Gyertya-Fény-Álom

                A kis gyertya ugyanúgy éldegélt a kereskedő fiókjában, mint a többiek. Volt köztük fehér és színes, vékonyabb és vastagabb, csavart és szép egyenes szálú. Mindegyiknek meg volt a maga feladata. Illetve, meg lett volna, ha valaki megvette volna őket. Igaz, manapság szokás a gyertyákat szobadíszként tartani, de akkor inkább már vegyünk egy szép porcelán vázát vagy egy csiszolt kristályt. A gyertya ugyanis akkor tölti be a küldetését, ha elég. Igaz, ez élete elmúlását is jelenti, amiben talán ugyanúgy benne van a fájdalom, mint mindannyiunk életében, de neki ez a sorsa.

                Ilyesmiről gondolkodott a mi kis gyertyánk, közben persze sokat álmodozott. Mivel eléggé kíváncsi természet volt, szívesen hallgatta a boltba betérők beszámolóit arról, hogy milyen a kinti világ. Még jobban örült annak, hogy szinte nincs a világon olyan hely, ami elképzelhető lenne gyertya nélkül. És ha valóban így van, akkor ő is hamarosan betekintést nyerhet a kinti világba és saját szemével csodálkozhat rá arra, amiről most csak álmodozni mer.

                Maga elé képzelte a gyönyörű katedrálisokat, díszes palotákat, a szép ruhákban a templomba igyekvő embereket, akik áhítatot keresve gyönyörködnek a gyertya fényében. A szép házak tágas szobáit is még szebbé, ragyogóbbá varázsolta megannyi gyertya lángja. Szeretett volna a kis gyertya is közéjük kerüli, osztozni dicsőségükben, fényükben, és már alig várta, hogy valaki őt is kiválassza.

                Telt-múlt az idő, a kis gyertya még mindig a kereskedő fiókjában porosodott. Igen, porosodott, mert senki nem ügyelt arra, hogy őt is megtisztogassák, kifényesítsék. Egyszerű, igaz, nagyon szép, fehér és szabályos formájú volt, de nem volt benne semmi különleges, amin egy boltba betérő vásárlónak megakadt volna a szeme. Így sem a kereskedő, sem a segédei nem viseltek arra gondolt, hogy még kívánatosabbá tegyék. Lassan belenyugodott abba, hogy egyre csökken az esélye, hogy belelásson abba a fényűző világba, amelyre olyan régóta vágyakozott.

                Egyszer csak, húsvét közeledtével, betért a boltba egy szegény asszony. Mindenki ismerte őt is és a családját is. Sok gyerekkel maradt özvegyen, de tisztes szegénységben, szeretetben nevelte a gyerekeit. Nem is álmodozott arról, hogy valaha olyan szép gyertyát vehessen, mint ami a kirakatban van. Most sem szeretett volna vásárolni, csak nagyon átfázott, és egy kis melegségre vágyva tért be a boltba, és talán egy kicsit gyönyörködni. Nem álmodozott már régóta, neki fontosabb dolga volt. A gyerekeiről gondoskodni, a napi betevőt előteremteni elég feladat volt a számára, a szebb jövőről álmodozni már sem ideje, sem energiája nem volt.

                Csak egy pillanatra párásodott el a szeme, amikor arra gondolt, hogy milyen jó lenne gyertya fényénél körül ülni az asztalt. Szebbé varázsolná a szürke hétköznapokat és végre egy kicsit nekik is lenne ünnepük. Észrevette ezt az egyik jóságos kereskedő segéd, és alig észrevehetően, egy papírba csomagolva átnyújtotta az asszonynak a kis gyertyát.

                Otthon, miután szépen megterített, a kis gyertyát az asztal közepére állította. Mindannyiuk szeme egy kicsit furcsán csillogott. Közösen megették az ünnepi vacsorát (amiben látszólag nem volt semmi ünnepi, de megadták a módját, örültek, hogy végre együtt lehettek és nem kellett rohanni sehova), utána beszélhettek, viccelődtek. Szinte észre sem vették, amikor a kis gyertya utolsót lobbant. Szegényke nem volt hosszú életű. Vágyaival ellentétben, nem került sem gyönyörű katedrálisba, sem díszes bálterembe. De látva az asszony és gyerekeinek csillogó szemét, a szeretetteljes légkört, egymásra való odafigyelésüket, tudta, hogy ennél jobb helyre nem is kerülhetett volna.