Az otthonom két ország

Megkaptam már az arcomba, hogy kóros az érzèkenységem. Ebben lehet valami, mert tényleg eléggé érzékeny vagyok. De ha nem ilyen lennék, nem tudnék írni, kézműveskedni. A túlzott nyavalygást, szentimentalizmust, filozofálgatást viszont nem szeretem. Gyakorlatias embernek tartom magam, szeretek úgy hozzáállni a dolgokhoz, hogy valamit hogyan lehet megoldani és nem úgy, hogyan nem. Szerintem minden elnélet annyit ér, amennyit meg tudunk valósítani belőle. Persze, jó néha panaszkodni, de szeretem keresni a kivezető utat. Szeretem a keresztény pólókat, amelyikre vagy bibliai idézetet vagy igei témájú üzenetet nyomtattak. Nemrég megdöbbentem, mert a következő mondat volt a pólón " Ez a világ nem otthonom". Ezzel egyátalán nem értek egyet. Mert bármennyire is nehèz, és sokszor elvonulnék és kifutnék a világból, de akkor sem az a mi életfeladatunk, hogy remeteként, elszigetelten éljünk, hanem a vilàgban élve, emberek között, a feladatainkat végezve éljük meg a hitünket. Sokkal jobban tetszik az a dalszöveg, aminek a refrénje" Egyszerre az otthonom két ország." Szoktam mondani, hogy földönkívüli vagyok. Igen sokszor próbára tesz földönkívüliként mégis két lábbal állni a földön, alkalmazkodni a földi törvényekhez, itt helytállni. Úgy érzem, én  is, hogy két hazám van. Itthon vagyok itt is, de egy másik hazában is, ami szemmel nem látható. Felülről táplálkozom, kapom az erőt, hogy helyt tudjak állni, betöltsem a küldetésem. Megtapasztalom minden nap a kegyelmet. Naiv vagyok. Talán gyerekes is, de számomra ez inkább pozitív. Talán az átlagnál nagyobb igényem van a szeretetre. Nem a majomszeretetre, hanem az őszinte szeretetre, ami felemel, helyreállít, korrigál. Ami nem elkendőz, nem elhallgat. Szeret. De ennek a hiányában is élnem kell az életem. Nem csak túlélni, hanem megtalálni az örömöt az életemben. Megtalálni és továbbadni. Az önkéntes, társadalmi munkát is ezért szeretném végezni. Továbbadni, amit kaptam.

Földönjáró-égrenéző

Mindenkinek vannak problémái, és mindenki a saját problémáját érzi a legnehezebbnek. Alapvető igazság? Közhely? Ez is, az is. Mégis, úgy gondom, vagyunk egy páran, akiket jobban megcincált az élet. Tragikus körülmények között, korán kellett felnőnünk. Mínuszból indítottuk az életünket. Egyedül, mindenféle segítség nélkül kellett és kell megállnunk az életben. Éppen emiatt,a földön kell járnunk. Számunkra nem férnek bele olyan botlások és elbukások, mint a többi ember életében, mert különben hajléktalanok lennénk. Átlagos esetben, lehetséges, hogy valaki-nem találván a helyét- keresi az útját, és közben tesz 1-2 vargabetűt. Számunkra ez lehetetlen. Nekünk nincs, aki segítsen, aki felsegítsen, aki segítő kezet nyújtson. Mégsem kell minket sajnálni. Az élet viharaiban megedződtünk, és tudunk örülni a kis dolgoknak. Akár egy harmatcseppben megcsillanó szivárványnak, akár a napsütésnek vagy egy tábla csokinak… Mert tudjuk, hogy az élet szép. Többet kell küzdenünk, de az élet megtanított küzdeni és mi képesek vagyunk, és minden leküzdött problémával előbbre jutunk és erőt ad, hogy megcsináltuk. Ha elesünk, felállunk, ha újból és többször elesünk újból és újból felállunk és tovább megyünk. Őszinte a mosolyunk, mert senkinek nem kell megfelelnünk. Elkeseredünk? Igen. Méltatlannak érezzük ezt a helyzetet? Igen. Feladjuk? Nem! Mert mindig erőt kapunk, belső tartalékjainkat mozgósítva, éppen annyit, amennyire szükségünk van. Napról-napra. Van belső tartásunk? Igen! Hétköznapi hősök vagyunk? Igen!

Sokszor gondolkodtam már rajta, hogy nem tudnék a földön járni, ha közben nem néznék az égre. Ha nem bíznék abban, hogy mindaz, ami rám lett mérve, nem a vaksors szeszélyes játéka, hanem igen is van egy erő, egy hatalom, aki mindezt tudja. Akitől erőt kapok, nem csak nehézségeket, hanem örömöt is. Olyan igazi, belső örömöt, amit senki el nem vehet tőlem. Hogy csak annyira vagyok kiszolgáltatott, mint amennyire szerinte lehetek. Hogy nem játékszer vagyok, hanem egy tervnek a része, nem egy véletlen szüleménye vagy egy tervezési hiba, hanem egy szövetnek, egy gyönyörű szép egésznek a része, amelyben minden egybe illeszkedik. Hogyha fogytán az erőm vagy elkeseredek, van kihez fordulni.

Sok mindent nem értek. Talán nem is fogom megérteni, addig a bizonyos napig. De valahogy soha eszembe sem jutott azt megkérdezni, hogy miért pont én? Elfogadtam, annak idején, hogy jól van, akkor ettől kezdve meg vannak húzva a határok. Semmit nem tudtam és nem is értettem. De tudtam, hogy feladatom van, amihez józan ész kell és tiszta fej. Hogy mostantól egészen biztosan felnőttem. Több dolgot lehet, hogy nem csináltam jól, de abban biztos vagyok, hogy be lettem dobva a mély vízbe és megtanultam úszni. Sokak számára csődtömeg az életem? Igen? Megoldódtak a problémáim? Nem. Van rá esély, hogy jobbra fordul? Nem. Tulajdonképpen nekem nem tetszik az optimista kifejezés. Lehet, hogy azért, mert sokan egyfajta hurrá-optimizmust értenek alatta, amikor mindenki mindenben csak a jót, pozitívat látja meg. Szerintem ez nem biztos, hogy jó. Vannak olyan helyzetek, amiről be kell vallanunk, hogy rossz, fáj, kellemetlen. Hogy azon az úton nem tudunk tovább menni. Hogy az adott helyzetben csak gond, kellemetlenség, fájdalom van. Nem baj. Akkor elindulunk másik irányba. Élettel, derűvel. Egymást segítve.