Kézművesnek lenni

Nagyon kedves hétvégi programom volt Szolnokon, ahol egy kézműves börzén vehettem részt. Tavaly ősszel voltam először, megfogott az egésznek a hangulata. Azon túl, hogy lehetett vásárolni szebbnél szebb portékákat, sőt, új technikákat kipróbálni, sok kedves beszélgetésben vehettem részt. Mindenki segítőkész volt, nyoma sem volt szakmai féltékenységnek. Az érdeklődést senki nem a konkurrencia felbukkanásának vèlte. Hiányzott. Rákérdeztem a szervező hölgyre, és azt mondta, hogy a nyáron őt ért tragédia miatt nem foglalkozott vele, de most, hogy ràkérdeztem, megszervezi és én leszek a díszvendég. Nagyon jól esett. Gondolkodom, hogy nem nagyképűség- e magam kézművesnek titulálni, mert annyi erővel író is lehetek, mert blogot és mesét is írok, pár közülük nyomtatásban is megjelent. Számomra mindezek az önkifejezés eszközei. Szeretnék adni valamit magamból, amit csak én adhatok. A másik embernek meg talán pont így van rá szüksége, ahogy én tudom adni. Szerettem volna közönség elé lépni a munkáimmal, ezért is hoztam létre a facebook- on külön oldalt a kézműves alkotásaimnak, ezért osztom meg az írásaimat is. Jó lenne komolyabban is foglalkozni vele, de ahhoz olyan ötlet kellene, amit még senki nem csinált. Rajta vagyok, nyitott szemmel járok. De másolni nem szeretnék. Úgy sem érdemes csinálni, ha nem vagyok benne az egyik legjobb. Nem kènyszerpályának kell lennie, hanem örömforrásnak. Talán a művèszet az egyik eszköz, hogy kapcsolatba lépjünk a transzcendenssel. Ha nem szívből végzem, bevételi forrás lehet ugyan, de pont a lényeg fog hiányozni belőle. Talán az is lehet az én utam, hogy valakinek segítek, a háttérben. Nem hagyom kihúnyni a szikrát magamban.

Angyal-álom

                Ha valaki megkérdezi, mindig azt válaszolom, hogy nem szeretem a karácsonyt.  Ez valóban így van. Fájdalom, félelem, magány, egyedüllét. Nem tudok róla beszélni, mert mindenki örül és boldog és együtt van a család. Én meg összeszorult szívvel várom, hogy mi lesz, mi jöhet még, valami, ami a tavalyinál is rosszabb, és ha meghallom a karácsonyi énekeket, belülről mar a könny és öklendezek. Vannak sebek, amik nem múlnak el, évek-évtizedek múlva sem.

                Várakozva... Tulajdonképpen könyörögnék, hogy legalább a decembert várják meg. Hogy ne legyen már októberben is tele a bolt csokimikulással és csillogó karácsonyi díszekkel. Így elvész az ünnepnek a lényege, az ünnep mivolta.

                Hálás vagyok, hogy idén máshogy lehet. Máshogy készülhetek az ünnepekre. Hálás vagyok, hogy kórusban énekelhetek, és a próbák során újra és újra átélhetem az átélhetetlent, a megfoghatatlant. A földre közénk lejövőt. Hálás vagyok, hogy vannak olyan embereim, barátaim, akiknek készíthetek ajándékot. És az ajándékkészítés is elvarázsolhat, elrepíthet egy olyan dimenzióba, ahol tényleg a szívünkkel látunk. Köszönöm, hogy segítetek vágyakozni. És hinni abban, hogy a vágy valóra válhat. Hogy újból átélhetem, hogy a ti örömötök az én örömöm, hogy megköszönhetem, hogy adhatok.

                Talán az idei év másról is szólhat. A háláról, hogy lehetnek még álmaim, és jó, hogy még nem mondtam le róluk. Hogy az élet több annál, mint a bevétel-kiadás oldal között lavírozás, a száraz tények, adatok, a racionalitás megfoghatósága, megingathatatlansága. Szembenézni a félelmeimmel. Bízni abban, hogy valóra válhat, amit dédelgetek. Mert talán nem véletlenül vannak álmaim-vágyaim. talán nem véletlenül érzem azt, hogy nem egészen jó, ami most van. Hogy szeretném magam megmutatni. Szeretnék adni. Mert annyi minden van, amit kaptam, és bízom abban, hogy lesz, akinek pont az kell és pont így, ahogy én tudom adni. Hogy az a sok mélység nem véletlen volt az életemben. Mert nem csak mélység volt, hanem sok csoda is. Talán már magam sem hiszem el, de voltak.... És most arra van szükségem, hogy csodálat éljek át és csodákat mutassak meg. Hogy ne rejtsem el, amit kaptam. És talán ehhez az kell, hogy levegyem azt a ruhát, ami bár kényelmes, de mégsem az enyém. Nem illik hozzám. Le kell számolnom azzal, hogy ahhoz, hogy másként folytassam, változtatnom kell. Bízni abban, hogy ha az én utamat fogom járni, meg lesz a békém, a sikerem, a boldogságom, a biztonságom. És most vállalni kell érte a bizonytalant, és igen, a kudarc lehetőségét is. Hogy mégsem kellek, hogy mégsem kell, amit adni tudok, de nem baj. Legalább az a békességem meglesz, hogy megpróbáltam és kiálltam és vállaltam és mertem.

                Mert áldozatot kell érte hozni. Valahogy nekünk, talán nem erre a földre való embereknek eleve nehezebb. Mi nem tudunk lavírozni, nem tudunk ügyeskedni, nem tudunk a másik hátán előbbre jutni. Mi csak azt becsüljük meg, amit mi értünk el. Mi csak égni tudunk, nem parázslani vagy pislákolni. Mi mindent egy lapra teszünk fel. Csak lent van vagy fent, de soha nem felemásan. Igen, ha bukunk, nagyot bukunk. Ha kudarc ér, az a teljes megsemmisülésig hatol. De csak így, teljes szívvel-lélekkel érdemes. Köszönöm.

                Talán így élhetőbb a karácsony. Hogy az angyal szárnyán ott az álmom.