2020. június 3., szerda

Harangszó

Vajon, ha tudtad volna, hogy az lesz az utolsó találkozásunk, akkor bármi másként lett volna? Nem beszéltünk róla, de talán már tre is sejthetted, hogy ez nehezebb lesz, mint számítottunk rá. Igen, az utóbbi időben érezhetően fáradtabb voltál. Közel sem voltál olyan aktív, mint előtt, lényegesen kevesebbet bírtál.  Voltak is ugyan gondjaid, de eszembe se jutott, hogy ilyen közel lesz az az idő, amikor el kell búcsúznunk. Még akkor sem, amikor az elesésed után kihívtuk a mentőt. Nem gondoltam, hogy te már soha nem jössz haza.
Megműtöttek és az altatásból felébredtél. Nagyon örültem, reménykedtem. Sokáig reménykedtem és erőt éreztem, hittem, hogy menni fog és győzni fogsz. Aztán nehezen ment a felállás. Boldogok voltunk, amikor felhívtál, hogy egyedül felkeltél. Tudom, hogy te is akartad. Hogy nem lusta voltál, hanem nem ment. Már nem volt erőd. Neked itt a földön ennyi adatott.
Az az utolsó nap nagyon nehéz volt. Már éreztem, hogy nem bírom tovább. És rajtad is éreztem, hogy ezt már feladtad. Nehéz volt, de én akkor elengedtelek. Ha menni akarsz, menjél. Ne hosszabbodjon meg a szenvedésed, azzal mindannyiunk csak kikészülne. Hajnalban elköszöntél.
Hiányzol, nagyon hiányzol. És hiányozni is fogsz életem végéig. De biztos örülsz odafentről, hogy ha látod, hogy milyen szép urnát választottam. A kék ég, a szabadság jutott eszembe rőla. Miután elmentél, ragyogott a nap. Napokig gyönyörű idő volt. Ha felnézek az égre, minig rád gondolok. Ott vagy a felhők mögött. Már nem fáj semmi. Erős vagy és vidám, és jó társaságban vagy. Tudom, hogy Whisky is nagyon örült neked.
Anya mondta, hogy az az utolsó kérésed, hogy intézzem el mindazt, amit hátrahagytál. És nem úgy, mintha nyűg lenne. Gondolom, meg vagy elégedve. Klaudia is szomorú volt, amikor mondtam neki, hogy már nem jössz. Szilvesztert meg helyettesítették, szokás szerint.
Egyre többet jársz az eszemben. Nem igazán könnyű időszak, amiben vagyok. Munka, tanulás, diplomamunka, elintézni valók. Biztos vagyok benne, hogy segítesz. Nagyon sokszor jut eszembe, hogy jól jönne most a te munkabírásod és küzdeni tudásod.
Anya mindig meghallgatja a déli harangszót. Ha tehetem, én is. Most már érted szól. Köszönöm.

A virágnak megtiltani nem lehet


Ezek a sorok járnak az eszemben, amióta édesapám halála óta először hazamentem és láttam, hogy virágoznak a szobanövényeim. A gyász magányos műfaj, hasonlóan más nehéz, embert próbáló feladatokhoz. Ahogy a kórházi ápolás során, majd ahogy egyre reménytelenebbé vált a helyzet és végül a halállal való szembenézés során teljesen egyedül voltam és vagyok. Ismerősök „letudják” a kötelezettséget egy-egy futó részvétnyilvánítással, majd mindenki megy tovább. Rohan, intézkedik, szervez, megold.
Ebben az amúgy is feszültségekkel és nehézségekkel teli élethelyzetben szembesültem azzal, hogy a vírus valós veszélyt jelent. Megmásíthatatlanul, láthatatlanul itt van, nem tudunk kibújni alóla. Nem lehet most már elviccelni, bagatellizálni. Most már csak azon izgulhatunk, hogy minél kevesebb fájdalommal és veszteséggel kerüljünk ki a csatából. Ez a helyzet mindannyiunknak új. Tanácstalanok vagyunk, pánikba esünk, kapkodunk.
Olyan jó lenne azt hinni, hogy ebben a veszélyhelyzetben megnő az emberek szolidaritása...! Jó lenne, de sajnos nincs így. De vajon, pálcát lehet-e törni felettem, aki minden nap bejárok dolgozni, számomra nincs home office. Szabadsága mehetnék vagy táppénzre. De legalább örülhetek, hogy van hova bemenni dolgozni. Minden napért hálás vagyok, mert így legalább a megélhetésemet biztosítani tudom. Sokakkal együtt nekem sincs tartalékom. Tudom, hogy rengetegen veszítették most el az állásukat, kilátástalan helyzetbe kerülve. De most nem ezzel foglalkozom, hanem azzal, hogy nekem van. Bár fáradt vagyok, mert a munkahelyemen is oda kell tenni magam, és utána még szervezhetem a bevásárlást, ügyintézést, újabb ügyintézést. Tudom, hogy ez a helyzet erről szól, talpon kell maradni. Nem az önkéntes munkára, segítésre koncentrálok, mert arra nincs kapacitásom. Éppen elég azt megoldani, ami a saját feladatom.
Számomra, közösségi és keresztény emberként, az egyik nagy veszteség a közösségi terek bezárása és a gyülekezeti alkalmak elmaradása. Főleg most, amikor jó lenne kibeszélni, együtt lenni, megosztani. De nem lehet, mert ezzel is veszélynek tennénk ki magunkat. Most így még inkább magamra maradott vagyok.
A sok negatív és fájdalmas élmény ellenére érzem, hogy „Az Élet él és élni akar”. Kicsit groteszk így készülni a Húsvétra, aminek az üzenete: halál után is van élet, van feltámadás, van menekülés, van kiút a sötét, hideg, magányos sírgödörből, most hatványozottan is igaz. Ha minden oldalról be vagyunk zárva, egy irányba biztos nyitva van az út. Megtapasztaltam, hogy lehet Istenhez kiáltani, panaszkodni, elmondani a tanácstalanságomat, kétségbeesésemet, tehetetlenségemet. Ahova én pontot tennék, Isten kettőspontot tesz, ha figyelek rá. Kinyílnak a kapuk, egymásra találunk régebbi vagy újabb barátokkal, megtanuljuk becsülni a közösen eltöltött időt. Beleremegek az első online imaórán tapasztalt áhítatba. Megbecsülöm az interneten közvetített istentiszteleteket, minden technikai buktató ellenére. Együtt tanuljuk a hitünk gyakorlásának ezt a módját, érezve, hogy ez sokáig így lehet. Az aerobic órák helyett itthon tornázom. Figyelem és követem a régen látott edzők felvételeit. Mindannyian egyedül vagyunk az otthonainkban, de arra az egy órára mégis együtt vagyunk. A kézműves foglalkozások helyett a boltban vett dekorációs egységcsomag elkészítésével tudok a Húsvétra hangolódni.
Ezek apróságnak tűnhetnek eddig, amíg az életem a megszokott mederben folyt, és nem is gondoltam arra, hogy mennyire nem természetesek és mennyire tudnak hiányozni. De a Mennyei Atya tudja, hogy teljes, élettel teli Életre van szükségem és nem csak túlélésre. Ha elfogadom Tőle, Ő most is ad örömet, élményeket, segítséget, az ima meghallgatásának áldott perceit, ha hagyom, ha engedem Őt szólni. Az örökké nyitott ajtón át. Ha én kifogytam a szavakból, ő elkezd beszélni. Ha meghallom és figyelek rá, ez az igazi Kegyelem. 

2020. március 20., péntek

Segélykiáltás

Nem lesz már olyan, mint eddig volt. Új időszámítás kezdődik. Keressük az élet értelmét, hogy mi fontos és mi kevésbé fontos. Szembesülünk törékenységünkkel, esendőségünkkel, tökéletlenségünkkel. Én egy kicsivel korábban kezdtem, mert egy hónappal ezelőtt veszítettem el az édesapámat. A kórházi kezelése és halála során átéltem a reménykedést, bátorságot, kétségbeesést, feladást, elengedést, szomorúságot, hálát, félelmet, magányt.
Talán minden válság sajátsága, bár sokakat érint, a döntéseket magunkban kell meghozni. Én is magamban elmélkedtem, tépelődtem, átértékeltem, vívódtam, gondolkodtam, számot vetettem. Akkor is, ha van olyan szerencsém, hogy kevés családtaggal és baráttal megoszthatom a gondolataim, ezek a mélyről jövő megtapasztalások, ráébredések nagyon magányos műfaj. Egyszer eljutunk oda, hogy nem vádolunk, nem hibáztathatunk senkit. Hálás vagyok Istennek, hogy mindettől megszabadított. Hogy békességgel tudtam édesapámat elengedni, nem keresve az okokat, egyszerűen elfogadva, hogy mindennek rendelt ideje van és neki itt a földön ennyi adatott. 
Azon szerencsések közé tartozom, akik most is dolgoznak. A munkahelyem nem állt le, szükség van mindenkire. De le kell mondanom sok dologról, a kikapcsolódásról, edzőterembe, kézműves körbe való járásról. Mindezt áthatja a félelem az ismeretlentől, a bizonytalanság. Nem tudjuk, mikor lesz vége, mi lesz a következménye. Még fájdalmasabb, hogy pont a kereszténységünk és emberségünk alapját, a közösséget nem gyakorolhatjuk. Számomra , aki a bajban sokszor megtapasztalta a közösség gyógyító erejét, még fájdalmasabb. 
De ennek a krízisnek is van üzenete. Még nincs késő Istenhez kiáltani. Még nincs késő kérni, könyörögni. Hogy tompítsa a fájdalmakat, gyógyítsa a sebeket, térítse észhez az esztelen, önző emberiséget. Mert fájni fog. Ha közvetlenül úgy érzed, hogy téged nem érint, a következményét nem kerülheted el. Ahogy máskor, most is átéreztem, hogy milyen felszabadító, hogy nem hazugságokban hiszek. Könyörülj rajtunk Istenem, mert nélküled elveszünk.

2019. március 18., hétfő

Hangolódó

Rég írtam mesét. Gondolataimban már ébredezik egy találkozás. Egy kagylóról szól, aki direkt megsebzi magát, hogy ajándékba igazgyöngyöt adjon a barátjának. Van benne szomorúság is, megsebzettség, fájdalom. De öröm is, az ajándékozás és megajándékozottság öröme. Sokszor úgy érzem,kerüljük a fájdalmat. Nemcsak az érzést, hanem mindent, ami vele kapcsolatos. Beszélni róla, másokkal megosztani. Ha a fájdalmainkról beszélünk, valakit a legintimebb szféránkba engedünk be, a belső szobánkba, titkaink termeibe. Ez nem mindenkinek adatik meg. Sokan látszatvilágban élnek. A felszínen minden szép és jó, ami azon kívül van, az nem érdekes. Felületesen élni, megkímélni magunkat a szembenézéstől, a reakciótól, attól, hogy legyen véleményünk és az nyilvánvaló legyen mások számára is. Szerintem az is ajándék, ha valakit megajándékozunk a gondolatainkkal. Igen. Tudok dühös lenni, tudok kiakadni, amikor mások akarják eldönteni, hogy nekem mi a jó. Sőt, hogy mi az, amivel foglalkozzak. Mert miazhogy... Vannak vágyaim, elképzeléseim, terveim és ezek egyátalán nem találkoznak a másokéval... Csak az enyém, és igenis, nem tartozom elszámolni, számot adni senkinek sem. Egyvalakit kivéve, aki az összes szenvedésemet, sőt a világ összes szenvedését ismeri.

2019. március 3., vasárnap

Morzsa- party

Már az utolsó tűleveleket is kisöpörtük a legeldugodtabb zugból is, a díszek, mécsesek is már a legutolsó polc mélyén pihennek, most már beszélgethetünk a ... hüvelygombáról. Nos, arról nem fogunk, bár vitatkozhatnánk arról, hogy a társadalom nagy része tabusít dolgokat, például a melegek maradjanak a négy fal között és miazhogy meg akarják fogni egymás kezét, ezzel egyidőben sokan jogot formálnak arra, hogy ítélkezzenek azok felett a nők felett, akik nem vállalnak gyereket. De most ez messzire vezetne, kanyarodjunk vissza az eredeti témánkhoz. Az ünnepek után az első gondolat, ami eszembe jutott, az a hiány. A hiányaink mindig velünk vannak, de talán feledteti az ünnepi előkészületek, sütés- főzés, ajándékvásárlás, takarítás, lakás dekorálás, csomagolás. Az ünnepek elteltével ólomsúllyal nehezedik ránk, szinte agyonnyom. Most már nincs, ami elvonná a figyelmünket, szembe kell vele nézni. A hiány fájó. Sokszor kell tudomásul venni, hogy nem tudunk rajta változtatni. Az idő múlik, és önbecsapás lenne azt gondolni, hogy idővel elmúlik, megjavul, megváltozik bármi is. Együtt kell élni vele. Egy valamin változtathatunk, méghozzá a nézőpontunkon. El is érkeztünk a második megállóhoz, mégpedig a reményhez. Mert az a jó hír, hogy minden hiány, seb, fájdalom ellenére boldogok leszünk. Nem úgy, hogy vágyunk, várunk arra, hogy bekövetkezzen, ami nem fog, hanem utat engedünk a reménynek. Az örömnek, a hétköznapok csodáinak, ajándékainak.  Észrevesszük, ami igazán széppé teheti az életünket. Élmények, találkozások, meglepetések, örömök. Sikerélmények, fejlődés mindabban, aminek kapcsán lemondtunk magunkról. Engedjük a luxust, hogy időt adunk magunknak. Ez alatt nem csak a wellnest, a cukrászdát vagy a sétát értem, bár azok is fontosak. Engedjük magunkat hibázni, rájövünk, hogy az életünkben benne foglaltatnak a tévedéseink is. Minden tévúttal, kudarccal  erősebbek, kipróbáltabbak lehetünk. Nem ijedünk meg sem az egyedüllettől, sem egy nehéz bevásárló szatyortól. Így válunk a hétköznapok hőseivé. Boldog hétkóznapokat kívánok minden hős- társamnak!

2018. november 27., kedd

Üzenet

Bevallom, nem tetszik, hogy már szeptember végén megjelennek a boltokban a csokimikulások, az üzleteket színes, csillogó gömbökkel díszítik fel és elindul a kinek-mit-vegyünk hadművelet. Azon túl, hogy ez a fogyasztói társadalom része és el kell fogadni, számunkra, keresztények számára is lehet fontos üzenete. Úgy érzem, sokszor siettetjük a dolgokat. Gyülekezetben is megtapasztalta, hogy ahelyett, hogy minden gyereknek megadnánk, hogy élje azt az életet, ami az életkorának megfelel, a gyerekeket felhúzzuk serdülőnek, a serdülőket ifinek, az ifiket felnőttnek, és közben milyen büszkék és boldogok vagyunk, hogy hozzánk milyen érett és komoly fiatalok járnak. Pedig csak arról van szó, hogy mi akarjuk az időt siettetni. Legalább az Adventet meg kellene várni a készülődéssel. 
Aztán az is kérdéses, hogyan fogjuk fel ezt a készülődést. Becsapjuk egymást és magunkat, mikor azt hangoztatjuk, hogy a szeretet a lényeg, de a következő mondatban már arról beszélünk, hogy kinek mit vettünk. Belenyugszunk? Beletörődünk? Bosszankodunk? Idén valahogy belém villant egy gondolat. A készülődés áldássá válhat. Ahogy a végzős középiskolások készülnek etekig-hónapokig a szalagavatójukra, ahogy sokszor mi is készülünk egy rokonunk vagy jó ismerősünk nevezetes, kerek születésnapjára, úgy készületünk most is így készülhetünk egyházunk, hitünk egyik legfontosabb ünnepére. Fontosak lehetnek az ajándékok. Szeretetünket fejezhetjük ki vele. Akármelyik hétköznap nem adunk egymásnak ajándékot. Rendszerint kivárunk egy alkalmat. De bármilyen hétköznap ünneppé válhat, ha ajándékot kapunk. 
Az ünnep méltó megéléséhez idő kell. Idő kell a bevásárláshoz, a takarításhoz, a menü elkészítéséhez, a lakás dekorálásához. Ugyanúgy idő kell ahhoz is, hogy átgondoljuk, hogyan vezetett minket Isten gyerekkorunk óta mostanáig. Vagy hogyan formált, alakított azóta, hogy megismertük, szívünkbe fogadtuk, döntöttünk mellette. Ha csak az elmúlt egy évet nézzük, mi az, amit megköszönhetünk neki, mi az, amiért hálásak lehetünk. Vagy mi az, ami fájdalommal tölt el, amit nem értünk, aminek a titkát még ő őrzi.
Számomra idén az ünnep üzenete a remény. Akármennyi fájdalmas emlékem is kötődik a karácsonyhoz, Isten képes a sebeket begyógyítani. Kedves testvérem, ezt üzeni a számodra is. Ő látja a könnyeket, látja a fájdalmat, a magányodat. De pont azért jött el, hogy megvigasztaljon, hogy magához öleljen. Hogy Vele többet ne legyen magányos a karácsonyo

2018. október 14., vasárnap

Ha megérintem ruhája szegélyét

Pontosan úgy. Századszor, ezredszer. Ébredés, reggeli, tisztálkodás, szép ruha, fésülködés, parfüm. Ajtó bezár, kapu bezár. Egy sarok, még egy sarok, hirdetőtábla elolvasása, másik hirdetőtábla, már csak egy sarok, kapun be, ajtó kinyit, áldásbékesség, sziasztok, ajtó becsuk, terembe belép. Leül, táska letesz, énekeskönyvhöz odatipeg, kegyelemnéktekésbékesség. Gondolatokat rendez. Aztán az igehirdetés mintha időutazássá válna. Mintha megcsendülne a csönd. Találkozom önmagammal, egyetemi közösségeimmel, emlékeimmel. Beszélgetések különfèle közösségből, lelkiségi mozgalomból jött fiatallal. Viták, szakításig menő ellentétek, kinekvanigaza. Rájövök, hogy talán mindenkinek, talán senkinek sem. Mert ez egyátalán nem számít. Ezek a viták, amellett hogy sokakat megbántottak, nem vittel előbbre. A lényeg hiányzott belőle. A szeretet. Ami a lényeg. A szeretet és a kegyelem, és mindezek gyümölcse, a hálaadás. Nem baj, ha nem tudunk mindenre válaszolni. Az csoda, ha megérzünk valamit abból, ami lényeg, ami, örök. Felismerem az ajándékait az életemben. A kézzelfoghatóakat is és az emberileg megfoghatatlanokat is. Amikor tudom, hogy az én erőm kevés. A teherbíró képességem, a türelmem sem akkora, mint gondoltam. Lehetek beteg, fáradt, gyenge. És akkor minden nap ajándék. Vagy nem történik látszólag semmi, csak érzem, hogy eggyel többen vagyunk a szobában. Hogy lassan gyógyul, ami fáj. Hogy ami fáj, ami nehéz, ami a csontomig éget, arra odateszi a kezét. Hogy kapok. Lehulló morzsát az asztalról. Esélyt. Megérinthetem a ruhája szegélyét. Életem végéig az adósa leszek.