Vannak soha be
nem gyógyuló sebeink. Akár mi sebződtünk meg, akár mi sebeztünk meg másokat és
később rájöttünk a mulasztásunkra és arra, hogy soha nem tudjuk jóvátenni,
rájöhetünk arra, hogy ezek a sebek soha nem gyógyulnak be. Számunkra, akik mínuszból
indulunk, akiknek az átlagostól eltérő problémáink vannak, akiket jobban
megpróbált az élet, számot kell azzal vetnünk, hogy lehet, hogy a terheinket
egy életen át hordozzuk. Emberi kapcsolataink nem rendeződnek, a nehézségek
megmaradnak, az anyagi gondok nem enyhülnek, és úgy általában, az életünk nem
válik siker- sztorivá-legalábbis a kívülállók számára. Ez nem baj. Mert
legalább mi látjuk, hogy mit jelent, akár egy egészen kicsike eredményt elérni,
egy kicsit előbbre jutni. Nekünk, akiknek az átlagosnál kevesebb jutott, talán
sokkal jobban tudunk a kis dolgoknak is örülni. A biztonságérzetünk magukban van,
a saját győzelmeinkben, harcainkban, eredményeinkben, amiket nem vehet el
senki. És, hogy közben ott vannak a hegek? Nem baj. Meg kell tanulni velük együtt
élni. Hozzánk tartoznak, mint bármely más testrészünk. Sőt, biztonsággal
állíthatom, hogy a sebeim nélkül nem lennék az, aki vagyok. nem mondom, hogy
rosszabb lennék, de kellett az edzés, a megtisztítás. A bizalom áthelyezése, a
kötelek leoldása. Kilépni a biztonságosnak hitt világból és megtapasztalni,
hogy mit jelent az, hogy nincs. Nincs senki, akibe kapaszkodhatnék, nincs
semmi, amire alapozhatnék, csak én vagyok magam, és amit a semmiből felépítek.
Nem baj, legalább olyanra építem, amilyenre szeretném. Igen, nagyon fáj, hogy
pont a legfontosabbnak hitt, legalapvetőbb dolgok hiányoznak: a család, az
emberi kapcsolatok, barátok. Fáj az is, ahogy sok ember ezt nem hiszi és
értetlenül viszonyul hozzá. Fáj a tapintatlanság. Fáj a bizalom hiánya. Nem
baj, most fáj, de elindulok és felépítem az életem. A semmiből, a magam
erejéből. Erős vagyok, mert erősnek kell lennem. És közben elszomorodok, hogy
mennyivel nehezebb az erős embereknek. Sokkal kevesebb segítségre számíthatnak.
Van olyan kósza gondolatom, hogy, ha elhagynám magam és a földön fetrengenék,
komolyabban elhinnék, hogy baj van. Így, hogy rendesen teszem a dolgom,
tanulok, dolgozom, végzem a feladataim és nem sajnáltatom magam, a többség csak
legyint rám. Pedig jól esne, akár egy icipici elismerés, akár egy-két kedves szó,
érdeklődés, akár egy icipici segítség. Igen, erősnek kell lenni és ez nagyon
nehéz.
Nagyon jó és
erővel bír, ha a nehézségek útján eljutunk a remény útjára, és mondhatom, hogy
mi tudjuk. Tudjuk, hogy nem hazugságokra alapozzuk az életünket. Hogy nem hamis
dolgokba kapaszkodunk, hanem amiben bízunk, az megáll és megvéd és erőt ad,
abban nem csalatkozunk. Jó ez így. Szeretem a meséket. Nem azokat a modern kori
tündérmeséket, amiben jön a herceg és feleségül veszi a szegény lányt… Nem. A
hozzánk hasonlóknak mindig sokat kell dolgozni a megélhetésért és nem hullik az
ölükbe a szerencse. A mesék őszinteségét, egyértelműségét, tisztaságát, őszinteségét
szeretem. Talán ilyen vagyok én is. Lehet, hogy gyerekesen naiv, de őszinte.
Szeretem az egyértelmű dolgokat, amikor tisztán látom, hogy az adott helyzet jó
vagy rossz, amikor nem kell kombinálni, hogy ki mit gondol, ki mit szeretne.
Amikor nem kell senkit becsapni, nem kell hazudni, nem vezetek félre senkit és
engem sem vezetnek félre. Amikor nem kell álarcot viselni, hanem vállalhatom
magam úgy, ahogy vagyok. Rosszkedvűen, feldúltan, dühösen. És tudhatom, hogy
akik szeretnek így is szeretnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése