Elég

                Nagyon megdöbbent, amikor sok fiatal úgy akarja elkezdeni az életét, mint ahogy a többség befejezi. Sokuk számára természetes, hogy mindenük megvan, semmiért nem kell megküzdeni. Eléggé felborult értékrendű világban élünk. Ez sokszor fáj. Nem csak a tapintatlanság miatt, és talán azért, mert a külvilág számára úgy tűnhet, hogy nem vittem semmire, hanem azért is, mert nem tanuljuk meg megbecsülni az igazi értékeket. Fáj, hogy nincs értéke a munkának, a becsületnek, a tisztességnek, az egyenességnek. Boldogulni kell, bármi áron. De vajon, ez boldogság? Aligha. Csak a magam dolgainak a figyelembe vétele, másokon átgázolni, lenézni, akinek kevesebb van. Kedves szerencsések! Lehet, hogy úgy gondoljátok, hogy a boldogság nem az anyagiaktól függ, és a szegény emberek is lehetnek ugyanolyan boldogak. Ez részben így van. Ugyanis, valóban, nagyon sok esetben meg lehet tanulni a kevesebbel beérni, és az élet szépségeire az anyagiakon túl nézni. Viszont, a komoly anyagi gondok, létbizonytalanság felőrli az embert, az emberi kapcsolatokat.

                Meg kell tanulnunk lemondani, a kevesebbel beérni, a mások számára természetes dolgokat nem természetesnek tekinteni. A másik nehéz kérdés a tapintat. Fáj, ha a közelállók sem értenek meg. Fáj vágyakozni, reménykedni. Fáj megélni, hogy mások számára nyitott ajtók csukódnak be előttem. Fáj a dicsekvés és a sajnálat.

                Hogy mi az örömhír? Hogy valóban megtaláljuk a boldogság útját. Nehezen, sok lemondás árán, de megtanultam, mit jelent az, hogy elég. Számomra ezt hozták a nehéz évek. Valahogy mintha egy idő után magától ment volna. Nem vágyakoztam elérhetetlen dolgok után, megtanultam megelégedni és megbecsülni azt, ami van. Van elég… Érthetjük úgy is, hogy van elég anyagi javunk is. Lehet, hogy mások csodálkoznak, de nekem ez elég. Lehet, hogy nehezebb, kényelmetlenebb, több szervezést kíván, de meg lehet oldani. Örömmel, önbizalommal, sikerélménnyel, azzal a tudattal, hogy nekigyürkőztem és meg tudtam csinálni. Van elég erőnk is a küzdelemhez. Napról-napra megkapjuk, ami szükséges. Nem könnyű. Sokszor kiborultam én is. Nem bánom, vállalom. Amikor tehetetlenségemben teljes erővel vertem a számítógép billentyűzetét, az is én voltam.       

                Elég. Meg kellett tanulnom lemondani, azzal a tudattal is, hogy olyan igazán jó soha nem lesz. Mindig észnél kell lennem. Gondolkodni, beosztani, számolni, odafigyelni. De, ha elhatározom, hogy az életem romjain új életet építek, megtanulom megbecsülni azt, ami van. Ami igenis jutott nekem, aminek örülni tudok, és közben lesz elég erő. Küzdeni, ellenállni, nekifeszülni, felállni és továbbmenni.

                Ennek ereje van. Azok számára is, akik a sokkal többel nem tudnak megelégedni. A mi mosolyunk mögött ott van a megharcolt életünk. Az összes csalódásunk. A magány, a félelem, a kiúttalanság, a meg nem értetettség fájdalma. De mégis tudunk mosolyogni,a reményt továbbadni, és azt sugározni, hogy nagyon szép a világ. Velünk, értünk, miattunk is szép. Romokból építkezőkért és megelégedettekért.