Véget ért az
Olimpia. Hálás téma volt. Hasonlóan az időjáráshoz, az iskolakezdéshez és a
menekültkérdéshez, nagyon jól lehet róla beszélgetni úgy, hogy tulajdonképpen
nem mondunk semmit. Szakmailag is sokan elemezték, mondtak jót és rosszat,
áradoztak, átkozódtak. Úgy érzem, most, hogy a roham lecsengett, megosztom én
is a gondolataimat.
Ha régóta,
több évtizede ismersz, lehet, hogy úgy gondolod, hogy meghibbantam, sőt,
orvosért rohannál. Ugyanis jópár éve már nem hoz lázba az Olimpia. Ne értsd
félre, ugyanolyan nagy szurkoló vagyok. Lázba hoz bármi, ahol magyarok
szerepelnek. Követem a sporteseményeket... De valahogy ez már más. Úgy érzem,
ez már egyre inkább nem a sportról szól. Itt már doppingszer-gyártók,
sportszer-fejlesztők és sportdiplomaták versenyeznek egymással. Mindent átszőtt
a korrupció. Rég nem a nemzeti összetartozásról szól, itt már profi sportolók
küzdenek, nemes, de egyre inkább nemtelen eszközökkel, akiknek ez a
megélhetésük, ez a bevételi forrásuk. Majdnem minden kiválasztás igazságtalan.
Belegondolni is félelmetes, hogy egy gyerek miken megy keresztül, amíg eljut
addig, hogy eljuthat egy világversenyre. Itt már messze nem az egészségről van
szó, hanem sok fiatalról, akiknek elveszik a fiatalságát, akiknek a sporton
kívül nincs semmi élete. Itt nincs barátság, csak eredmények vannak, hajcsárnak
beillő edzők, a teljesítőképességük végső határáig agyonhajszolt gyerekek, akik
igen hamar a barátság helyett az egymással való versengést tanulják meg. Hozzátéve,
hogy mindez milyen sok áldozatot kíván a szülőktől.
Sajnos, sok
sportolónak semmit sem jelent a címeres mez. Akinek jelent valamit, azok mi
vagyunk. akik büszkék vagyunk a magyarságunkra. akik könnyes szemmel,
legszívesebben a rádió előtt is felállva hallgatjuk a himnuszt. Akik büszkék
vagyunk a magyarságunkra. számunkra a nemzeti ünnep nem csak azt jelenti, hogy
akkor nem kell dolgozni menni. Számunkra fontosak a nemzeti értékek, a
népművészet, a népzene, népdal, közös anyanyelvünk. Büszkék vagyunk
tudósainkra. Hálás vagyok, hogy pont magyarul, pont nekünk írtak a költőink,
gondolataik találkoztak a mi gondolatainkkal, szívdobbanásuk a mi szívünk
dobbanásával, több évtized múltán is. Hálás vagyok a színészóriásokért, akik
tolmácsolásában mindez átélhetőbbé vált.
Ne érts félre,
nagyon fontosnak tartom a testmozgást. De ugyanúgy, mint az összes többi
tevékenységet, amikor nap, mint nap feszegethetjük a korlátainkat, új és új
célokat tűzhetünk ki magunk elé. Amikor fejlődhetünk, erősebbek,
hajlékonyabbak, teherbíróbbak, ellenállóbbak leszünk. Amikor egy kicsit
távolabb kerülnek a mindennapi gondok, problémák. Amikor rájövünk, hogy
eredmény, siker csak áldozathozatal útján lehetséges. Talán mosolyogsz rajra,
de, ha az iskolai testnevelésórákból indulunk ki, az arra lett volna jó, hogy
örökre megutáltatják velem a testmozgást. ugyanez a helyzet az iskolai
rajzórákkal és a kézművességgel is, de ez kicsit más téma. ó dolog sportolni.
Feltölt, átmozgat, erőt ad. Mindez persze jól jön a mindennapokban is. Amikor
sorbanállni, cipekedni, busz után futni kell. Talán akkor jobban leszek
magammal is. Persze, Felülről kapott segítséggel. És akkor a mindennapok
hőseivé válhatunk. Valós célokért küzdve, sokunk által elérhető eszközökkel.
Elfogadva a kudarcot, azt is, ha most nem megy, nem sikerült. Lehet, hogy
holnap fog. Megtanuljuk értékelni az eredményeken kívül az odavezető utat is.
Amit talán senki nem lát, senki nem becsül, csak mi. Meglátjuk a munkát, az
erőfeszítést a másik ember életében, és akkor nem ellenfelekként, hanem egymást
kiegészítve, barátokként tekintünk egymásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése