A virágnak megtiltani nem lehet

Ezek a sorok járnak az eszemben, amióta édesapám halála óta először hazamentem és láttam, hogy virágoznak a szobanövényeim. A gyász magányos műfaj, hasonlóan más nehéz, embert próbáló feladatokhoz. Ahogy a kórházi ápolás során, majd ahogy egyre reménytelenebbé vált a helyzet és végül a halállal való szembenézés során teljesen egyedül voltam és vagyok. Ismerősök „letudják” a kötelezettséget egy-egy futó részvétnyilvánítással, majd mindenki megy tovább. Rohan, intézkedik, szervez, megold.

Ebben az amúgy is feszültségekkel és nehézségekkel teli élethelyzetben szembesültem azzal, hogy a vírus valós veszélyt jelent. Megmásíthatatlanul, láthatatlanul itt van, nem tudunk kibújni alóla. Nem lehet most már elviccelni, bagatellizálni. Most már csak azon izgulhatunk, hogy minél kevesebb fájdalommal és veszteséggel kerüljünk ki a csatából. Ez a helyzet mindannyiunknak új. Tanácstalanok vagyunk, pánikba esünk, kapkodunk.

Olyan jó lenne azt hinni, hogy ebben a veszélyhelyzetben megnő az emberek szolidaritása...! Jó lenne, de sajnos nincs így. De vajon, pálcát lehet-e törni felettem, aki minden nap bejárok dolgozni, számomra nincs home office. Szabadsága mehetnék vagy táppénzre. De legalább örülhetek, hogy van hova bemenni dolgozni. Minden napért hálás vagyok, mert így legalább a megélhetésemet biztosítani tudom. Sokakkal együtt nekem sincs tartalékom. Tudom, hogy rengetegen veszítették most el az állásukat, kilátástalan helyzetbe kerülve. De most nem ezzel foglalkozom, hanem azzal, hogy nekem van. Bár fáradt vagyok, mert a munkahelyemen is oda kell tenni magam, és utána még szervezhetem a bevásárlást, ügyintézést, újabb ügyintézést. Tudom, hogy ez a helyzet erről szól, talpon kell maradni. Nem az önkéntes munkára, segítésre koncentrálok, mert arra nincs kapacitásom. Éppen elég azt megoldani, ami a saját feladatom.

Számomra, közösségi és keresztény emberként, az egyik nagy veszteség a közösségi terek bezárása és a gyülekezeti alkalmak elmaradása. Főleg most, amikor jó lenne kibeszélni, együtt lenni, megosztani. De nem lehet, mert ezzel is veszélynek tennénk ki magunkat. Most így még inkább magamra maradott vagyok.

A sok negatív és fájdalmas élmény ellenére érzem, hogy „Az Élet él és élni akar”. Kicsit groteszk így készülni a Húsvétra, aminek az üzenete: halál után is van élet, van feltámadás, van menekülés, van kiút a sötét, hideg, magányos sírgödörből, most hatványozottan is igaz. Ha minden oldalról be vagyunk zárva, egy irányba biztos nyitva van az út. Megtapasztaltam, hogy lehet Istenhez kiáltani, panaszkodni, elmondani a tanácstalanságomat, kétségbeesésemet, tehetetlenségemet. Ahova én pontot tennék, Isten kettőspontot tesz, ha figyelek rá. Kinyílnak a kapuk, egymásra találunk régebbi vagy újabb barátokkal, megtanuljuk becsülni a közösen eltöltött időt. Beleremegek az első online imaórán tapasztalt áhítatba. Megbecsülöm az interneten közvetített istentiszteleteket, minden technikai buktató ellenére. Együtt tanuljuk a hitünk gyakorlásának ezt a módját, érezve, hogy ez sokáig így lehet. Az aerobic órák helyett itthon tornázom. Figyelem és követem a régen látott edzők felvételeit. Mindannyian egyedül vagyunk az otthonainkban, de arra az egy órára mégis együtt vagyunk. A kézműves foglalkozások helyett a boltban vett dekorációs egységcsomag elkészítésével tudok a Húsvétra hangolódni.

Ezek apróságnak tűnhetnek eddig, amíg az életem a megszokott mederben folyt, és nem is gondoltam arra, hogy mennyire nem természetesek és mennyire tudnak hiányozni. De a Mennyei Atya tudja, hogy teljes, élettel teli Életre van szükségem és nem csak túlélésre. Ha elfogadom Tőle, Ő most is ad örömet, élményeket, segítséget, az ima meghallgatásának áldott perceit, ha hagyom, ha engedem Őt szólni. Az örökké nyitott ajtón át. Ha én kifogytam a szavakból, ő elkezd beszélni. Ha meghallom és figyelek rá, ez az igazi Kegyelem. 

Hangolódó

Rég írtam mesét. Gondolataimban már ébredezik egy találkozás. Egy kagylóról szól, aki direkt megsebzi magát, hogy ajándékba igazgyöngyöt adjon a barátjának. Van benne szomorúság is, megsebzettség, fájdalom. De öröm is, az ajándékozás és megajándékozottság öröme. Sokszor úgy érzem,kerüljük a fájdalmat. Nemcsak az érzést, hanem mindent, ami vele kapcsolatos. Beszélni róla, másokkal megosztani. Ha a fájdalmainkról beszélünk, valakit a legintimebb szféránkba engedünk be, a belső szobánkba, titkaink termeibe. Ez nem mindenkinek adatik meg. Sokan látszatvilágban élnek. A felszínen minden szép és jó, ami azon kívül van, az nem érdekes. Felületesen élni, megkímélni magunkat a szembenézéstől, a reakciótól, attól, hogy legyen véleményünk és az nyilvánvaló legyen mások számára is. Szerintem az is ajándék, ha valakit megajándékozunk a gondolatainkkal. Igen. Tudok dühös lenni, tudok kiakadni, amikor mások akarják eldönteni, hogy nekem mi a jó. Sőt, hogy mi az, amivel foglalkozzak. Mert miazhogy... Vannak vágyaim, elképzeléseim, terveim és ezek egyátalán nem találkoznak a másokéval... Csak az enyém, és igenis, nem tartozom elszámolni, számot adni senkinek sem. Egyvalakit kivéve, aki az összes szenvedésemet, sőt a világ összes szenvedését ismeri.

Hálás vagyok

Pár hónapja csatlakoztam egy Facebook- csoporthoz, ahol- ugyan egyelőre virtuális- ismerősökkel osztjuk meg életünk azon pillanatait, amiért hálásak vagyunk. Ebben az évben egy könyv is megjelenik, amiben a mi hála- morzsáink is benne lesznek. Tényleg hálás vagyok. Bàr különös dolog ez a hála. Vettem már részt olyan programban- nem is csináltam végig- ahol az volt a feladat, hogy minden nap írjak 5 dolgot, amiért hálás vagyok. Ez tőlem idegen, egyrészt azért, mert a hálaadás nem arról szól, hogy addig fel nem állok, amíg össze nem szedem a feladatra valót. Másrészt, lehet olyan napom, amiben nincs hálát adni való. Nem szabad erőltetni. Felmerül az is bennem- a sablon válaszokon túl- hogy mi az, ami az őszinte öröm kifejezése és mi számít dicsekvésnek. A másik ember hálája engem is hálaadasra indít, de nem jó, ha elkezdünk egymásra licitálni. Külön öröm a számomra, másokat hallgatva, én is mennyi dologért lehetek hálás, amit sokszor észre sem veszek. Talán az is lehet ennek a csoportnak a gyümölcse, hogy egész életre szóló programmá válhat az apró csodák felfedezése. Hálas vagyok, hogy különös érzékenységgel áldott meg a Teremtő. Tudok megállni, elhallgatni, meghallani, megérezni, rárezonálni. Mindeközben felfedezni, hogy összeér az Ég a Földdel. Akkor is, ha egy kolléga hétköznapi kedvességéről van szó vagy egy időben érkező vonatról vagy egy szép tavaszi napról. Ajándékká válhatnak, ha egymással megoszthatjuk. 

Igazgyöngy

Tudod, úgy érzem, hogy manapság a szenvedés tabusítva van. Nem illik beszélni őszintén a gondokról, nehézségekről. Ilyentályt, karácsonykor ez még szembeszökőbb, mert ugye most örülni kell, meg szeretni, meg mosolyogni, meg ajándékot venni. Nem szabad szomorúnak, dühösnek, zaklatottnak, aggódónak lenni. Tudom, mit érzel, mert én is éppolyan zaklatott vagyok, nincs kedvem mosolyogni, örülni az ünnepnek. Tudom, hogy ilyenkor minden azt sugallja, hogy félre kell tenni a gondokat és azt is tudom, hogy nem lehet. Vannak soha be nem gyógyuló sebek. Belém is belémégett, pedig több éve volt, amikor pengeélen táncoltunk, félve, hogy a lakásunkat elárverezik- e. Képzelheted, pont karácsony környékén. Ezeket az élményeket nem lehet elfelejteni. Lehet, hogy nem vagy még túl rajta vagy nem is leszel soha, mint én sem, a családommal kapcsolatos helyzetet hordoznom kell, mint egy állapotot. Hidd el, pont ezért mondom, hogy nem közhely, hogy van remény. Úgy tapasztaltam, hogy az ilyen igazán nagy gondjaimmal egyedül maradtam. Fájt, hogy nem tudtam senkivel megosztani, de talán az mégjobban fájt, amikor tapintatlan, bántó megjegyzéseket kellett elviselnem. Azóta úgy érzem, hogy az ilyen gondokat  csak egyedül lehet elhordozni. Ez az én feladatom, küldetésem, harcom, küzdelmem, ha úgy tetszik. Kijöhetek belőle és ki is jöttem megtisztulva, megerősösve. Felfdezhetek rejtett erőtartalékokat, érzékenyebb lehetek a világ rezdülésére. Szép hasonlattal èlve, a szenvedès lehet olyan, mint a kagyló által kiválasztott igazgyöny, amikor egy sebet, sérülést von be a kagyló a "könnyével", így lesz belőle egy gyönyörű természeti csoda. 

Bár a szenvedés magányos, mégis túlmutat önmagamon. Azt tapasztaltam, hogy a boldogságra rengeteg recept van, de nem tudok akkor senkihez sem fordulni, ha gondom, bajom, kérdésem van. Lehetek én pont az, akit pont nyitottá, befofadóvá tesz a szenvedés. Lehetek olyan példa, hogy így is lehet és akkor leomlanak láthatatlan falak, megmutatva, utat mutatva, segítve. 

Sokszor félek a nehézségektől, aggódom. Pedig se az aggodalmam, se a félelmem nem vonzza be vagy taszítja el a nehézségeket. Sokszor szerettem volna magam bebiztosítani, biztonsági köteleket kifeszítve magam köre, gondolva, így semmi váratlan nem érhet. Aztán néhány csalódás után rájöttem, hogy nem tudok igazán felkészülni a szenvedésre. Pont az a nehèzség benne, hogy váratlanul tör rám. Az állandó készenléttel rengeteg örömtől, a pillanat ajándékaitól fosztottam meg magam. Így, hogy nem fèlek és rettegek, pont rengeteg kegyelmet tapasztaltam meg. Sokszor csak a következő lépést látva, azt is sokszor homályosan. Magam nem tudom kézben tartani, így rábízom magam Arra, aki mindent kézben tart.

Várvavárt

Elmerenghetünk azon, hogy a karácsony vallási- egyházi vagy világi ünnep- e? És, ha vallási, vajon melyik vallásé? Ha világi, akkor miért pont most van és mi a tartalma, jelentősége? Jó, hogy nem kell erre válaszolni.

Hazafelé menet gyöngyörködtem a fényekben. Annyira szépek. Ragyognak, csillognak, kiemelik a színeket, formákat. Pont, mint az ünnepek. Emelik a hétköznapok fényét, plusz tartalommal, jelentéssel töltik meg. Van benne valami különleges, hogy mást csinálunk, mint a többi hétköznapon. Pár éve, életem egyik ünnepén fontossá vált számomra, hogy olyan ruhát vegyek fel, amit soha azelőtt és soha azután. Akármennyire is vacakul állok anyagilag. Így lett az a nap számomra különlegessé. 

Ez a közelgő ünnep is különleges lehet a számunkra. A színektől, illatoktól, fényektől. Az előkészületektől, a szeretteinkre való gondolástól. Különleges, még akkor is, ha nem felhőtlen. Bármilyen gond, teher beárnyékolhatja. A szenvedéseink, fájdalmaink nem lesznek kevesebbek. Az élethez hozzátartozik a szenvedés. Különös, hogy pont most, amikor a születés csodáját ünnepeljük, még inkább ránk nehezednek a terheink. A születés éppúgy magában hordozza a szenvedést és az elmúlást, mint az egész életünk. De az ünnepünk lehet szép. Lehet örömmel, szeretettel teli. Csak figyelni kell. Észrevenni az ezernyi apró csodát. Az itt- ott megbújó örömöket, ajándékokat. Szeretetet, odafordulást, mosolyt.  Ahogy a fények megcsillannak, úgy csillannak meg az örömök az életünkben. Mivel korán sötétedik, látványosabbak a kivilágított díszek, ahogy szórják fényüket, mint gyémántkristályok a fekete bársonyon.

Nem attól ünnep az ünnep, hogy valaki valamikor rábökött a naptár egy napjára, amit azóta piros színnel nyomtatnak. Az legfeljebb csak munkaszüneti nap. Az az ünnep, amikor a lelkem megcsendül. Amikor érzem, hogy itt rendkívülivel állok szemben. Valamivel, ami csak az enyém.

Öröm-forrás

Kaptam  nemrég egy jószándékú kritikát, miszerint olyan depressziósak az írásaim, hogy ha egy gyerek elolvassa, megáll a fejlődésben. Bár döntően nem gyerekeknek írok, részben jogosnak érzem a kritikát. Valószínűleg az én készülékemben van a hiba, ha nem jön át az üzenet. Lehet, hogy sok szomorú, rosszkedvű dologról írok, de nem célom a nyomor marketing. Nem szeretem, ha valaki a saját búját-baját meséli boldog-boldogtalannak, nem figyelve arra, hogy a másikat ezzel mennyire terheli meg. Azt pláne nem szeretem, ha valaki másoktól vár megoldást, olyan magánéleti problémák miatt, amivel  nem tud megbírkózni. Az én célom az, hogy meséljek arró, hogy van tovább, van remény. Nem a manapság divatos pozitív hozzáállásban, mert attól szintén kiver a víz. Szeretném az életem eseményeit úgy bemutatni, hogy ez is egy példa. Talán nektek jól esik majd ilyesmit olvasni, hogy sok nehézség, gond ellenére is meg lehet találni a boldogságot. Mert boldogok nem akkor leszünk, ha a gondok megoldódnak, mert lehet olyan keresztünk, amit életünkön át hordozunk. Akkor sem, ha hátrahagyva változtatunk, mert lehet, hogy az sem lehetséges, illetve valamikor szemét lennék, ha hátat fordítanék. Boldogok lehetünk annak ellenére.
Kegyelem, hogy valami csoda folytán megtaláltam az örömöket, illetve az öröm talált meg engem. Nem igazán jó szó. hogy elfogadtam a helyzetem. Mert ugye nem mindent fogadtam el, szeretnék fejlődni, előbbre jutni. De talán azt fogadtam el, hogy az én utam más, mint a többség útja. Hogy én máshogy, másról szerzek maradandó emlékeket, mint ahogy gondolod.
Ne gondold, hogy a múltam foglya vagyok, de nyilvánvalóan a múltbeli történéseknek van hatása a jelenre, a jövóre. Nekem sokat jelentett volna, ha szűk húsz éve, amikor nagyon durva élethelyzetbe kerültem, sőt, az állítólagos barátaim is magamra hagytak, hallok vagy olvasok olyan üzenetet, mint amit szeretnék most megosztani. Nehéz, mert a könnyeimmel küszködök. De jó lenne, ha éreznéd az örömöt is benne.
Ha gondolod, kérdezz...

Gica, a vízipaci legújabb kalandjai

Elég érdekes vízipaci volt ez a Gica. Ha először láttad, rögtön észrevehetted a furcsa járását. Elárulok egy titkot, és akkor nem kell tovább találgatni, hogy mi okozza ezt a különleges jelenséget. Gica tulajdonképpen egy angyal, és repülne, de ott van mellette a kisördög, ami megakadályozza a repülésben. Ezért biceg. De ez őt nem gátolja semmiben. Szeret mozogni, táncolni, tornázni. Egy percig sem tud nyugton ülni, a sajtkukac elmehetne hozzá tanulni. Sőt, egyes teóriák szerint lovacskának készült, véletlenül lett ember. Ez a különleges földönkívüli lét, hogy ő két világ határán egyensúlyoz, nem teszik könnyűvé számára az életet. Sokan nem értik, emiatt azt hitte sokáig, hogy ő nem is méltó a szeretetre. Belátta, hogy tévedett, mert sokan vannak, akik nyitottak az ő különös világára, és nagyon megszerették.

Sőt, van, aki még akkor is baráti szándékkal közeledik hozzá, akárhányszor ordítja le a fejét. Persze, nem akarattal, csak éppen mérges vagy ideges, és ez a barátja éppen rosszkor találja meg. Emiatt Gica is nagyon szomorú, mert nem akar egy barátot sem elveszíteni. Van még egy különös tulajdonsága, hogy gyakran mosolyog, Olyan gyakran, hogy megfigyelések alapján aki nála többet mosolyog, az csal.

Van Gicának egy vágya: szeretne szeretni. Sőt, úgy érzi, hogy ha semmi másra nem emlékeznek rá, ha ő eszükbe jut, csak a szeretetre, már nem is élt hiába. Igaz, kicsit hóbortos. Néha fordítva veszi fel a ruháját, máskor képes egész nap egy körömreszelővel a cipőjében sétálni, és ez nem tűnik fel neki. Valamikor porcelántányérból ad enni a kutyusának. Pedig van a kutyusnak saját tányérja, de akkor is...

Néha a legapróbb dolgok okozzák neki a legnagyobb fejtörést, például gyufa meggyújtása, poharak és egyéb eszközök elhelyezése az asztalon úgy, hogy semmit nem borítson fel. Van abban is némi érdekesség, hogy háromnál kevesebb batyuval nem tudja elképzelni az életét. Igaz, ehhez néha polipkarokat kell növesztenie, de még ezt is képes megoldani. Az apró tárgyait képes maga elől is elrejteni, ezért gyakran keresi őket. Néha az az érzése, hogy Pumukli garázdálkodik a szobájában. De Mindig minden rejtély megoldódik, csak Pumuklival nem találkozott még soha. igaz, biztos akkor válik láthatóvá, amikor Gica alszik.

                Ha ezek után szeretnéd Gicát megismerni, szólj nekem, és bemutatlak neki. Arra készülj fel, hogy egész életre szóló kalandban lesz részed.

Ági, a szökdelő víziló

Ez egy különleges mese. A végén kezdődik, mégpedig a azzal, hogy, mint a mesék általában, boldog véget érnek. A mi mesénk is hasonló. A kislány, akit Áginak hívnak, barátokra lelt. Mivel nem volt nádszálkarcsú, ennek ellenére szeretett mozogni, és igen gyorsan, szinte futva közlekedett, a Szökdelő Víziló nevet kapta.

Mindannyiunk sorsa különleges. Kinek könnyebb, kinek nehezebb. Valaki megkapja a családjától azt a kellő lelki muníciót, amivel felvértezve indulhat neki a világnak. Valakinek szorongás, állandó megfelelési kényszer jut osztályrészül. Valaki könnyen barátkozik, valakinek a sok gúnyolódáson kívül azzal is meg kell küzdenie, hogy nincs igazi barátja. Az élet igazságtalan. A mesékben szinte mindig igazság van, és mindig győz a jó. Mesénk hőse sem volt mindig biztos abban, hogy a fájdalmas, kijózanító valósággal küzd meg nap mint nap, vagy a mesevilág újabb csatájával néz szembe, azzal a megnyugtató ténnyel, hogy, ha egy-egy csatát elvesztünk, a vége úgyis boldog lesz. A legkisebb királyfinak sem volt egy perc nyugta sem, mert vagy éppen csatába ment, vagy a hétfejű sárkánnyal hadakozott. A legkisebb leány sem tétlenkedett egyik mesében sem, hiába zavarták el otthonról, igyekezett valahova elszegődni, hogy bizonyítsa a szorgalmát, rátermettségét.

Mesénk hőse is elég mozgalmas életet élt, igaz, nem küzdött meg egy sárkánnyal sem, s mostoha sem keresztezte útját. Hétköznapi élethez méltóan, hol a tanulás által támasztott akadályokat vette több-kevesebb sikerrel. Később a megélhetéssel küszködött. Sokáig magányosan élt, amíg meg nem találta a párját. Számtalan családi és anyagi probléma gördített követ a lába elé, de ezeket a köveket igyekezett lépcsőknek használni. Sokszor volt magányos, a környezete nem igazán értette meg őt. Ő mégis ragaszkodott az elveihez, ahhoz, amikhez sok küzdelem árán eljutott. A sok fájdalom ellenére nem lett kérges a szíve. Hitt abban, hogy a szereret tartja össze a világot, hogy a segítőkészségnek van értelme. Hogy a gyengébbe belerúgni nem érdem. Hitt abban, hogy létezik, igaz, őszinte barátság. Tudta, hogy mi a különbség aközött, hogy velem nevetsz, vagy rajtam nevetsz.

Ha körül nézett, rengeteg érdek-barátságot, felbomló kapcsolatot látott. Az emberek tőkét kovácsoltak a másik gyengeségéből, nem nemes küzdelemben, hanem alantas eszközökkel akarták egymást legyőzni. A gyengébb emberek hamar gúnyolódás, megszégyenítés, pletyka áldozataivá váltak. Kiveszőben volt az empátia és a szolidaritás. A kislány nem szeretett volna ezekbe a csatározásokba belefolyni. Önzetlenségre törekedett, tiszta érzelmeken alapuló kapcsolatokra. Persze idővel megtanulta magát megvédeni. És kereste a barátait, mert hitte, hogy vannak.

Aztán egy nap találkozott valakivel. Hasonlóan nehéz sorsú emberke volt, mégsem ez volt közöttük az összekötő kapocs. Nagyon sokat viccelődtek. Többek között azon, hogy Áginak korántsem volt kecses alakja és szép mozgása. Ennek ellenére állandóan szaladt, néha ugrált. Emiatt a Szökdelő Víziló nevet kapta.

Volt egyszer egy kislány, akit Áginak hívtak, és nagyon nem találta a helyét a világban. Így kezdődött a mese... De ez lassan a feledés homályába merült.

Szívvel látó szivárvány

Élt valahol, a messzi távolban, messze mindentől és mindenkitől, távol a kíváncsi szemektől egy kis tündér. Érdekes kis tündér volt. Nem volt sokkal szebb a társainál, igaz, csúnyább sem. Nem volt különösebben ügyes, talán semmi rendkívülivel nem rendelkezett. A társai közül eléggé kilógott, nem nagyon voltak barátai, mondhatnánk úgy is, hogy egy magányos kis tündér volt. Miért volt annyira magányos? Talán az érzékenysége, talán a félénksége miatt, talán azért, mert nem tudta olyan könnyen feltalálni magát. Sokat szomorkodott ugyan, de nem adta fel, hogy találjon egy barátot-,hogy úgy mondjam, - egy lelki társat. Nagyon szeretett az erdőben sétálni. Közben hol énekelt, hol imádkozott, hol csak a gondolatait rendezgette. Egy ilyen szép, derűs estén, amikor egy felhő sem volt az égen, a bársonyosan sötétkék égen megpillantott egy kis csillagot. Ő is különleges volt, mégpedig azért, mert szivárvány színű volt. Hasonlított a kis tündérhez abban, hogy ő is magányos volt. A társai kinézték maguk közül. A színe miatt vagy a különösen kedves, szeretetteljes természete miatt, azt nem tudjuk. Beletelt egy kis időbe, és sok beszélgetésbe, de azt vették észre, hogy egymásban barátra leltek. Alig várták, hogy találkozzanak. Mindent megosztottak a másikkal, örömüket, bánatukat, gondjaikat, vágyaikat. Amikor már elég jól ismerték egymást, a legbensőbb titkaikat sem féltek elmondani, bár, talán ez a barátság olyan volt, hogy többnyire nem volt szükség szavakra már kitalálták egymás gondolatait.

Igazán mind a kettőjük életében az volt a nehézség, hogy nem találtak párra. Mert, valljuk, be, ahogy az embereknél-az ember igazi társa egy másik ember lehet, nem egy kiscica, egy kiskutya vagy bármi efféle, a csillagoknál és a tündéreknél sincs ez másként. Igyekeztek ugyan egymásnak segíteni, amiben csak tudtak, a lelkük mélyén érezték, hogy nem tudják egymást életre szólóan boldoggá tenni. Természetesen a Nagy Rendező tudja, hogy nem jó az embernek, de a csillagnak és a tündérnek sem egyedül lenni. Kis idő elteltével a csillag felfedezett egy másik kis csillagot, aki éppolyan szivárvány színű volt, mint ő. A kis tündérnek meg egy erdei manó jutott társul. Mindannyian boldogok voltak, nem érezték a barátságuk megfakulásának, hogy kevesebb időt töltenek együtt, örültek a másik örömének (talán jobban, mint a sajátjuknak.). A kis tündér boldogan vette észre, hogy annyira szépen csillog a kis csillag szeme. és eltűnt belőle a szomorúság. A kis csillag is örült, talán annak, hogy a kis tündér már nem csak őt fárasztja a kíváncsi kérdéseivel és a keserédes viccelődéseivel, de annak is, hogy visszatért a szép mosoly az arcára.

Teltek-múltak a hónapok, és a kis tündérnek közeledett a születésnapja. Tanakodott a két kis csillag, hogy mivel tudná meglepni. Valami olyasmire gondoltak, ami igazán egyedi és amit nem fog egyhamar elfelejteni. Amiről ők jutnak az eszébe. (És persze, nem kerül sokba. Noha az ajándék értékét nem pénzzel mérik). Sokat tanakodtak, gondolkodtak azon, hogy mit szeret, minek örülne a kis tündér. Olyasmit nem szerettek volna neki adni, amiből neki ezer is van, olyat sem, amit magának is megvehet. Végül különös ötletük támadt. Jó előre készültek rá, igyekeztek mindent a legnagyobb titokban csinálni, nehogy a kis tündér megsejtsen valamit. Sejtitek már, mi lett az ajándék? A kis tündérnek a születésnapjára elhozták a szivárványt. Lett is hatalmas öröm és meglepetés! Tényleg olyan ajándékot kapott, amit soha nem fog elfelejteni, és amiről mindig a barátai fognak az eszébe jutni. Igyekezett ugyan titkolni, de az örömtől a szembe szökő könnycseppekben megcsillanó napsugárban is felfedezhette a szivárványt, aki arra járt. Ettől a naptól kezdve a kis tündér, és a többiek számára is a szivárvány nem csak egy csodálatosan titokzatos fénytüneményt jelentett, hanem annál sokkal-sokkal többet. Barátságot, szövetséget, szeretetet, és azt, hogy ők mindannyian már soha nem lesznek egyedül.

Arany morzsák

„A barátok azok az angyalok, akiknek nincsenek szárnyaik.” Biztos hallottuk már sokszor ezt az idézetet. Remélem, mindannyiunknak vannak ilyen angyalkáink. Bár az is előfordulhat, hogy alkalomszerűen sodor az utunkba az élet egy-egy angyalkát. lehet, hogy többször is találkozunk, lehet, hogy csak egyszer, de az a bizonyos találkozást, mosolyt, szemvillanást soha nem felejtjük el. Keresztény táborok végén szokott lenni úgynevezett „morzsaszedés”, amikor mindenki megoszthatja a többiekkel a táborban szerzett legkedvesebb élményeit, emlékeit. Én most egy pár aranymorzsát teszek közzé.

Már majdnem fizettem a kedvenc könyvesboltomban. Természetesen bankkártyával. A mindig udvarias eladó hölgy türelmesen várta, amíg összeválogatom, amit szeretnék, felteszem a kérdéseimet. Döntök, lehet, hogy épp egy másik termék mellett. Hozzáteszem, hogy egy kis üzletről van szú, viszonylag csekély forgalommal. Ritkán jutok el oda. Már le is olvasta a bankkártyámat, amikor hátrafordulva észrevettem kedvenc újságom régebbi lapszámait. Elnézést kérve, majdnem hanyatt esve (mert a szokásos batyu húzta a vállam), lehajoltam a legalsó polchoz, hogy kiválogassam a gyűjteményemből hiányzó példányokat. Pár perc után jelzem, hogy fizetek, amikor a hölgy kedvesen közli velem, hogy azok a lapszámok ingyenesek. És még merje valaki azt állítani, hogy istennek nincs humorérzéke!

Kedvenc kávézómban a kávé után választottam egy csokit is. Este, amikor a táskámat kipakoltam, vettem észre, hogy bizony a csokit a boltban felejtettem. Tanakodtam magamban, hogy mit csináljak. Bár elég márkás és drága csokiról volt szó, de akkor is, nem snassz, ha most visszamegyek? Lesz, ami lesz, gondoltam. Amikor beléptem a boltba, a barista fiú kérés nélkül nyújtotta felém a csokit. Szerencsére elvicceltük a dolgot, én meg kicsit párás szemmel vettem tudomásul, hogy vannak még jó emberek.

Elég borongós, esős idő volt. Mint mindig, ha az iskolában vagy a művelődési házban megrendezett egy napos, kitelepülős vásárba megyek. Már szinte menetrendszerű, hogy bőrig ázom. Néha bosszús szoktam lenni, mert az újságban meghirdetett dolgoknak a töredékét sem találom, nagy a zsúfoltság, kínlódhatok a keresgéléssel. Most kellemes meglepetés ért. A legtöbb dolgot elég hamar megtaláltam, ráadásul az elárusító asszony nagyon kedvesen, kérés nélkül kérdezte meg, hogy miben segíthet. Mindenkihez odajött és türelmesen útbaigazított. Mindent meg tudtam venni, ami a listámon szerepelt, és amikor kiléptem az épületből, mintha az eső is csendesedett volna. Hazafelé a délelőtt külön ajándéka volt, hogy a kedvenc pékségem kedvenc eladója még nem adta el a kedvenc sütimet. És még egy pár szót beszélgettünk is.

Köszönöm mindenkinek, aki mosolygóssá teszi a napjaimat.