Ha megérintem ruhája szegélyét

Pontosan úgy. Századszor, ezredszer. Ébredés, reggeli, tisztálkodás, szép ruha, fésülködés, parfüm. Ajtó bezár, kapu bezár. Egy sarok, még egy sarok, hirdetőtábla elolvasása, másik hirdetőtábla, már csak egy sarok, kapun be, ajtó kinyit, áldásbékesség, sziasztok, ajtó becsuk, terembe belép. Leül, táska letesz, énekeskönyvhöz odatipeg, kegyelemnéktekésbékesség. Gondolatokat rendez. Aztán az igehirdetés mintha időutazássá válna. Mintha megcsendülne a csönd. Találkozom önmagammal, egyetemi közösségeimmel, emlékeimmel. Beszélgetések különfèle közösségből, lelkiségi mozgalomból jött fiatallal. Viták, szakításig menő ellentétek, kinekvanigaza. Rájövök, hogy talán mindenkinek, talán senkinek sem. Mert ez egyátalán nem számít. Ezek a viták, amellett hogy sokakat megbántottak, nem vittel előbbre. A lényeg hiányzott belőle. A szeretet. Ami a lényeg. A szeretet és a kegyelem, és mindezek gyümölcse, a hálaadás. Nem baj, ha nem tudunk mindenre válaszolni. Az csoda, ha megérzünk valamit abból, ami lényeg, ami, örök. Felismerem az ajándékait az életemben. A kézzelfoghatóakat is és az emberileg megfoghatatlanokat is. Amikor tudom, hogy az én erőm kevés. A teherbíró képességem, a türelmem sem akkora, mint gondoltam. Lehetek beteg, fáradt, gyenge. És akkor minden nap ajándék. Vagy nem történik látszólag semmi, csak érzem, hogy eggyel többen vagyunk a szobában. Hogy lassan gyógyul, ami fáj. Hogy ami fáj, ami nehéz, ami a csontomig éget, arra odateszi a kezét. Hogy kapok. Lehulló morzsát az asztalról. Esélyt. Megérinthetem a ruhája szegélyét. Életem végéig az adósa leszek.