Csillagtündér

                Élt valahol egyszer egy kis csillag. Ez a kis csillag nagyon magányos volt. Már amennyire el tudjuk azt képzelni, hogy egy csillag magányos lehet, ha felnézünk az égre, és meglátjuk a milliárdszor milliárd csillagot. De ő mégis nagyon egyedül érezte magát. Nem is volt neve. Illetve volt neki, de csak olyan, amilyet a szülei adtak neki. Olyan szépen hangzó, tudományos neve nem volt, amit a híres csillagászok szoktak adni az általuk felfedezett csillagoknak. A közeli csillagokhoz képest túl messze volt, a messze levőkhöz képest túl közel. A ragyogóan fénylőkhöz képest sápadt volt, a szürke fakókhoz képest túl fényes. Mindent összevetve, semmi tudományos izgalmat nem okozott a kutatóknak, senki se akart vele büszkélkedni a konferenciákon, és híres tudományos lapokban sem akartak sem dicsekedni az ő felfedezésével. Nem volt tagja egy csillagképnek sem. Mondhatnánk, hogy magányosan éldegélt. Nem volt elégedetlen, mert alapvetően boldog volt a szülei és a testvérei körében, de mégis kicsit irigykedett a többiekre. Kíváncsi volt, hogy mi az ő küldetése, életcélja, miért jött ő a világra. Lehet, hogy furcsa, de időnként a csillagok is szoktak ilyesmin gondolkozni. De a kis csillag nem jutott ebben sem előrébb. Sokszor volt tanácstalan és szomorú. Azt gondolhatjuk róla, hogy ő egy amolyan csodabogár-csillag volt.

                Az erdő közepén élt egy tündér. Egy különös kis tündér, aki nagyon magányos volt. Nem volt különleges képessége, nem volt különösen szép, semmiben sem emelkedett ki a többiek közül. Nem rendelkezett varázserővel. A haja és a szeme is barna volt. (A tündérek között ez sem előnyös, ugyanis mind a többi tündér, mind az ember-kislányok sokkal jobban szeretik a szőke, kék szemű tündéreket.) Igaz, kedves volt, de mégis a sor végén állt a tündérek rangsorában. Ő is sokat volt magányos, és sokat gondolkodott azon, hogy mit keres ő ezen a világon. Sajnos, a tündérek sem mindig jóságosak. Ők is kirekesztik gyakran maguk közül azokat, akik kevésbé ügyesek, szépek, és még csak különleges képességgel sem bírnak. Csodálta ő a többieket, ahogy ő hívta őket, a „nagyokat”, de ők gyakran szóra sem méltatták.

                A tündérek körében is divat, hogy választanak maguknak csillagot. Szép tavaszi éjjel volt, szerencsére derűs idő volt, az égbolt ragyogott a temérdek csillagtól. Nézegették az eget, csodálták a szemük elé táruló látványt, megbabonázta őket a Hold ragyogása, mindannyian felettébb boldogok voltak. Könnyen kiismerté magukat a sok csillagkép között. De természetesen nem volt mindegy, hogy k választ magának először csillagot. Először következett, aki a tündérek rangsorában az első volt (nevezhetnénk vezér-tündérnek vagy fő-tündérnek, lényeg az, hogy ő volt az, akinek mindenki a közelébe akart férkőzni, akivel mindenki barátkozni akart, akit mindenki csodált), utána jöttek az alattvalók. Természetesen, amelyik csillagot már kiválasztották, már senki nem választhatta. Már lassan minden tündér (és minden csillag) sorra került, egyedül csak a kis tündér és a magányos kis csillag maradt hátra. Egymásra mosolyogtak és elválaszthatatlan barátok lette. Ez nem ám olyan kényszerű barátság lett4 Szép lassan megismerték egymást és felismerték egymás értékeit. Sokat beszélgettek és már egyikük sem volt magányos. Ha az erdő közepén sétálgatott a kis tündér, mindig biztos pontot jelentett számára a kis csillag, többet soha nem tévedt el. És, ha a kis csillag véletlenül elszomorodott, rápillantott a kis tündérre és rájött, hogy neki is van barátja. Minden ó, ha a vége jó? Lehet. Nem lett a kis csillag sem fényesebb, a kis tündér sem lett szebb, különös képességeire sem derült fény. Mégis szebb lett körülöttük a világ, mert rájöttek, hogy sem egy tündér, sem egy csillag nem születhet céltalanul a világba.