A szerencse fiai

                Tanácskozásra hívta össze az erdő közepén a Fővarázsló az összes segédjét. Hivatalos volt minden kobold, tündér, manó és még ki tudja, hány földi szerzet. Azért volt számára fontos ez a gyűlés, mert már megunta, hogy mindig csak a legkisebb fiúé lesz a királylány és a fele királyság. Helyeseltek bőszen mindannyian.

-Úgy van!-Szólt Csillagtündér. Szerintem is, megérdemli az összes fiú, aki nekiindul a próbatételeknek, és persze sikeresen teljesíti, hogy megkapja a jutalmát.

-Szerintem minden fiúnak van valamilyen tehetsége. Ha mindig a legkisebb fiú győzedelmeskedik, eleve elvesszük a többiek kedvét a küzdelemtől. -Vetette oda Tölgymanó, akinek nagyon fejlett volt az igazságérzete.

                Mindannyian egyetértettek, hogy ezentúl változni fognak a szülői házból próbatételre induló vándorbotot fogó ifjakra vonatkozó szabályok. Az erdő szélén élt egy szegény ember, akinek pont három fia volt, mint a mesében. Sajnos, korán megözvegyült. Ennek ellenére nagyon szépen nevelgette fiait, szorgalomra, tisztességre szoktatva őket. Szakmát adott mindannyiuk kezébe, és elég korán megtanította nekik, hogy saját erejükből kell boldogulniuk, ugyanis édesapjuknak nincs arra lehetőségük, hogy pénzzel, vagyonnal támogassa őket. Addig lakhatnak a szülői házban, ameddig szükségét érzik, és minden támogatást megkapnak, hogy elinduljanak a felnőtt életbe, viszont az önálló életük megalapozásáról maguknak kell gondoskodniuk.

                Elérkezett az az idő, amikor a legidősebb fiú elindult szerencsét próbálni. Nagyon ügyes és szorgalmas volt. Beállt cipészinasnak a közeli városban. Nem tétlenkedett, igyekezett mindent megtanulni. Hamar meg is szerezte a mesterlevelet és egy saját kis műhelyt nyitott. Szorgalma és becsületességének híre elterjedt az egész városban. Egymásra is találtak egy leányzóval (ahogy a mesékben is lenni szokott.) Szép családot alapítottak, hamarosan meg is született a kisfiuk.

                Telt-múlt az idő, a középső fiú is elindult szerencsét próbálni. Ő sem ment messzire, a malomban, a molnárnak lett a segítője. Nagyon erős ifjú lett, a molnár nagy hasznát látta a cipekedésben. Hatalmas testi ereje segítőkészséggel és kedvességgel párosult, meg is kedvelte őt a falu közössége. Érdekességként, pont a molnár lányával szemelték ki egymást, így a molnár is megnyugodott, hogy lesz aki továbbviszi a mesterséget, és a fiataloknak is könnyebbé vált a közös életük elkezdése. Annak rendje és módja szerint birtokba is vették kicsi, de takaros házikójukat, ami hamarosan gyereksírástól lett hangos.

                Teltek-múltak az éves, elérkezett az az idő is, amikor a legkisebb fiú is útra kelt. Szomorú volt ugyan, hogy magára kellet hagynia az édesapját, de ugye ez az élet rendje. Ő is bátyjaihoz hasonlóan szorgalmas volt, így számára sem volt nehéz munkát találni. Fafaragó lett, de még milyen! Ugyanis ő egy amolyan álmodozó lélek volt, talán, ha kellően jómódú lett volna, művész is válhatott volna belőle. De ugye, a magunkfajtának gondolni kell a megélhetésre, a holnapra, így olyan szakmát választott, amiben kiélheti a fantáziáját és családjáról is tud gondoskodni. Nem egy mufurc, mosolytalan mesterember volt, jó kedélyű, mindenkivel szívélyes és kedves volt. Könnyen összetalálkozott a hozzá betérő vendégekkel akár idős volt, akár fiatal. Anekdotáival, tréfád történeteivel mindenkit jó kedvre tudott deríteni. Természetesen az asszonyra sem kellett sokáig várni, és hamarosan ölükben tarthatták közös gyereküket.

                Mi történt ez idő alatt a szegény emberrel? Tudomásul vette, hogy a gyerekei kirepültek a családi fészekből, de büszke is volt rájuk, mert mindannyian helyt álltak, ki-ki saját képességeinek megfelelően. Nem is voltak hálátlanok hozzá, öreg korára nem hagyták magára, gondoskodtak róla, rendszeresen látogatták. Ám, a legnagyobb meglepetés akkor érte, amikor egyszer sétálgatott az erdőben, furcsa neszre lett figyelmes. Mintha manók jártak volna  a virágok között. Be is mutatkozott illedelmesen Tölgymanó, Csillagtündér és minden más erdőlakó furcsa szerzet. Elmesélték az a sok évvel ezelőtti tanácskozást. Elérzékenyült a szegény ember, hogy miért őt választották ki, hisz annyi más jó és talán érdemesebb ember is van. De a manók elmondták neki, hogy elsősorban magának köszönheti a szerencséjét, a fiairól gondoskodó szeretetének, szorgalmának, szerénységének.

Haza-találó

Furcsa nyugtalanság vett rajta erőt. Látszólag semmi oka nem volt nyugtalankodni, jól mentek a dolgai, biztos állása, jó fizetése, jó életkörülményei voltak. Valami mégis csak feszítette. Próbált helytállni, több és több feladatot vállalni a munkahelyén, több szolgálatot a gyülekezetbe, remélve, hogy megszűnik a szívében a furcsa békétlenség, de nem így történt. Egyre nyugtalanabb, szorongóbb lett. Olvasta rendszeresen a Bibliát, részt vállalt a gyülekezet terheiből, mind anyagilag, mind a szolgálatai által, a munkahelyi feladatait becsületesen ellátta- akkor mi lehet a baj. Mert baj van, rendezetlenség, azt már maga is belátta, nem is próbált megfutamodni.

A választ, és a megoldás első lépését egy különös szombat estén találta meg. Éppen a szokásos módon készülődött a Biblia-olvasáshoz, amikor az addig több ezerszer elolvasott ige a szívébe markolt. Tudta, hogy az neki szól. Egyes-egyedül csak neki. Neki, akinek rengeteg elrendezni valója van, aki eddig is rengeteg dolgot halogatott. Hiába igyekezett magát elfoglalni, a szabadideje lett csak kevesebb, a szíve nyugtalansága nem. Tudta, hogy felesleges már a lelkiismeretét tovább nyugtatgatni. Nem érdemes. Valaki megszólította, és neki kötelessége válaszolni. Szembenézni. Belátni, hogy rengeteg mulasztása van. Hogy a szívéből eddig mennyire hiányzott a lényeg, a szeretet. Hogy a szolgálatai során ugyan ott volt a keze, de a szíve és a lelke egészen máshol járt. Ránehezedett a felelőssége súlya, hogy mennyire méltatlanul bánt a rábízottakkal. Fukarkodott a szeretetével, a kedvességével, odafigyelésével, pedig azokat is ugyanúgy számon fogják tőle kérni. Sokszor szerette volna mással- akár anyagi áldozattal is- pótolni a pótolhatatlant, és most már végérvényesen rájött, hogy nem lehet.

Amennyivel gondolta, hogy közelebb kerül, annyira távolodott a Lényegtől. Pedig tudta, mi a lényeg. Tudta, de mégis remélte, hogy megússza. Most már örült, hogy nem úszta meg. Talán nem késő rendezni. Újra gondolni. Újra tervezni. Újra felépíteni. Talán még nem távolodott el olyan messzire, hogy lehetetlen lenne vissza találni. Elhatározta.. Hogy most már soha nem fogja magát becsapni. Hogy mindig ott lesz a szíve is, ahol a keze… És rá fog érni, és oda fog figyelni. Hogy meghallgatja az az idegesítő nénit, aki folyton panaszkodik. Hogy nem fogja magát felhúzni, ha az imádság alatt beszélgetnek a gyerekek. Hogy a cigány családnak nem csak pénzt fog küldeni, hanem meg is fogja őket látogatni. Hogy nem fog méltatlankodni magában, ha a kiscsoportos beszélgetésen kevésbé iskolázottakkal kerül össze.

Másnap különös vasárnap volt. Gondolta, hogy az elhatározását meg kellene valamivel pecsételni. Bár semmilyen ünnep nem volt, mégis, amikor meglátta a fehér Úrasztalát, tudta, hogy valaki várt rá. Amikor meghallotta a kedvenc énekét, meg sem próbálta elrejteni a könnyeit, és hónapok óta először a szívével is énekelte. Amikor a gyülekezettel együtt magához vette a kenyeret és a bort, tudta, hogy ezt most Valaki különösen neki szánta. Mint ahogy azt az éneket is, ami órák múlva is a szívében járt: „Békeség legyen velünk, itt van Jézus köztünk. Békesség, békesség legyen velünk..”