Ott
tartottunk, hogy a kis tündér és a kis csillag örök életre szóló barátságot
kötöttek. Ez ugyan némi kérdést vethet fel, mert megkérdezhetjük, hogy mi tart
örökké. Illetve, mi az, ami a mi életünkben örökké tarthat. A másik kérdés az,
hogy vannak-e tündérek. Valahol azt olvastam, hogy a barátok azok az angyalok,
akiknek nincsenek szárnyaik. A tündérek is lehetnek barátok, vagy bárki más
fontos ember az életünkben. Akit nem szeretnénk elveszíteni. Akit akaratunk
ellenére is sajnos megbántunk, és ez nagyon fáj. Mert mi, emberek olyanok
vagyunk, hogy megbántjuk, megsebezzük egymást. Még a legdrágábbat is, a
legkedvesebbet, a legfontosabbat is. Sajnos, csak azt tudjuk mondani, hogy
bocsánat, de legszívesebben mást mondanék. Amit mondanék, azt nem lehet
szavakkal kifejezni. Valami olyasmit mondanék, hogy sajnálom, hogy
megbántottalak. Akaratomon kívül. Mert magamra figyeltem és nem Rád. Te egy
drága kincs vagy számomra és ezt most figyelmen kívül hagytam, mert nem
vigyáztam arra a kincsre, úgy, ahogy szerettem volna.
A
kis csillag és a kis tündér sokat beszélgettek. Vigyáztak egymásra, figyeltek
egymásra és alig várták, hogy újra találkozzanak. Lehet, hogy egy nap több órát
is együtt lehettek, volt, amikor csak pár perc jutott nekik, de azt a keveset
is igyekeztek megbecsülni. Sajnos, elérkezett az ősz és utána a tél. Az eget
sűrű felhők kezdték el borítani. Nagyon szomorú lett a tündér és a csillag is. Hiába
várták, hogy újra találkozzanak, csak a borult eget, a sűrű, fekete felhőket és
némelykor a cseperésző esőt látták. Egyiküknek sem volt olyan lelki társa,
akivel olyan jól elbeszélgettek volna. A kis csillag próbálta megtalálni a kis
tündért, de csak a legközelebbi felhőig láthatott. Akárhogy igyekezett, nem
látott tovább. A kis tündér hiába kémlelte az eget, ő sem látott mást, csak
homályos foltokat. A szívük mélyén tudták, hogy ott van a másik, tudták, hogy
egymást várják, hogy ők már elválaszthatatlanok. Nagyon nehéz ez két olyan
magányos léleknek, akinek nincs más társa. Akik ennyire megbíznak a másikban,
szinte vakon egymásra bízzák a legféltettebb titkaikat is. Akiknek a másik
pótolhatatlan. Tudta a kis csillag, hogy ott van a kis tündér és viszont, de
akkor is nehezen tudták elviselni, hogy nem találkozhatnak, nem beszélhetnek,
vagy, nem hallgathatnak együtt. Szinte örökkévalóságnak tűnt számukra, hogy el
kellett viselniük egymás hiányát. Egy pillanatra sem gondoltak arra, hogy más
társat keressenek. Olyan lelki kapocs alakult ki közöttük, olyan egyértelmű
szövetséget kötöttek, hogy fel sem merült, hogy ez a kötődés megszakadhat.
Telt,
múlt az idő, a télre ismét tavasz jött, a felhők annak rendje és módja szerint
elrepültek távoli vidékek felé. A puha kék ég bársonya ismét láttatni engedte a
kis csillagot, a Hold ezüst fénye csillámló fénnyel vette körül a kis tündért. Könnyes
szemük szavak nélkül is elárulta, hogy mennyire örülnek a viszontlátásnak.
Nézték, csak nézték egymást percekig vagy talán órákig is, miután meg tudtak
szólalni. Az a szép, áhítatos csend elárulta, hogy talán semmi nem tart örökké,
de egyvalami változatlan, hogy csillag nem élhet tündér nélkül és tündér nem élhet
csillag nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése