Gica, a szeleburdi vízipaci

Gica elég szeleburdi. Általában mindig keres valamit, mert maga elől is eldugja. Amikor egyetemista volt, a szobatársától, szeleburdi kisasszony, „kétl ábon járó esztelenség” és hasonló neveket kapott. Sőt, a rendetlenség mértékegységét is róla szerette volna elnevezni.

Később sem változott meg jelentősen, bár a munkája nagyfokú precizitást igényel, sőt, a hobbijai is. Azért a magánéletében nem kell félteni, elég sok humoros és fejtörésre okot adó pillanatot okoz neki ez a tulajdonsága. Egyszer ment Szolnokról Dorogra, magyarul a lakóhelyétől a munkahelyére. Nem beszélték meg, de találkozott a vonaton a barátnőjével. Annyira belejöttek a beszélgetésbe, hogy a barátnőjének a lánya figyelmeztette őket, hogy le kéne szállni. Ez a művelet elég vicces volt, mert Gica, -szokása szerint- millió batyuval kelt útra. Meg is jegyeztük, hogy egyedül a gyereknek van esze közöttünk. Igaz, ő sem gyerek már...

                Volt egyszer, hogy szakszervezeti képzzésre indult, egyenesen a munkahelyéről, két csomaggal... Na igen, megint a batyuk... Ott is felejtette az egyiket a buszon... Hiába telefonált az ügyfélszolgálatnak, természetesen nem tudtak semmit, hisz a busz még úton volt, nem tehetett senki bejelentést a talált táskáról. Gica felszállt a következő buszra, elment a végállomásig, cca. 40 perc, majd a forgalmi irodán érdeklődött és hálálkodott... Mert a csomag hiánytalanul a benne levő, elég nagy értékű cipővel meglett... És némi késéssel, Gica odaért a konferenciára. Sajnos, az esernyőjével nem volt ilyen szerencsés, mert hiába ment vissza a vasútállomásra, annak hűlt helye volt. Azt sajnálta nagyon, hogy az eset főszereplőjét, a baglyos esernyőt, nem ajándékozta oda a barátnőjének. Ugyanis annyira tetszett neki, hogy mindig vinni szerette volna. Sebaj, kapott egy új esernyőt, szépet, baglyosat...

Sajnos a kalapjával sem volt szerencsés. Mert épp kedvenc városába, Dorogra tartva, felejtette  a vonaton. Nem, nem ivott előtte sok Unicum-ot, rose bort is csak kétszer két decit...Azért sajnálta a kalapot, mert nem boltban, hanem egy vásáron vette, és nem gondolta, hogy tudja pótolni. Szerencsére, talált az interneten egy céget (amire nem is gondolt), amelyik pont azt a kalapot forgalmazta...

Zárásként szintén egy vicces történet: vonaton ülve egy ismeretlen számról kersték. Gondolta, hogy a kolléganője, ezért felhívta őt. A férje vette fel, aki mondta, hogy a feleségének új száma van, próbálja meg azon elérni. Gicának semmi más nem volt a keze ügyében: szemceruzával egy könyvtári könyv borítójára írta a kolléganő számát. Felhívta, megbeszélték, hogy nem ő kereste. Pár perccel később, szintén ismeretlen számról hívják, hogy a nyugdíjjal kapcsolatban lenne pár ötletük. Gica rövidre zárja a beszélgetést, mert rengeteg ideje van a nyugdíjig... De ha véletlenül, egy könyvtári könyvben találsz egy telefonszámot, légy szíves, halkan nevess...

Ráadásul

Újabb mesèm, sok szeretettel! Tavaly is két mesével indultam, idén is úgy terveztem. De három lett belőle. Ezért a címe

Ráadásul

A vízilovaknak is szüksége van néha Jótündérek segítségére. Akkor is, ha Ági, a szökdelő víziló soha nem találkozott személyesen vele, mégis ő volt az. Tudta, érezte, hogy itt biztos a Jótündér fűzte-kötözte-fonta a szálakat. Ági, a szökdelő víziló nagyon szerette az életet, szeretett volna boldog lenni. Kicsit furcsa szerzet volt világéletében. Mindig észrevette a harmatcseppben a szivárványt. Elmerengett a gyönyörű csillagos égbolton, lenyűgözte a szép naplemente, a hólepelbe burkolózott fák. De képes volt a zebra előtt toporogni percekig, hogy a lámpa zöldre váltson, és akkor vette észre, hogy nincs is lámpa. Néha egy gyufát nehezen tud meggyújtani, gyakran minden kiesik a kezéből De szépen meg tudott mindent szervezni, ami az élete alakításához kell.
Hol is hagytuk abba? Igen, szeretett volna boldog lenni. Úgy érezte, hogy körülötte mindenki boldog, csak ő nem. Azt hitte, hogy azért, mert kancsal, vagy mert furcsán jár, vagy a túlsúlya miatt. Szegényt gyakran bántották, amit ő soha nem értett. Jó, rendben van hogy kancsal, túlsúlyos és furcsa járású, de egyrészt ezekről ő nem tehet, másrészt mindenkinek van olyan dolog az életében, amiben nem tökéletes. Ági, a szökdelő vízilónak eszébe sem jutott ilyesmi miatt bántani másokat. Sőt, inkább segített, ahol tudott. A többiek persze kihasználták. Igen, boldog szerettet volna lenni… Úgy gondolta, hogy boldog lesz majd. Majd… A jövőben és nem a jelenben. Majd, ha lefogy, ha nem lesz kancsal, ha tökéletes lesz minden olyan apró-cseprő hibája, ami őt nagyon zavarta. Úgy képzelte, hogy előbb neki mindent meg kell oldani, helyre kell hozni, és talán akkor boldog lesz.
Itt lépett közbe a Jótündér. De nem ám úgy, ahogy képzelnénk, hanem küldött valakit maga helyett. Mégpedig egy kisegeret. Nem éppen megszokott társ egy vízilónak, igaz, a színük legalább passzol egymáshoz. Különös barátság vette kezdetét. Észrevétlenül férkőztek egymás bizalmába. Áginak először fel sem tűnt, de a kisegér nem a bajairól faggatta. Nem arra terelte soha a beszélgetést, ami mindkettőjüknek kellemetlen vagy kényelmetlen lett volna. Akaratlanul is felfedezték egymásban azokat az értékeket, amik első ránézésre rejtve maradtak. Megnyíltak egymás előtt. A titkos vagy talán nem annyira titkos szövetségük nem csak számukra adott erőt. Ági bátrabb lett. Már meg merte mondani a véleményét, illetve ki mert állni magáért. Már nem várta, hogy megjavul, elmúlik, helyrejön… Hanem tudta, hogy ő most szeretne és most lesz boldog. Nem majd, hanem most. és ez ugye azzal is járt, hogy, ha nem is nagy örömmel, de megmondta a körülötte értetlenkedőknek, hogy számára más a fontos. És elfogadta, hogy soha nem lesz tökéletes, az ő élete mégis így jó, ahogy van.
A kisegér is nagyon boldog volt, mert talált egy vízilovat, aki épp úgy kedveli őt, ahogy van. Aki nem arra figyelt, hogy ő mennyire gyenge, milyen vékony hangja van vagy arra, hogy az emberek szemében ő csak egy rágcsáló. Most ébredt rá arra, hogy mennyire ügyes szervező, milyen talpraesett. A többi kisegér is felismerte az addig rejtett képességeit, sőt, most már sokkal jobban megbecsülték a barátai.
Jótündérek vannak. Nem csak az embereknek, hanem a vízilovaknak is szüksége van rájuk. És a kisegerek néha álruhás angyalok.

Ági, a földönkívüli víziló

Ennek a mesének nincs eleje, mivelhogy nem is mese. Talán annyiban igaz rá ez a kifejezés, hogy Ági, a víziló szívesen mesél, oszt meg bármit a saját életéből. Ráadásul vége sincs, hogyan is lenne, ha nincs eleje. Ráadásul, reméljük, hogy nincs vége, mert Ági érdekes történeteinek, élményeinek sincs vége. Azért nincs, mert várjátok a folytatást, kíváncsiak vagytok rá. Csapjunk bele a közepébe.

Ági, a kis víziló elég különös kis szerzet. Már a világrajövetele is különös volt, mégpedig azért, mert egy rakás flamingó közé született. Soha nem gondolkodott azon, hogy ez hogy történhetett meg, számára természetes volt, hogy maga körül csupa karcsú, hajlékony, bolyhos-rózsaszín, kecses mozgású flamingó van. Ráadásul nem is akárkik voltak, hanem a Tarka Rét válogatott balett-táncosai. Furcsán érezte magát Ági, mert hiába vett részt szorgalmasan a balett-órákon, sőt még külön is gyakorolt, közel sem volt olyan szép a mozgása, mint a társainak. A többi flamingó sem igazán tudott vele mit kezdeni. Nekik könnyű volt, ők alkották a közösséget. Igazi csapat voltak. Együtt játszottak, együtt gyakoroltak, együtt készültek a fellépésekre. Bár a flamingók között is mindenki egy külön egyéniség, valahogy ők mégis egyformák voltak. Igazán egyikük sem lógott ki a sorból. Ha volt is köztük különbség, nem volt szembetűnő. Ezért sem tudtak mit kezdeni Ágival, mert ő annyira más volt, mint ők. A fellépőcsoportba nem kerülhetett be, és mivel az ő életük a balett volt, nem is igazán ismerték meg Ági egyéb tulajdonságait. Elég sokat szomorkodott emiatt, sokat vívódott. Törte a fejét, hogy küzdjön még jobban, hogy elfogadják a flamingók. De már annyi mindenen túl volt. Átsírt éjszakákon, órákig tartó gyakorláson, diétákon, mégsem került közelebb ahhoz, hogy a flamingók elfogadják. Nem is tudott rájuk haragudni, mert ugye ők a táncnak éltek, számukra ez volt a megszokott, itt Ági volt az, aki kilógott a sorból.

Az élet produkál furcsa dolgokat. Ahogy az embereknél, ez nincs másképp a flamingóknál és a vízilovaknál sem. Egyszer Ági magányosan gondolkodott a tóparton, amikor leült mellé egy flamingó. Ő is különös volt. Bár annyira nem volt feltűnő a flamingók között, mint Ági, neki a tolla volt fakóbb, mint a társaié. Szerencsére nem csak a szomorkodásban találták meg egymást. Megosztották örömeiket, sikereiket, mindazt, ami történt velük. Egyszer Ági megmutatta a kis flamingónak, hogy milyen szép kézimunkái vannak. Ugyanis az idők folyamán a kézműveskedésben találta meg a kiteljesedést, azt az örömöt, amit a tánc soha nem adhatott volna meg neki. A kis, fakó tollú flamingó boldogan mesélt a többieknek új barátjáról, büszke volt rá, hogy talált valakit, akit nem csak a tánc érdekel. Nincs mese happy end nélkül. Ági a mai történet végén annak örülhetett, hogy a kézügyességét felfedezték a flamingók is, és mostantól fogva ő varrja a fellépő ruháikat. Naná, hogy nyerik a versenyeket, tehetségkutatókat, egyiket a másik után. A zsűri nem győzi dícsérni a remek koreográfiát, a gyönyörűen kivitelezett gyakorlatokat, és a produkcióhoz illő díszleteket és ruhákat. És amikor a műsor végén meghajolnak, Ági úgy érzi, hogy hazaérkezett… Ez vajon tényleg mese? Talán igen, talán nem. Nem szeretném azt mondani, hogy mindig győz a jó, hogy a jó elnyeri jutalmát, hogy minden jó, ha a vége jó. Csak azt, hogy van remény, és remény nélkül nem érdemes élni. De tényleg nem. Csak úgy érdemes, ha meg tudom és meg szeretném látni a harmatcseppben a szivárványt… Vagy a másik ember, bocsánat, víziló szemében…

Ági, a szökdelő víziló

Ez egy különleges mese. A végén kezdődik, mégpedig a azzal, hogy, mint a mesék általában, boldog véget érnek. A mi mesénk is hasonló. A kislány, akit Áginak hívnak, barátokra lelt. Mivel nem volt nádszálkarcsú, ennek ellenére szeretett mozogni, és igen gyorsan, szinte futva közlekedett, a Szökdelő Víziló nevet kapta.

Mindannyiunk sorsa különleges. Kinek könnyebb, kinek nehezebb. Valaki megkapja a családjától azt a kellő lelki muníciót, amivel felvértezve indulhat neki a világnak. Valakinek szorongás, állandó megfelelési kényszer jut osztályrészül. Valaki könnyen barátkozik, valakinek a sok gúnyolódáson kívül azzal is meg kell küzdenie, hogy nincs igazi barátja. Az élet igazságtalan. A mesékben szinte mindig igazság van, és mindig győz a jó. Mesénk hőse sem volt mindig biztos abban, hogy a fájdalmas, kijózanító valósággal küzd meg nap mint nap, vagy a mesevilág újabb csatájával néz szembe, azzal a megnyugtató ténnyel, hogy, ha egy-egy csatát elvesztünk, a vége úgyis boldog lesz. A legkisebb királyfinak sem volt egy perc nyugta sem, mert vagy éppen csatába ment, vagy a hétfejű sárkánnyal hadakozott. A legkisebb leány sem tétlenkedett egyik mesében sem, hiába zavarták el otthonról, igyekezett valahova elszegődni, hogy bizonyítsa a szorgalmát, rátermettségét.

Mesénk hőse is elég mozgalmas életet élt, igaz, nem küzdött meg egy sárkánnyal sem, s mostoha sem keresztezte útját. Hétköznapi élethez méltóan, hol a tanulás által támasztott akadályokat vette több-kevesebb sikerrel. Később a megélhetéssel küszködött. Sokáig magányosan élt, amíg meg nem találta a párját. Számtalan családi és anyagi probléma gördített követ a lába elé, de ezeket a köveket igyekezett lépcsőknek használni. Sokszor volt magányos, a környezete nem igazán értette meg őt. Ő mégis ragaszkodott az elveihez, ahhoz, amikhez sok küzdelem árán eljutott. A sok fájdalom ellenére nem lett kérges a szíve. Hitt abban, hogy a szereret tartja össze a világot, hogy a segítőkészségnek van értelme. Hogy a gyengébbe belerúgni nem érdem. Hitt abban, hogy létezik, igaz, őszinte barátság. Tudta, hogy mi a különbség aközött, hogy velem nevetsz, vagy rajtam nevetsz.

Ha körül nézett, rengeteg érdek-barátságot, felbomló kapcsolatot látott. Az emberek tőkét kovácsoltak a másik gyengeségéből, nem nemes küzdelemben, hanem alantas eszközökkel akarták egymást legyőzni. A gyengébb emberek hamar gúnyolódás, megszégyenítés, pletyka áldozataivá váltak. Kiveszőben volt az empátia és a szolidaritás. A kislány nem szeretett volna ezekbe a csatározásokba belefolyni. Önzetlenségre törekedett, tiszta érzelmeken alapuló kapcsolatokra. Persze idővel megtanulta magát megvédeni. És kereste a barátait, mert hitte, hogy vannak.

Aztán egy nap találkozott valakivel. Hasonlóan nehéz sorsú emberke volt, mégsem ez volt közöttük az összekötő kapocs. Nagyon sokat viccelődtek. Többek között azon, hogy Áginak korántsem volt kecses alakja és szép mozgása. Ennek ellenére állandóan szaladt, néha ugrált. Emiatt a Szökdelő Víziló nevet kapta.

Volt egyszer egy kislány, akit Áginak hívtak, és nagyon nem találta a helyét a világban. Így kezdődött a mese... De ez lassan a feledés homályába merült.