Karácsony
környékén gondolkoztam azon, hogy tulajdonképpen min nyugszik az én hitem. Igen
voltam templomban, többször is, de különben is, minden héten megyek. ez látszólag
semmi mást nem jelent, sőt, elég nagy a veszélye a megszokásnak, fásultságnak.
őszintén bevallva, sokszor már nem azzal a lelkesedéssel lépem át a templom
küszöbét, mint 20 évvel ezelőtt, amikor először éreztem azt, hogy hazaérkeztem.
Számomra az idei karácsonynak az volt az üzenete, hogy vegyem komolyabban akár
a Biblia-olvasást, akár az imádságot vagy a közösséget. Vegyem komolyan, hogy a
vasárnap ajándék, lehetek é is ajándék mások számára, és megajándékozott is.
Tudatosan éljem át azt, hogy isten ma is ugyanaz, mint aki évekkel ezelőtt
megszólított.
Természetes,
hogy az újdonság varázsa elmúlt, most a hűség próbáját élem. Kudarcok,
fásultság, csalódottság, meg nem értettség. Félelem, fájdalom, száraz időszakok
ellenére is kitartani. Akkor is, ha évekig nem történik semmi, ha nem élek át
olyan élményt, amire vágynék. Mint évekkel ezelőtt a Kit kerestek-találkozón. Évekig abból éltem, amit ott átéltem. Hogy
igenis van egység, hogy van értelme menni a keskeny úton, hogy egyek vagyunk,
hogy ebben a generációban erő van. Ahogy figyelünk egymásra, kíváncsiak vagyunk
a másikra, küzdünk a közömbösség és még millió dolog ellen ami meg akarja mérgezni
az életünket. Aztán a Taizé-találkozón. Az elsőre kérdésekkel mentem.
Kerestem-kutattam a választ. Sokszor járt az az eszemben, hogy akire sokat
bíztak, attól többet kérnek számon. Számonkérésben volt részem bőven, de
tényleg rám bízattatott valami is? Hogy végre megmérettettem és nem találtam
könnyűnek? Ültem egy kép és sok-sok gyertya előtt és megkaptam a választ. Hogy
kiválasztott vagyok. A másodikra már elvárással mentem. Nem volt ez baj, de
látszólag nem teljesültek az elvárásaim. Nem hallottam olyan tisztán azt a
hangot, amit szerettem volna. Egészen az utolsó estéig, amikor az élményeinket
kellett volna megosztani, nekem egy hang nem jött ki a torkomon, csak
sírtam-sírtam percekig. Akkor tudtam meg, hogy Ő itt van. Nem mindig olyan
kézzelfoghatóan, mint szeretném, de itt van.
Nem
egészen időrendben, de van egy , talán ezeknél is fontosabb. Nehéz időszakon
voltam túl, lassan éreztem, hogy látom a végét. Kellettek azok a próbák.
Megtisztítottak, és rájöttem, hogy olyan dolgokra vagyok képes, amire nem is
gondoltam volna. Nem volt más választásom, de végig éreztem az erőt, az
oltalmat, békességet. A különösen nehéz élethelyzet és bizonytalanság ellenére.
Üldögéltem egy táborban a sátorban, és az a mondat jött elém, hogy „ Nem Jákob
lesz ezután a neved, hanem Izrael, mert küzdöttél Istennel és emberekkel és
győztél”
Vágytam ilyen élményekre, de
vajon az-e a mi utunk, hogy állandó eufóriában kell élnünk, és átélnünk Isten
közösségét? Sokkal nehezebb hűségesen megmaradni, a hétköznapi dolgokon
keresztül meglátni a csodákat. Akár egy gyógyuláson keresztül, akár a csillagos
égboltban gyönyörködve, akár megköszönni azt a kedves embert, akit az élet
utunkba sodort. Talán túlságosan nagy divatja van most a dicsőítésnek. De vajon
arról kell-e szólni az életünknek, hogy állandóan dicsőítő alkalmakon veszünk
részt, ahol természetesen feltöltekezünk erővel, energiával. Ami nagyon jó, de
hol fogjuk azt kamatoztatni? Úgy érzem, hogy arra kaptam elhívást, hogy a
hétköznapokban éljem meg a hitemet. Látszólag unalmas körülmények között. De
valahogy azt a többletet vinni a világba, ami reménységem szerint rám bízatott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése