Tépett pillangószàrnyak gyógyulnak

Nagyon szeretem a pillangókat. Szépek, színesek, repkednek a virágok körül. Néha bebújnak egy virág kelyhébe, néha eláznak az esőben, de utána megszárítkoznak. Ember-szemmel nagyon egyformának tűnnek, pedig sokan sokfélék. vannak köztük szerények, kedvesek,bohókásak, komolyak, nagyképűek. Csakúgy, mint az embereknél. Azzal a különbséggel, hogy a pillangóknak a szárnyuk volt a díszük, az ékességük.

Volt egyszer egy lepke lány, a neve Lepke Lelle volt. Elég különös helyet foglalt el a lepkék között, ugyanis rögtön szembe tűnő volt, hogy csapzottak, tépettek voltak a szárnyai. Hogy igazán ki sem fejlődtek, nem alakultak ki olyan szépre, mint a többi pillangónak, vagy az idők során érte sok seb, sérülés, ezt nem igazán lehet tudni. Vágyott ő is a társaival repkedni, köztük lenni, része lenni mindannak, amit a lepke lét jelent. De sajnos nem tudott olyan magasra repülni, és vigyáznia is kellett magára, nehogy komolyabb baj érje a szárnyát. Így hát sokat volt egyedül. Meg is szokta, sőt, azt lehet mondani, hogy szeretett egyedül lenni. Sokat olvasott, rejtvényt fejtett, kézimunkázott. Néha beszédbe elegyedett a többi lepkével. Kicsit csodabogárnak tartották. Bár nem bántották, azért érezte, hogy nem tekintik igazán közülük valónak. Természetesen nem vonult el, nem élt lepke-remete életet, segített a kis lepkéknek a házi feladatukban, az idősebb lepkéknek takarítani és bevásárolni, hiányzott neki, hogy legyen igazi barátja, aki megérti őt, akivel beszélgethet és kiöntheti neki a szívét.

Egy szép napon összefutott vagy inkább repült Lepke Lalival. Már régóta ismerték egymást, de most kezdtek el igazán beszélgetni. Hogy eddig miért mentek el egymás mellett szinte szó nélkül, azt már soha nem fogjuk megtudni. Kiderült ám Lepke Laliról, hogy hiába van gyöngyörűszép szárnya, sok barátja, szerető családja, a lelke mélyén agyon magányos. Nincs, aki igazán megértené. Sokat mesélt magáról Lepke Lilinek, és kiderült, hogy ő belül hordja a sebeit. Talán a sérülései nem olyan feltűnőek, de éppolyan fájdalmasak. Sokan bántották, kihasználták, igazán azoktól a lepkéktől esett neki rosszul, akik nagyon közel álltak hozzá. Lepke Lili rájött, hogy a lelki sebek épp olyan fájdalmasak.

De a sok beszélgetés, együtt töltött idő alatt sok erőt adtak egymásnak. Közös tulajdonságuk volt az is, hogy nem szerették, ha sajnálják őket, és nyafogni sem szerettek. Inkább azt szerették volna, ha a sok fájdalom ellenére derűsek és életszeretők maradnak, akik észreveszik az élet megannyi apró örömeit. Lepke Lili szárnya nem jött rendbe. Továbbra sem tudott olyan szépen repülni, mint a társai. De most már ők ketten elválaszthatatlanok lettek. Sokat simogatták egymás szárnyát a csápjaikkal. Lepke Lali mindig becsukta a szemét, ha Lepke Lili simogatta. Lepke Lili meg csodálatosnak, fenségesnek érezte magát, eszébe nem jutott megannyi testi hibája. A többi lepke talán kicsit irigykedett a különös lelki társakra, és a szívük mélyén sejteni kezdték, hogy ami igazán értékes, a sokszor szemmel nem látható.