Szokásos
decemberi késő délután volt. Éppen csak beköszöntött az Advent. Ki azzal
foglalkozott, hogy a portáját csinosítgatta, szépítgette, hogy megfelelő
díszben várja az ünnepeket. Ki bevásárló listát írt, ügyelve arra, hogy
véletlenül se felejtsen ki senkit sem. Se rokont, se ismerőst, se közelit, se
távolit, azt gondolván, hogy az ügyesen megválasztott ajándék megvéd a
pletykáktól, rosszindulatú megjegyzésektől, elejét veszi viszálykodásnak,
veszekedésnek. Volt, aki az ünnepi menüt tervezgette nagy gonddal és
figyelemmel, minden egyes napot külön-külön átgondolva, hogy éppen az aznap
érkező vendéget ízlése szerint készült terített asztallal várja.
Csak a Lány
üldögélt, sétálgatott, ácsorgott tanácstalanul. Már réges - rég egy kiüresedett
szokásnak, a kereskedelmet fellendítő ajándékozási rohamnak tartotta a
karácsonyt, ami mára teljesen elveszítette az igazi üzenetét. Persze, szeretett
ajándékozni, és szerette, ha őt is meglepetés várja. Volt néhány ember a
családja és a barátai körében, akiket szeretett volna megajándékozni. Éppen
emiatt volt tanácstalan. Pénze nem sok volt, így arra gondolt, hogy saját
kezűleg készít meglepetést. Csak azzal meg az a baj, hogy a sok gonddal,
odafigyeléssel, szeretettel elkészített emléktárgy a megajándékozottnak nem jelent
semmit. Sokszor a sokadik doboz mélyén landolva kerül a pincébe, a padlásra
vagy rosszabb esetben a kukába. Ezt nem szerette volna. Egyszer csak egy
különös ötlete támadt: mi lenne, ha az idén másként lenne? Elhatározta, hogy
megpróbál a saját idejéből, figyelmességéből, segítőkészségéből adni a
többieknek. Talán a régi ünnepek hangulatát sikerülne úgy visszaidézni, hogy
nem rohannánk el egymás mellett, hanem odafigyelve, kicsit kedvesebbek, kicsit
figyelmesebbek lehetnénk.
Nem sokat
tétovázott, hamar el is kezdte ezt a különös készülődést. A boltban észrevette,
hogy egy idős néni még az ajtót is nehezen tudja kinyitni, pláne a szatyrait
hazacipelni. Látásból ismerte őt, gondolta, hogy nem laknak messze egymástól.
Felajánlotta a segítségét, út közben váltottak pár szót. A babakocsit toló
fiatal anyukáról megtudta, hogy szinte segítség nélkül neveli két apró
gyerkőcét, szóba elegyedtek, és a szokásos udvariaskodás után rájött, hogy a
postán való sorban állástól, tülekedéstől tudja mentesíteni, ha a sajátja
mellett az ő csekkjeit is feladja. Észrevett egy szomorú szemű fiatal lányt,
akinek látszólag mindene megvolt, mégis… Éppen nemrég hagyta el a szerelme, és
még a gondolata is megrémítette, hogy egyedül kell várnia a karácsonyt.
Meghívta egy teára, elbeszélgettek. Miután elköszöntek egymástól, talán mind a
ketten érezhették, hogy egymásban barátra leltek.
Igen, vannak
olyan helyzetek, amikor kevés a jó szándék, amikor tényleg szükséget szenved a
másik, és muszáj kézzelfogható tárggyal kifejezni a segítséget. Szétnézett
otthon, hogy vajon mi az, amit nélkülözni tudna. A sok pakolásnak és
rendezésnek meg is lett az eredménye. Az évek óta a szekrényben porosodó színes
ceruzáit egy nehéz sorban élő kisgyereknek ajánlotta fel. A feleslegessé vált
porszívóval egy idős asszonyt lepett meg. Hamar gazdára találtak a már rég nem
hordott ruhaneműk. A könyveit sem tudta már rendesen elpakolni, így abból is
kiválogatta a diákkori regényeit, amivel egy sokgyerekes családot lepett meg.
Elérkezett az
ünnep, amit ki családi körben, ki magányosan töltött. Volt, aki izgalommal
bontogatta az ajándékot, volt, aki izgatott örömmel figyelte, hogy a szerettei
arca hogy ragyognak az örömtől. Volt, ahol a vendégek, családtagok egymás
kezébe adták a kilincset, és volt, ahol ez a pár nap semmi különlegessel nem
járt, egy volt az év többi napjai között.
Aztán ahogy az
lenni szokott, ez a karácsony is elmúlt. Az élet visszatért a szokásos
kerékvágásba, a díszek visszakerültek a dobozok mélyére. Csak egy valaki tudta,
hogy ez az ünnep más volt, mint a többi. A Lány volt, aki bár semmilyen
kézzelfoghatóan nagy értékű ajándékot nem kapott, gazdagabbnak érezte magát
mindenkinél. Talán a készület tette, talán az, hogy miközben készülődött,
lelkileg is feltöltekezett. Imádkozott a családokért, talán az istentiszteleten
is jobban odafigyelt, megbecsülve drága szolgálatát. Maga is elcsodálkozott,
amikor meglátta a gyerekek csillogó szemét, a szülők kisimult mosolyát,
meglepődve, hogy talán ő jobban örül, mint a megajándékozottak. Most már maga is
bevallotta, hogy az, ami őt heteken át mozgatta, erősítette, csendesítette,
küldte, az nem más, mint kegyelem. És abban is biztos volt, hogy jut belőle
elegendő az év többi napjára.
