Köszönöm!

                Azt mondtad, hogy nem az én életem változott meg gyökeresen, hanem a tiéd. Te voltál az, aki megkönnyebbült. Nem gondoltad, hogy te tettél engem meleg-baráttá, a te nézőpontodból világ életemben az voltam. Pedig nem, mert a te hatásodra vált számomra fontossá, hogy komolyan vegyem a melegek ügyét. Rengeteg dolgot köszönetek neked. erről persze tudsz, mert nap int nap meg is teszem. Igen, először miattad (és helyetted) mentem el a Pride-ra. Tudom, és tudtam, hogy te nem mersz. Fontos, hogy érezd, hogy nem vagy egyedül. Hogy fontos vagy. Szeretném, hogy felszabadultan és boldogan mesélnél a hétvégi programodról, a családodról, vagy bármiről. Anélkül, hogy hazudnod kellene neveket és nemeket illetően. Szeretném, ha kitörő örömmel kürtölhetnéd világgá, hogy szerelmes vagy és nem kellene bujkálnod minden egyes telefonhívás miatt, hogy meg ne tudják, meg ne sejtsék. Miután te két szóval elmondtad, hogy mi az élete nagy titka, egy világ tárul fel előttem. Természetesen először mindent rajtad keresztül láttam. De mivel a világ kitágult, néztem és láttam mást és máshova is.

                Azt is köszönöm neked, hogy felnyílhatott a szemem, és más emberek gondjait is megláthattam. Bizalmukba fogadtak, ezáltal átéreztem, hogy milyen sokat kínlódnak, mert nem akarják őket elfogadni az egyházi közösségekben. Most beszélgethetünk tanokról, dogmákról és minden egyébről, de nincs értelme, amíg emberek megsebződnek, kitaszíttatnak, másodrangú polgároknak gondolhatják magukat. igen, több barátot is neked köszönhetek. Azt is, hogy a második Pride-ra már nemcsak érted, helyetted és miattad mentem el, hanem többen lettünk, akiknek ugyanaz a célunk. Akik ugyanúgy nem tűrhetjük, hogy ti ne érezzétek otthon magatokat ezen a világon. Lett több barátom, rájöttem, hogy hasonlóan gondolkodunk. Ami persze más-más okból, de lehet a sebzettségünk miatt is. Természetesen nem lett minden meleg a barátom, akit megismertem. Többükben csalódtam. De ez az élet velejárója, nem minden meleg egyforma. Nem is kell, és nem is lehet mindenkit szeretni. Lehet kiakadni, lehet felelősségre vonni, ha van alapja, de azért, mert meleg, nem szenvedhet semmiben sem hiányt. Akár érzelmileg, akár jogilag.

Nem tudom, hogy mondhatom-e magam aktivistának, azzá talán az évek és sok megtapasztalás tehet. Nem célom, hogy az legyen a névjegyemen, hogy meleg aktivista vagyok. De nem szégyellem, és ha akár a Facebook-megosztásaimmal, akár bármilyen más kiállással segítek, azt szeretném megtenni. És tudd, hogy ezen az úton te indítottál el.

Pride előttem-Pride mögöttem

                Sokunknak megvannak a személyes történeteink. Megvannak az indokaink, az okaink, hogy miért megyünk el a Pride-ra. Ki azért, mert érintett, ki azért, mert ugyan nem érintett közvetlenül, de a barátai, esetleg családtagjai érintettek. Ki azért, mert fontosnak tartja a kiállást a társadalom hátrányban lévő tagjai mellett. Tavaly voltam először a Pride-n, és jó volt megtapasztalni a sokszínűséget. Sokszínűség mind az LMBT közösség tagjai részéről, mind a támogatók részéről. Mert támogatók, szolidaritást vállaló bátor kiállók voltak szép számban. És, bár az ellentüntetők félelmetesebbek voltak, mint amilyen hatásuk volt végül is a felvonulásra, ha a menetet megtámadják, mindegy, hogy a sérülést meleg ember vagy egy szövetséges támogató szenvedi el. A végeredmény szempontjából mindegy, hogy kit bántanak meg emberi béltóságban, kinek okoznak fizikai vagy talán annál is súlyosabb lelki fájdalmat.

                Idén kicsit máshogy alakult mind az előkészület, mind maga a felvonulás. Részben, mert egy csoport tagjaként együtt készültünk arra, hogy közösen állunk ki, képviselünk, közlünk, kérünk bocsánatot… Másrészt, már a megnyitó beszédeket olvasva is a hideg rázott. Belebozongtam, hogy ebben mennyi erő van. Hogy a Pride már nem csak egy felvonulás, hanem lehetőség arra, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a melegek éppúgy köztünk élnek, megismerhetőek, megközelíthetőek, megszerethetőek. Szinte már jelképe lett egy tiltakozásnak, hogy milyen sokat szeretnénk szót emelni a hátrányos megkülönböztetés, a sokakra jellemző, prüdériából fakadó elfordulás, álszent elkülönülés ellen. Hogy ez a rendezvénysorozat értéket teremt és mindannyian részesülhetünk belőle.

                Most először féltem… Féltem attól, hogy odafelé megtámadnak, hogy a menetet éri támadás, hogy mi lesz, ha közénk bejutnak olyan emberek, akik belülről zavarják meg a felvonulást…Ennek ellenére felvettem a szivárványszínű karkötőmet és a szivárvány színű pólómat. Bár a biztonság kedvéért volt nálam álca-póló. A félelmem egészen odáig tartott, amíg meg nem érkeztem az Oktogonhoz és egy szervező széles mosollyal és felfelé mutatott hüvelykujjal nem üdvözölt. Azután rögtön éreztem, hogy jó helyen, biztonságban vagyok. Utána valahogy minden félelmem elpárolgott. Beszélgettünk, buliztunk, jól éreztük magunkat. Mindenki mosolygott mindenkire, felszabadult volt, és egyátalán nem érződött, hogy ki van jelen érintettként és ki támogatóként. Már a menet közben is arra gondoltam, hogy jó lenne ezt a hangulatot tovább vinni. Átmenteni a hétköznapokra, ahol ugyanúgy szükség van a szolidaritásra, a másik melletti kiállásra. Mert mindannyiunkból lehetnek áldozatok, szenvedhetünk el hátrányos megkülönböztetést. Itt megtapasztalhattuk, hogy a szolidaritásban mennyi erő van, hogy a másik öröme lehet az én örömöm is. Jó lenne folytatni, az év 365 napján át…