bizonytalansággal, félelemmel. ha elesek, ki fog felsegíteni? Ha tanácsra van szükségem, kitől kérjek? Ha valami titkom van, kinek súghatom a fülébe? Nehéz egyedül megállni egy kegyetlen és gonosz világban, ami szinte kódolva van arra, hogy a gyengéket és esendőket kipécézze. Nehéz, én mégis vállalom a gyengeségem. Nem erőltetek mosolyt az arcomra. Vállalom, és ezzel talán erőt adhatok azoknak, akik szintén küzdenek. Nem szeretnék hazudni, akár a szavaimmal, akár a viselkedésemmel. Nemrég hallottam, hogy a mai gyerekek nagy része egy valamit szeretne: örökölni. Számunkra ez az út bezárult. Nekünk magunknak kell puszta kézzel bozótot irtani, az ösvényt kitaposni. Közben megsebződünk, korábbi társaink elpártolnak tőlünk, talán az életben rengeteg dologról lemaradunk, mert nincs időnk és erőnk, a túlélésért folytatott küzdelem felemészti az erőnket.

                Körülbelül másfél évtizede járom ezt az utat. Tudom és érzem, hogy megéri. Újra és újra erőt meríthetek az eddig megtett útból. Sokan nem értenek meg, az igaz, de egy-két visszajelzéstől olyan erőt kapok és boldogságot, hogy ki tudnék ugrani a bőrömből. Amit mi megharcoltunk, az a mienk. Talán nincsenek gyökereink, aminek a hátrányát egész életünkben érezni fogjuk, de találhatunk magunknak olyan kapaszkodókat, amelyek biztonságot jelentenek.

                Igen, én is félek a szenvedéstől, a nehézségektől. Félek, de le kell győznöm ezt a félelmet. És akkor a szenvedésből próba lesz, egy újabb lehetőség, hogy elmenjek a határokig. Lelki-testi értelemben a tűrőképességem és teljesítőképességem határáig, és ha elesek, akkor is fel tudjak állni. A próba vezethet megtisztuláshoz, egy újabb győzelemhez is, vezethet egy megtapasztaláshoz is. Egy újabb kapaszkodóhoz.

Sebzetten a remény útján

Vannak soha be nem gyógyuló sebeink. Akár mi sebződtünk meg, akár mi sebeztünk meg másokat és később rájöttünk a mulasztásunkra és arra, hogy soha nem tudjuk jóvátenni, rájöhetünk arra, hogy ezek a sebek soha nem gyógyulnak be. Számunkra, akik mínuszból indulunk, akiknek az átlagostól eltérő problémáink vannak, akiket jobban megpróbált az élet, számot kell azzal vetnünk, hogy lehet, hogy a terheinket egy életen át hordozzuk. Emberi kapcsolataink nem rendeződnek, a nehézségek megmaradnak, az anyagi gondok nem enyhülnek, és úgy általában, az életünk nem válik siker- sztorivá-legalábbis a kívülállók számára. Ez nem baj. Mert legalább mi látjuk, hogy mit jelent, akár egy egészen kicsike eredményt elérni, egy kicsit előbbre jutni. Nekünk, akiknek az átlagosnál kevesebb jutott, talán sokkal jobban tudunk a kis dolgoknak is örülni. A biztonságérzetünk magukban van, a saját győzelmeinkben, harcainkban, eredményeinkben, amiket nem vehet el senki. És, hogy közben ott vannak a hegek? Nem baj. Meg kell tanulni velük együtt élni. Hozzánk tartoznak, mint bármely más testrészünk. Sőt, biztonsággal állíthatom, hogy a sebeim nélkül nem lennék az, aki vagyok. nem mondom, hogy rosszabb lennék, de kellett az edzés, a megtisztítás. A bizalom áthelyezése, a kötelek leoldása. Kilépni a biztonságosnak hitt világból és megtapasztalni, hogy mit jelent az, hogy nincs. Nincs senki, akibe kapaszkodhatnék, nincs semmi, amire alapozhatnék, csak én vagyok magam, és amit a semmiből felépítek. Nem baj, legalább olyanra építem, amilyenre szeretném. Igen, nagyon fáj, hogy pont a legfontosabbnak hitt, legalapvetőbb dolgok hiányoznak: a család, az emberi kapcsolatok, barátok. Fáj az is, ahogy sok ember ezt nem hiszi és értetlenül viszonyul hozzá. Fáj a tapintatlanság. Fáj a bizalom hiánya. Nem baj, most fáj, de elindulok és felépítem az életem. A semmiből, a magam erejéből. Erős vagyok, mert erősnek kell lennem. És közben elszomorodok, hogy mennyivel nehezebb az erős embereknek. Sokkal kevesebb segítségre számíthatnak. Van olyan kósza gondolatom, hogy, ha elhagynám magam és a földön fetrengenék, komolyabban elhinnék, hogy baj van. Így, hogy rendesen teszem a dolgom, tanulok, dolgozom, végzem a feladataim és nem sajnáltatom magam, a többség csak legyint rám. Pedig jól esne, akár egy icipici elismerés, akár egy-két kedves szó, érdeklődés, akár egy icipici segítség. Igen, erősnek kell lenni és ez nagyon nehéz.

Nagyon jó és erővel bír, ha a nehézségek útján eljutunk a remény útjára, és mondhatom, hogy mi tudjuk. Tudjuk, hogy nem hazugságokra alapozzuk az életünket. Hogy nem hamis dolgokba kapaszkodunk, hanem amiben bízunk, az megáll és megvéd és erőt ad, abban nem csalatkozunk. Jó ez így. Szeretem a meséket. Nem azokat a modern kori tündérmeséket, amiben jön a herceg és feleségül veszi a szegény lányt… Nem. A hozzánk hasonlóknak mindig sokat kell dolgozni a megélhetésért és nem hullik az ölükbe a szerencse. A mesék őszinteségét, egyértelműségét, tisztaságát, őszinteségét szeretem. Talán ilyen vagyok én is. Lehet, hogy gyerekesen naiv, de őszinte. Szeretem az egyértelmű dolgokat, amikor tisztán látom, hogy az adott helyzet jó vagy rossz, amikor nem kell kombinálni, hogy ki mit gondol, ki mit szeretne. Amikor nem kell senkit becsapni, nem kell hazudni, nem vezetek félre senkit és engem sem vezetnek félre. Amikor nem kell álarcot viselni, hanem vállalhatom magam úgy, ahogy vagyok. Rosszkedvűen, feldúltan, dühösen. És tudhatom, hogy akik szeretnek így is szeretnek.