Utazás földön, vízen

                Egy szokásos, hétvégi hazautazásként indult. Biztos mással is előfordult, hogy pont akkor, pont úgy keresik telefonon, amikor a legkevésbé alkalmas. Velem is ez történt. Valaki hívott egy titkos/tiltott/ismeretlen-mindenki nevezze, ahogy akarja-számról. Lényeg az, hogy nem tudtam visszahívni. Mivel az akkori-több műszakban dolgozó –kolléganőim szoktak ilyen számról felhívni, gondoltam, hogy a mobilján visszahívom. Meg is tettem, csak éppen a férje vette fel a telefont, ugyanis időközben számot és készüléket és még nem tudom, mit cseréltek. Lényeg, hogy amikor bemutatkoztam és elmeséltem, mit szeretnék (leginkább a Jolika számát), ez a kérés a Jolika férjének igen nagy bonyodalmat okozott, ugyanis az a szám egy másik telefonban volt. Nem baj, megoldottuk. Illetve… Pont akkor, pont úgy, pont abban a helyzetben nem volt a kezem ügyében papír és írószer, így egy könyvtári könyv belső oldalára írtam a telefonszámot, szemceruzával. Rövid idő múlva kiderült, hogy nem Jolika keresett, hanem egy üzletkötő hölgy szeretett volna a számomra a nyugdíjjal kapcsolatos visszautasíthatatlan ajánlatot tenni. Hétfőn azért mondtam a Jolikának, hogy adja át üdvözletemet a férjének, és annyi mobiltelefont tartson magánál, amennyit át tud látni.

                Kaptam egy lehetőséget, hogy egy konferencián vegyek részt Dániában. Örültem neki, mivel soha nem jártam még Dániában és igen ritkán jutok el konferenciára. Bár a téma a gyereknevelés, illetve a család összeegyeztetése volta karrierrel, de nem bántam, végül is tanulni mindig lehet, ha mást nem, akkor gyakorlom az angolt. Már az utazás is érdekesen alakult, ugyanis senki nem tudta megmondani, hogyan jutunk el a repülőtérről a konferencia helyszínére. (És ez még csak a kezdet! ). Véletlen vagy szerencse (egyikben sem hiszek), de a velem utazó lány kolléganőjének a fia pont Dániában él és pont akkor ráért. Sikerült vele egyeztetni, hogy várni fog minket és útbaigazít, e felől legalább már nem aggódtunk. Meglepetések azért még értek: a repülőtéren kiderült, hogy a csomagjaink feladását saját költségből kell megoldanunk. Ugyanis a számukra vásárolt repülőjegy a csomag feladását nem tartalmazta. Kidühöngtük magunkat, felszálltunk, megérkeztünk, összetalálkoztunk alkalmi kísérőnkkel, metróztunk, gyalogoltunk. A második (illetve sokadik) meglepetés akkor ért, amikor a szállodába értünk. Kiderült, hogy elfelejtettek minket regisztrálni. Újabb telefonálás, dühöngés…Ez is megoldódott. A konferencia rendben lezajlott, legalábbis a számunkra. Ugyanis az amúgy is szűk három napos rendezvény a számunkra még rövidebbre lett szabva, mert az utolsó nap olyan korán indult a repülőnk, hogy még a reggelit sem várhattuk meg. Túléltük. A repülőtéren ittunk egy rémesen borzasztó kávét, én a repülőn elfogyasztottam életem eddig legdrágább reggeliét (Egy presszókávéért és egy szendvicsért fizettem több, mint háromezer forintot). Sikeresen megérkeztünk, elköszöntünk egymástól, ment mindenki a maga útjára. Halmozva az élvezeteket, még aznap a festés mellé melírcsíkokat is tetettem a hajamba.

                Kérlek benneteket, hogy ha a dorogi könyvtárból kölcsönzött könyvben egy szemceruzával írt telefonszámot találtok, ne a képzelet szüleményének tulajdonítsátok.