El nem hervadó koszorú

Véget ért az Olimpia. Hálás téma volt. Hasonlóan az időjáráshoz, az iskolakezdéshez és a menekültkérdéshez, nagyon jól lehet róla beszélgetni úgy, hogy tulajdonképpen nem mondunk semmit. Szakmailag is sokan elemezték, mondtak jót és rosszat, áradoztak, átkozódtak. Úgy érzem, most, hogy a roham lecsengett, megosztom én is a gondolataimat.

Ha régóta, több évtizede ismersz, lehet, hogy úgy gondolod, hogy meghibbantam, sőt, orvosért rohannál. Ugyanis jópár éve már nem hoz lázba az Olimpia. Ne értsd félre, ugyanolyan nagy szurkoló vagyok. Lázba hoz bármi, ahol magyarok szerepelnek. Követem a sporteseményeket... De valahogy ez már más. Úgy érzem, ez már egyre inkább nem a sportról szól. Itt már doppingszer-gyártók, sportszer-fejlesztők és sportdiplomaták versenyeznek egymással. Mindent átszőtt a korrupció. Rég nem a nemzeti összetartozásról szól, itt már profi sportolók küzdenek, nemes, de egyre inkább nemtelen eszközökkel, akiknek ez a megélhetésük, ez a bevételi forrásuk. Majdnem minden kiválasztás igazságtalan. Belegondolni is félelmetes, hogy egy gyerek miken megy keresztül, amíg eljut addig, hogy eljuthat egy világversenyre. Itt már messze nem az egészségről van szó, hanem sok fiatalról, akiknek elveszik a fiatalságát, akiknek a sporton kívül nincs semmi élete. Itt nincs barátság, csak eredmények vannak, hajcsárnak beillő edzők, a teljesítőképességük végső határáig agyonhajszolt gyerekek, akik igen hamar a barátság helyett az egymással való versengést tanulják meg. Hozzátéve, hogy mindez milyen sok áldozatot kíván a szülőktől.

Sajnos, sok sportolónak semmit sem jelent a címeres mez. Akinek jelent valamit, azok mi vagyunk. akik büszkék vagyunk a magyarságunkra. akik könnyes szemmel, legszívesebben a rádió előtt is felállva hallgatjuk a himnuszt. Akik büszkék vagyunk a magyarságunkra. számunkra a nemzeti ünnep nem csak azt jelenti, hogy akkor nem kell dolgozni menni. Számunkra fontosak a nemzeti értékek, a népművészet, a népzene, népdal, közös anyanyelvünk. Büszkék vagyunk tudósainkra. Hálás vagyok, hogy pont magyarul, pont nekünk írtak a költőink, gondolataik találkoztak a mi gondolatainkkal, szívdobbanásuk a mi szívünk dobbanásával, több évtized múltán is. Hálás vagyok a színészóriásokért, akik tolmácsolásában mindez átélhetőbbé vált.

Ne érts félre, nagyon fontosnak tartom a testmozgást. De ugyanúgy, mint az összes többi tevékenységet, amikor nap, mint nap feszegethetjük a korlátainkat, új és új célokat tűzhetünk ki magunk elé. Amikor fejlődhetünk, erősebbek, hajlékonyabbak, teherbíróbbak, ellenállóbbak leszünk. Amikor egy kicsit távolabb kerülnek a mindennapi gondok, problémák. Amikor rájövünk, hogy eredmény, siker csak áldozathozatal útján lehetséges. Talán mosolyogsz rajra, de, ha az iskolai testnevelésórákból indulunk ki, az arra lett volna jó, hogy örökre megutáltatják velem a testmozgást. ugyanez a helyzet az iskolai rajzórákkal és a kézművességgel is, de ez kicsit más téma. ó dolog sportolni. Feltölt, átmozgat, erőt ad. Mindez persze jól jön a mindennapokban is. Amikor sorbanállni, cipekedni, busz után futni kell. Talán akkor jobban leszek magammal is. Persze, Felülről kapott segítséggel. És akkor a mindennapok hőseivé válhatunk. Valós célokért küzdve, sokunk által elérhető eszközökkel. Elfogadva a kudarcot, azt is, ha most nem megy, nem sikerült. Lehet, hogy holnap fog. Megtanuljuk értékelni az eredményeken kívül az odavezető utat is. Amit talán senki nem lát, senki nem becsül, csak mi. Meglátjuk a munkát, az erőfeszítést a másik ember életében, és akkor nem ellenfelekként, hanem egymást kiegészítve, barátokként tekintünk egymásra.

Hangosan gondolkodom

Jó lenne magam megmutatni... Azt, amit érzek, ahogy gondolkodom. Amivé váltam, aki vagyok, ahonnan indultam, és az utat, amit bejártam ahhoz, hogy ide eljussak. Jó lenne, ha mások is látnák, és talán lenne, akiknek tudnék adni, segíteni. Jó lenne, ha azokhoz eljuthatnék, akik szintén mélyről indultak, akik küzdenek, vívódnak. Akik sokszor magányos harcosok, sokszor vannak egyedül, sokszor találkoznak meg nem értettséggel, kiközösítéssel, kitaszítottsággal.

Úgy érzem, sőt vágyom rá, hogy felszínre hozzam, széles körben megismertessem magam. A gondolataimat és mindazt, ami a gondolataimból, álmaimból, terveimből születik. Persze, nyugodtabban indulnék el az úton, ha lenne a facebook-on legalább ezer követőm, akinek a nagy része komolyan venné, amit csinálok és mellém állna. Akkor is nyugodtabb lennék, ha lenne elég tőkém kísérletezgetni, próbálkozni, az utamat megtalálni. Akkor sem esnék kétségbe, ha melléfognék vagy tévúton járnék. Az is furcsa, hogy abból kell megélnem, amit ezidáig szerelemnek tekintettem. Furcsa, hogy pénzt kérek bármiért, amit eddig legfeljebb ajándékba adtam. Az is nehéz, hogy amikhez az álmom kapcsolódik, egyik sem a tanult szakmám, sőt ezirányú gyakorlatom, tapasztalatom sincs. Vannak ez irányú kétségeim...De elég erős a vágy és a késztetés bennem, hogy tudom, hogy bele kell vágjak akkor is, ha nem tudom, mennyire lesz kelendő, ha egyedül is vagyok, és ha senki nem akar érte pénzt adni. Mert bízom abban, hogy lesz, akiknek tetszeni fog, idővel társakra, támogatókra fogok találni és lesz, aki pénzt is ad érte. Mint ahogy én is szeretek másokat megismerni, akikkel együtt is dolgoznék, együttműködnék, és persze én is adok pénzt azért, amit fontosnak találok. A gyakorlatot, tapasztalatot meg igazán élesben az út közben lehet megszerezni.

Ebben a legnehezebb persze az, hogy családfenntartóként szükségem van a rendszeres, megbízható jövedelemre. De ugyanez volt a helyzet akkor is, amikor körülbelül tíz évvel ezelőtt bátran hoztam meg olyan döntéseket, aminek nem tudtam, mi lesz a kimenetele. Be kell lássam, már régen voltam igazán bátor, régen hoztam meg olyan döntést, ami igazán bátorságra vall. Nem szeretnék vakmerő lenni, de szeretnék boldog lenni, a saját utamat járni. Igen, valamilyen ajtót be fogok csukni magam mögött, amit nem fogok utána kinyitni. De ha nem vagyok a helyemen, az csak kínlódás. Meg kell találni a helyem, az utam. Fáradsággal, nehézségek árán, sokszor magam legyőzve. Elesve és utána felállva. Másoknak segítve, utat mutatva. Nem csak azért, mert így tudom magam megvalósítani, hanem azért, mert így vagyok önazonos. A saját árnyékomból kilépve, utat engedve annak, ami már régóta nyugtalanít.

Újabb adalék avagy mitől kap egy szingli agyfaszt?

Történetünk főhőse egy teljesen átlagos ember. Ránézésre nem volt rajta semmi különös, ránézésre nem különbözött a többi embertől. Életmódja sem adott okot semmi megütközésre: dolgozni járt, boltban vásárolt, postán adott fel csekket, fitness-teremben tornázott, tehát úgy élt, mint a többi ember. Egy különös volt benne, ami őt kurvára idegesítette, mégpedig az, hogy minden ismerős, közeli és távoli egyaránt, úgy érezte, hogy jogot formálhat arra, hogy az ő életébe beleszóljon. Ennek az adhatott alapot, hogy történetünk főhőse, akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk Áginak, lány volt, mégpedig egyedülálló lány. Törte a fejét, hogy mi a lófaszt találnak abban boldogítónak, hogy neki tanácsot adjanak, hacsak az nem, hogy a saját családjukban senki nem volt rájuk kíváncsi így találtak egy balekot, akinél célba találhatnak. Ez az Ági alapvetően vidám ember volt, sok dologban talált örömet. Őszintén, soha nem titkolta, hogy vágyik társra, nem zárkózik el attól, hogy rátaláljon a jövendőbelijére, de így, ebben a helyzetben is boldog volt. Igaz, elszorult a szíve, ha az ékszerbolt előtt meglátta a karikagyűrűket, de nem sírta vizesre éjszaka a párnáját. Élvezte a szabad életét, találkozott rendszeresen a barátnőivel. Csak ezek a nagyon értelmes emberek kiakaszották. Lehet, hogy sírni lett volna néha kedve, nem a magány miatt, hanem a sok faszfej miatt, aki, ha segíteni nem tudott neki, rendszeresen megbántotta a tapintatlanságával.

Volt egyszer, egy nyári, táborban, ahol sokféle programot szerveztek, többek között párválasztással kapcsolatos szemináriumot. A Krisztike volt olyan kedves, hogy megkérdezte az Ágit, hogy ő miért nem oda mert, mert az ő életében ez a kérdés nincs eldöntve. Legszívesebben azt válaszolta volna, hogy azért baszd meg, mert a tizenéves lányok-fiúk között jól mutatna közel harminc évesen. Nem felvilágosító óra kell neki, hanem edzés arra, hogyan lehet az ilyen hülyéket leszerelni. Szegény Kriszti, nem tudta felfogni, hogy attól még, mert valakinek nincs párja, teljes életet élhet, és nem forog az agya ezen kérdés körül.

Másik esetben nagyon kedvesen megkérdezte a Zsófi, hogy „férjhez menésre nem gondoltál?” Lehet, hogy annyira hiányosak az ismeretei szegénykének, hogy az ilyesmihez két ember kell. Tehát, ha nem kérik meg az ember lányának a kezét, nincs értelme rá gondolni. Tudni kell még az Ágiról, hogy elég önálló volt, nem tűrt beleszólást a dolgaiba. Illetve, elfogadott volna tanácsot, de ilyesmit nem igazán kapott. Nem tudni, miért, lehet, hogy neki nem volt szerencséje, de elég sok seggfejjel volt körülvéve. Hiába volt értelmes, művelt, megbízható, segítőkész, mégsem voltak hajlandók egyenrangú félnek tekinteni. Egy kiskorú, fogyatékos korcsként tekintettek rá. Nem baj, menjetek a picsába, gondolta, és megfogadta azt a tanácsot, hogy ne vitatkozz hülyével, mert összekevernek vele. Még egy kedves adalék, hogy a Tündi egy addig jó hangulatú beszélgetés végén megjegyezte, hogy „Tudod, mit szeretnék kapni? esküvői meghívót. „ A jómodora visszatartotta, hogy úgy bassza rá az ajtót, hogy kiesik a helyéből. Inkább levonta a következtetést, hogy nagy az Isten állatkertje.

Mindeközben Ági rendszeresen találkozott a legjobb barátnőjével, a szintén egyedülálló Andival. Akivel, miközben nem adták fel, hogy megtalálják a párjukat, sokat beszélgette, rengeteg közös programot szerveztek, és fetrengve röhögtek magukon. Akkor is, amikor egy átlagos szombati bevásárlás során a fülükön is szatyor lógott, vagy, amikor a szerelőknek kellett elmagyarázni, hogy ők nem hülyék, és nyugodtan nézzen rájuk úgy, hogy ők a férfi a háznál. Ja, ez a történet, az úgynevezett barátokról szólt. Az ellenségeinkkel magunk is elbánunk.

Örökzöld szingli téma-avagy mitől kapsz agyvérzést

Őszintén szólva, okádok attól a szótól, hogy szingli. A köré épült kultusztól nemkülönben. Bár már a téma számomra nem aktuális, vannak közeli élményeim. Mi a fasztól képzeli bárki is, hogy tudja, hogy én mit gondolok, mit érzek, miért sírom vörösre a szemeim (és fájósra az állandóan begyulladt arcüregem…) vagy mitől röhögöm magam halálra a földön fetrengve? Csak azért, mert nincs az ujjamon aranykarika, nem végződik a nevem –né-vel és a face- a családi állapotom: egyedülálló, még nem tudsz rólam semmit sem. Van néhány eset, ami különösen is felbaszta az agyam. Nem csak azért, mert úgynevezett keresztény közösségben történtek, ahol az ember elvár némi empátiát, hanem azért is, mert nem kellene elfelejteni gondolkodni.

1.       eset: egész hétvégén tartó rendezvény zajlik. Szombati nap, délelőtti programnak vége, délutáni még nem kezdődött el. Ésszerű egy ebéd beiktatása, méghozzá otthon. Igaz, hogy az illető leányzó nem lakik túl közel, de talán az ebédszünetbe belefér egy hazaút-ebéd-visszaút expedíció. Természetesen, a leányzó nem rendelkezik autóval,  (rajta kívül szinte mindenki). Természetesen, repülni nem tud, azon kívül ebéd közben váltott pár szót a kedves édesanyjával (aki nem mellesleg, az ebéd megalkotója), és a délutáni előadásról elkésett. Nagy bölcsen két, autóval rendelkező hölgyemény ezt szóvá is tette, büszkén, hogy „Kicikiztük 5 perc késés miatt az Á-t.” Á. gondolta magában, hogy basszátok meg, ennél nagyobb örömötök soha ne legyen.

2.       eset: Huszonéves leányzó szintén… Megbeszélte egy (értitek, egyetlenegy! ), emberrel, hogy az adott rendezvény után hazaviszi. Egy kicsit várni kell a megmentőre, -persze, történetünk hősét olyan fából faragták, hogy, ha beledöglik, akkor sem vár segítséget. pláne nem kér és nem könyörög. Igaz, várni kell az illetőre, aki éppen valakivel beszélget. Erre nagylelkűen egy másik illető odaveti, hogy „ Várjál, hadd beszélgessenek, te úgyis ráérsz!”. Igen.. Honnan a faszból tudod, hogy én mikor, hova és miért érek rá? Tudod, te hogy nekem milyen az időbeosztásom? hogy egyedül kell azt elvégeznem, amit máshol legalább hárman csinálnak? Nem is ismersz és nem is akarsz megismerni? Mindegy, gondoltam, menj oda, ahonnan kijöttél, és adjál tanácsokat annak, akinek szoktál.

3.       Szintén huszonéves lány, szintén autóval közlekedés a téma…Huszonéves lány annak rendje és módja szerint elkéredzkedik a munkahelyéről, utazik 150 km-t… Vége az action-nak, hazamennek a legények és leányok… Este 8 óra magasságában zajlik az esemény. autóval rendelkező egyén, aki nem mellesleg a pszichológiai tudományok doktora.. (ismeritek, aki tudj, csinálja, aki nem tudja, az tanítja…) Na mindegy is, az illető megkérdezi a huszonéves lány lakása előtt pár száz méterrel, hogy mennyire nehéz a bőröndje? egy udvarias lány erre mit tud felelni? Hogy bazdmeg, ha miattad átszerveztem a napom, talán, az a minimum, hogy hazaviszel, na mind1, belém ennél több büszkeség szorult… É ilyesmit szerintem civilzált emberek között nem kell kérni, hanem, önként felajánlom, ha látom, hogy a másiknak szüksége van rá…

Összegzésként: látjátok, hogy az emberek ilyenek is, meg olyanok is… de nem baj… én inkább sajnálom őket, hogy abban lelik örömüket, hogy olyan embereket bántanak meg, aki nem tudja magát megvédeni, és akiket senki nem véd meg. Nem baj, tudjátok mit? Ha nem lesz autó, elmegyek én gyalog is, ha nem lesz társam, elmegyek én egyedül is. És igenis, menjetek a picsába, nektek a hapsi és a gyerekek az élet értelme. A körül forog minden gondolatotok… De rá fogtok fázni, mert meglátjátok, vagy így vagy úgy, de boldog leszek én is!