Cipők múltban és jövőben

 Cipők. Alapvető ruhadarab. Nem tudjuk elképzelni  az életünket nélküle. Papucs, körömcipő, mamusz, bakancs, csizma és még millió egy lábbelit ismerünk és viselünk nap, mint nap. Fontos, hogy jól válasszuk meg. Nemcsak esztétikai, hanem kényelmi szempontból is fontos, mert az egész napi hangulatunkat el tudja rontani egy rosszul megválasztott lábbeli. Számtalan mondás is kötődik hozzá: egy cipőben járunk, szorít a cipő, ne mondj róla véleményt, amíg nem jártál a cipőjében. Nemrég kezdtem el és még mindig nem fejeztem be a cipőimnek a pakolását. Nehezen válok meg a selejtezni valóktól, azoktól, amelyekről utólag derült ki, hogy nem a legjobb választás volt. Túl vékony a talpa. A másik agyonhasznált, szétnyűtt. Nem éri meg javíttatni vagy esetleg nem is vállalják. Kerülgetem. Nincs más hátra, mint kidobni.

Gyerekkoromban a lelkemre kötötték, hogy tegyem szépen rendbe a cipőimet és rendszeresen takarítsam meg. Kenjem be cipőkrémmel, fújjam be impregnáló spray- vel. Később már magamtól is rájöttem, hogy mennyire fontos- ha már sok pénzt fizettem egy- egy cipőért- hogy rendszeresen ápoljam, tartsam karban.

Szeretek használt ruha boltokban vásárolni, rengeteg jó minőségű darabot tudtam ott kifogni, cipőt mégsem vennék. Az valami olyan ruhadarab, amit más után nem vennék fel.

A következő írásaimat a cipők inspirálták. És én magam, régebben és most. 

Párbeszéd

-Ádám, hol vagy?

-Hol lennék? Dolgozom, tudod jól.

-Tudom, persze, hogy tudom. Azt is, hogy milyen sokat vállasz, és a munkádat pontosan és alaposan végzed.

- És azt is...?

- Igen, azt is, hogy mennyit vívódsz az igazságtalanságok miatt.  Tedd- e szóvá vagy maradj inkább csendben. Kockáztasd az állásod vagy saját lelkiismereted szerint legyél inkább megalkuvó.

-Te tényleg mindent tudsz, ezt eddig is sejtettem.

- Ádám, hol vagy?

-Hol lennék? Ha mindent tudsz, akkor tudod, hogy épp nyaralok. Éva ebédet főz, a gyerekek a strandon, én meg egy kicsit ledőltem.

-Igen, tudom, hogy mennyit spóroltatok, hogy összejöjjön a családi nyaralásra való. Sokat tusakodtatok, hogy szükség van- e rá egyátalán. Most is állandóan agyaltok, hogy tudjátok a legolcsóbban megúszni. Elsősorban nem magatok, hanem a gyerekek miatt. Észre ne vegyék rajtatok a feszültséget, élvezzék a kikapcsolódást, és legyen nekik is nyári élményük.

- Igen, még szerencse, hogy nem követelőzőek, akkor nehezebb dolgunk lenne. Így mi is tudjuk élvezni a szabadságot, a vízpartot, a hosszú, nyáresti sétákat.

-Ádám, hol vagy?

- Dugóban araszolok a bevásárlóközpontba. Szokás szerint késésben vagyok.

- Tudom, hogy mindent meg szeretnél oldani, hozni,vinni, megvenni, elmenni, megrendelni. Ezért úgy érzed, rohanás az egész életed. 

-Azt is tudod, hogy...?

-Igen, tudom, hogy a családodért szeretnél mindent megtenni. Szeretnél nekik nyugodt, boldog életet biztosítani. Felelősen gondoskodsz róluk.

- Nagyon igénybevesznek a mindennapok. Tudom, mindenki ezt mondja. Rohanás, kapkodás, hajszoltság... De igazán senki nem mondja, hogy tehetném jobbá, szebbé az életem.

- Ádám, hol vagy?

- Hol vagyok, hol vagyok. Tudod jól. Most végre ott vagyok, ahol Te is vagy. Sokszor elfeledkeztem arról, hogy mindeg velem jöttél. Aztán vagy gyorsítottam vagy lassítottam. De nem néztem körül, hogy még mindig mellettem vagy- e.

-Igen, ott voltam mindig veled.

-Tudom, most már tudom. Ott voltál, csak épp mindig elfelejtettelek megkérdezni, hogy mit tanácsolsz. A legtöbbször úgy éreztem, hogy mindent bírok egyedül. Nem akartam gyengének látszani. Most már tudom, hogy pont akkor vagyok erős, amikor fegyvertelenül, eszköztelenül megállok előtted. 

- Igen, amíg úgy érzed, hogy nincs veszélyben az életed, addig azt gondolod, hogy nincs rám szükséged.

- De Te adtál nekem erőt akkor is, amikor tudomást sem akartam venni rólad. Te akkor is megóvtál, terelgettél, védelmeztél.

- Azt hitted, hogy mennyire szerencsés vagy.

- Most már tudom, hogy ami jól sikerült, az sem a véletlenen múlt, amit elrontottam, az sem biztos, hogy végzetes hiba.

- Sokszor aggódtam érted. Te tudod, hogy ez milyen érzés, mert te is aggódsz a gyerekeidért.

- Köszönöm. Hálás vagyok a találkozásért. Köszönöm, hogy megtaláltál.

Öröm-forrás

Kaptam  nemrég egy jószándékú kritikát, miszerint olyan depressziósak az írásaim, hogy ha egy gyerek elolvassa, megáll a fejlődésben. Bár döntően nem gyerekeknek írok, részben jogosnak érzem a kritikát. Valószínűleg az én készülékemben van a hiba, ha nem jön át az üzenet. Lehet, hogy sok szomorú, rosszkedvű dologról írok, de nem célom a nyomor marketing. Nem szeretem, ha valaki a saját búját-baját meséli boldog-boldogtalannak, nem figyelve arra, hogy a másikat ezzel mennyire terheli meg. Azt pláne nem szeretem, ha valaki másoktól vár megoldást, olyan magánéleti problémák miatt, amivel  nem tud megbírkózni. Az én célom az, hogy meséljek arró, hogy van tovább, van remény. Nem a manapság divatos pozitív hozzáállásban, mert attól szintén kiver a víz. Szeretném az életem eseményeit úgy bemutatni, hogy ez is egy példa. Talán nektek jól esik majd ilyesmit olvasni, hogy sok nehézség, gond ellenére is meg lehet találni a boldogságot. Mert boldogok nem akkor leszünk, ha a gondok megoldódnak, mert lehet olyan keresztünk, amit életünkön át hordozunk. Akkor sem, ha hátrahagyva változtatunk, mert lehet, hogy az sem lehetséges, illetve valamikor szemét lennék, ha hátat fordítanék. Boldogok lehetünk annak ellenére.
Kegyelem, hogy valami csoda folytán megtaláltam az örömöket, illetve az öröm talált meg engem. Nem igazán jó szó. hogy elfogadtam a helyzetem. Mert ugye nem mindent fogadtam el, szeretnék fejlődni, előbbre jutni. De talán azt fogadtam el, hogy az én utam más, mint a többség útja. Hogy én máshogy, másról szerzek maradandó emlékeket, mint ahogy gondolod.
Ne gondold, hogy a múltam foglya vagyok, de nyilvánvalóan a múltbeli történéseknek van hatása a jelenre, a jövóre. Nekem sokat jelentett volna, ha szűk húsz éve, amikor nagyon durva élethelyzetbe kerültem, sőt, az állítólagos barátaim is magamra hagytak, hallok vagy olvasok olyan üzenetet, mint amit szeretnék most megosztani. Nehéz, mert a könnyeimmel küszködök. De jó lenne, ha éreznéd az örömöt is benne.
Ha gondolod, kérdezz...

Angyal-álom

                Ha valaki megkérdezi, mindig azt válaszolom, hogy nem szeretem a karácsonyt.  Ez valóban így van. Fájdalom, félelem, magány, egyedüllét. Nem tudok róla beszélni, mert mindenki örül és boldog és együtt van a család. Én meg összeszorult szívvel várom, hogy mi lesz, mi jöhet még, valami, ami a tavalyinál is rosszabb, és ha meghallom a karácsonyi énekeket, belülről mar a könny és öklendezek. Vannak sebek, amik nem múlnak el, évek-évtizedek múlva sem.

                Várakozva... Tulajdonképpen könyörögnék, hogy legalább a decembert várják meg. Hogy ne legyen már októberben is tele a bolt csokimikulással és csillogó karácsonyi díszekkel. Így elvész az ünnepnek a lényege, az ünnep mivolta.

                Hálás vagyok, hogy idén máshogy lehet. Máshogy készülhetek az ünnepekre. Hálás vagyok, hogy kórusban énekelhetek, és a próbák során újra és újra átélhetem az átélhetetlent, a megfoghatatlant. A földre közénk lejövőt. Hálás vagyok, hogy vannak olyan embereim, barátaim, akiknek készíthetek ajándékot. És az ajándékkészítés is elvarázsolhat, elrepíthet egy olyan dimenzióba, ahol tényleg a szívünkkel látunk. Köszönöm, hogy segítetek vágyakozni. És hinni abban, hogy a vágy valóra válhat. Hogy újból átélhetem, hogy a ti örömötök az én örömöm, hogy megköszönhetem, hogy adhatok.

                Talán az idei év másról is szólhat. A háláról, hogy lehetnek még álmaim, és jó, hogy még nem mondtam le róluk. Hogy az élet több annál, mint a bevétel-kiadás oldal között lavírozás, a száraz tények, adatok, a racionalitás megfoghatósága, megingathatatlansága. Szembenézni a félelmeimmel. Bízni abban, hogy valóra válhat, amit dédelgetek. Mert talán nem véletlenül vannak álmaim-vágyaim. talán nem véletlenül érzem azt, hogy nem egészen jó, ami most van. Hogy szeretném magam megmutatni. Szeretnék adni. Mert annyi minden van, amit kaptam, és bízom abban, hogy lesz, akinek pont az kell és pont így, ahogy én tudom adni. Hogy az a sok mélység nem véletlen volt az életemben. Mert nem csak mélység volt, hanem sok csoda is. Talán már magam sem hiszem el, de voltak.... És most arra van szükségem, hogy csodálat éljek át és csodákat mutassak meg. Hogy ne rejtsem el, amit kaptam. És talán ehhez az kell, hogy levegyem azt a ruhát, ami bár kényelmes, de mégsem az enyém. Nem illik hozzám. Le kell számolnom azzal, hogy ahhoz, hogy másként folytassam, változtatnom kell. Bízni abban, hogy ha az én utamat fogom járni, meg lesz a békém, a sikerem, a boldogságom, a biztonságom. És most vállalni kell érte a bizonytalant, és igen, a kudarc lehetőségét is. Hogy mégsem kellek, hogy mégsem kell, amit adni tudok, de nem baj. Legalább az a békességem meglesz, hogy megpróbáltam és kiálltam és vállaltam és mertem.

                Mert áldozatot kell érte hozni. Valahogy nekünk, talán nem erre a földre való embereknek eleve nehezebb. Mi nem tudunk lavírozni, nem tudunk ügyeskedni, nem tudunk a másik hátán előbbre jutni. Mi csak azt becsüljük meg, amit mi értünk el. Mi csak égni tudunk, nem parázslani vagy pislákolni. Mi mindent egy lapra teszünk fel. Csak lent van vagy fent, de soha nem felemásan. Igen, ha bukunk, nagyot bukunk. Ha kudarc ér, az a teljes megsemmisülésig hatol. De csak így, teljes szívvel-lélekkel érdemes. Köszönöm.

                Talán így élhetőbb a karácsony. Hogy az angyal szárnyán ott az álmom.

Az égre írnék, ha minden összetört

Írnék, akkor is, ha nem lenne kinek. Írnék, ha több ezren elolvasnák, like-olnák, figyelnék, követnék. Írnék, ha boldog lennék, írnék, ha szomorú lennék. Írnék, ha lenne kinek és akkor is, ha nem lenne kinek. Írnék, ha írás közben egy mosolyt képzelnék magam elé és írnék akkor is, ha könnyeket, fájdalmat, nyomorúságot.

Írnék annak, akik boldogok, hogy vegyék észre, hogy a boldogság nem természetes állapot. Ajándék, amely nem hull az ölünkbe, hanem minden nap tenni kell érte. újra és újra. Köszönje meg, aki részesül ebben az ajándékban, óvja, védje, vigyázzon rá. az emberek irigyek. Nem a vagyonodra, a tulajdonodra, arra, amit birtokolsz, hanem a boldogságodra. A nehezen megszerzett, megharcolt kincsedre, ami csak a tied. Az emberek többsége nem akar küzdeni, harcolni, nem akarja vállalni a nehézségeket, inkább irigykedik. Ne félj tőlük, de készülj fel. Ha kell, ellenállni, ha kell, szembeszállni. Ennél is fontosabb, hogy örülj. A boldogságodnak, a sikereidnek, mert vannak. Akkor is, ha nem láthatóak.

Írnék annak, akik boldogtalanok. Hogy ne adják fel. Mert van értelme, és előbb-utóbb megkapják a boldogságot. Olyan nincs, hogy csak kudarc vagy baj lenne. Lehet, hogy több a rossz, mint a jó, de akkor is… Az az icipici jó sokkal több rosszat el tud feledtetni. És el is fog, ha engeded. Csak engedd… Keress utakat, terveket, célokat. Mert vannak és lesznek olyan utak, ahol senki nem járt, amit senki nem ismert. És akkor megkaphatod a felfedezés örömét, ajándékát.

Írnék az erőseknek. Azért, hogy vigyázzanak és őrizzék meg erejüket, mert az drága kincs és nem biztos, hogy pótolható. Aki erős, azt hiszi, hogy mindent tud és mindenre képes, akkor csapja be az ereje, amikor arra a legnagyobb szüksége lenne és a legnagyobb szüksége lenne rá. Ezért ne vesztegesd hiábavaló dolgokra.

Írnék annak, aki erőtlen. Azt írnám, hogy nagyon régen valaki azt mondta, hogy az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Az erőtlenségünkben is kérhetünk erőt, és kapunk is.

Írnék annak, aki már tudja, hogy mi a célja az életének. Becsülje meg, és éljen vele felelősséggel. Nem hiába kapott feladatot, célt, küldetést. Tudjon vele elszámolni, mert semmi nincs véletlenül. ne tékozolja el hiábavalóságokra az erejét, energiáját. Tartsa magát az életcéljához, akkor is, ha nehéz, akkor is, ha legszívesebben feladná, akkor is, ha könnyebb lenne az egyszerűbb utat választani. ne engedje magát eltéríteni az útról. És, akkor előbb-utóbb példaképpé válhat.

Írnék annak, aki még céltalanul bolyong az életben, és nem tudja, mi a célja, küldetése az életének. Keresse meg, vállalja az ezzel járó nehézségeket, tévedéseket is. A tévedéseink sincsenek hiába. Ha elbukunk, még mindig van lehetőség felállni. Lesz cél, lesz olyan hely, ami neked van fenntartva, olyan feladat, amit te tölthetsz be. olyan hely, amit elfoglalhatsz, és ahonnan hiányoznál.

Írnék, ha kíváncsiak lennének rám, írnék, ha visszautasítanának. Írnék, ha örülnének az írásaimnak, és akkor is, ha a gondolataimmal egyedül maradnék. Az égre írnék, ha minden összetört.

Elég

                Nagyon megdöbbent, amikor sok fiatal úgy akarja elkezdeni az életét, mint ahogy a többség befejezi. Sokuk számára természetes, hogy mindenük megvan, semmiért nem kell megküzdeni. Eléggé felborult értékrendű világban élünk. Ez sokszor fáj. Nem csak a tapintatlanság miatt, és talán azért, mert a külvilág számára úgy tűnhet, hogy nem vittem semmire, hanem azért is, mert nem tanuljuk meg megbecsülni az igazi értékeket. Fáj, hogy nincs értéke a munkának, a becsületnek, a tisztességnek, az egyenességnek. Boldogulni kell, bármi áron. De vajon, ez boldogság? Aligha. Csak a magam dolgainak a figyelembe vétele, másokon átgázolni, lenézni, akinek kevesebb van. Kedves szerencsések! Lehet, hogy úgy gondoljátok, hogy a boldogság nem az anyagiaktól függ, és a szegény emberek is lehetnek ugyanolyan boldogak. Ez részben így van. Ugyanis, valóban, nagyon sok esetben meg lehet tanulni a kevesebbel beérni, és az élet szépségeire az anyagiakon túl nézni. Viszont, a komoly anyagi gondok, létbizonytalanság felőrli az embert, az emberi kapcsolatokat.

                Meg kell tanulnunk lemondani, a kevesebbel beérni, a mások számára természetes dolgokat nem természetesnek tekinteni. A másik nehéz kérdés a tapintat. Fáj, ha a közelállók sem értenek meg. Fáj vágyakozni, reménykedni. Fáj megélni, hogy mások számára nyitott ajtók csukódnak be előttem. Fáj a dicsekvés és a sajnálat.

                Hogy mi az örömhír? Hogy valóban megtaláljuk a boldogság útját. Nehezen, sok lemondás árán, de megtanultam, mit jelent az, hogy elég. Számomra ezt hozták a nehéz évek. Valahogy mintha egy idő után magától ment volna. Nem vágyakoztam elérhetetlen dolgok után, megtanultam megelégedni és megbecsülni azt, ami van. Van elég… Érthetjük úgy is, hogy van elég anyagi javunk is. Lehet, hogy mások csodálkoznak, de nekem ez elég. Lehet, hogy nehezebb, kényelmetlenebb, több szervezést kíván, de meg lehet oldani. Örömmel, önbizalommal, sikerélménnyel, azzal a tudattal, hogy nekigyürkőztem és meg tudtam csinálni. Van elég erőnk is a küzdelemhez. Napról-napra megkapjuk, ami szükséges. Nem könnyű. Sokszor kiborultam én is. Nem bánom, vállalom. Amikor tehetetlenségemben teljes erővel vertem a számítógép billentyűzetét, az is én voltam.       

                Elég. Meg kellett tanulnom lemondani, azzal a tudattal is, hogy olyan igazán jó soha nem lesz. Mindig észnél kell lennem. Gondolkodni, beosztani, számolni, odafigyelni. De, ha elhatározom, hogy az életem romjain új életet építek, megtanulom megbecsülni azt, ami van. Ami igenis jutott nekem, aminek örülni tudok, és közben lesz elég erő. Küzdeni, ellenállni, nekifeszülni, felállni és továbbmenni.

                Ennek ereje van. Azok számára is, akik a sokkal többel nem tudnak megelégedni. A mi mosolyunk mögött ott van a megharcolt életünk. Az összes csalódásunk. A magány, a félelem, a kiúttalanság, a meg nem értetettség fájdalma. De mégis tudunk mosolyogni,a reményt továbbadni, és azt sugározni, hogy nagyon szép a világ. Velünk, értünk, miattunk is szép. Romokból építkezőkért és megelégedettekért.