A virágnak megtiltani nem lehet

Ezek a sorok járnak az eszemben, amióta édesapám halála óta először hazamentem és láttam, hogy virágoznak a szobanövényeim. A gyász magányos műfaj, hasonlóan más nehéz, embert próbáló feladatokhoz. Ahogy a kórházi ápolás során, majd ahogy egyre reménytelenebbé vált a helyzet és végül a halállal való szembenézés során teljesen egyedül voltam és vagyok. Ismerősök „letudják” a kötelezettséget egy-egy futó részvétnyilvánítással, majd mindenki megy tovább. Rohan, intézkedik, szervez, megold.

Ebben az amúgy is feszültségekkel és nehézségekkel teli élethelyzetben szembesültem azzal, hogy a vírus valós veszélyt jelent. Megmásíthatatlanul, láthatatlanul itt van, nem tudunk kibújni alóla. Nem lehet most már elviccelni, bagatellizálni. Most már csak azon izgulhatunk, hogy minél kevesebb fájdalommal és veszteséggel kerüljünk ki a csatából. Ez a helyzet mindannyiunknak új. Tanácstalanok vagyunk, pánikba esünk, kapkodunk.

Olyan jó lenne azt hinni, hogy ebben a veszélyhelyzetben megnő az emberek szolidaritása...! Jó lenne, de sajnos nincs így. De vajon, pálcát lehet-e törni felettem, aki minden nap bejárok dolgozni, számomra nincs home office. Szabadsága mehetnék vagy táppénzre. De legalább örülhetek, hogy van hova bemenni dolgozni. Minden napért hálás vagyok, mert így legalább a megélhetésemet biztosítani tudom. Sokakkal együtt nekem sincs tartalékom. Tudom, hogy rengetegen veszítették most el az állásukat, kilátástalan helyzetbe kerülve. De most nem ezzel foglalkozom, hanem azzal, hogy nekem van. Bár fáradt vagyok, mert a munkahelyemen is oda kell tenni magam, és utána még szervezhetem a bevásárlást, ügyintézést, újabb ügyintézést. Tudom, hogy ez a helyzet erről szól, talpon kell maradni. Nem az önkéntes munkára, segítésre koncentrálok, mert arra nincs kapacitásom. Éppen elég azt megoldani, ami a saját feladatom.

Számomra, közösségi és keresztény emberként, az egyik nagy veszteség a közösségi terek bezárása és a gyülekezeti alkalmak elmaradása. Főleg most, amikor jó lenne kibeszélni, együtt lenni, megosztani. De nem lehet, mert ezzel is veszélynek tennénk ki magunkat. Most így még inkább magamra maradott vagyok.

A sok negatív és fájdalmas élmény ellenére érzem, hogy „Az Élet él és élni akar”. Kicsit groteszk így készülni a Húsvétra, aminek az üzenete: halál után is van élet, van feltámadás, van menekülés, van kiút a sötét, hideg, magányos sírgödörből, most hatványozottan is igaz. Ha minden oldalról be vagyunk zárva, egy irányba biztos nyitva van az út. Megtapasztaltam, hogy lehet Istenhez kiáltani, panaszkodni, elmondani a tanácstalanságomat, kétségbeesésemet, tehetetlenségemet. Ahova én pontot tennék, Isten kettőspontot tesz, ha figyelek rá. Kinyílnak a kapuk, egymásra találunk régebbi vagy újabb barátokkal, megtanuljuk becsülni a közösen eltöltött időt. Beleremegek az első online imaórán tapasztalt áhítatba. Megbecsülöm az interneten közvetített istentiszteleteket, minden technikai buktató ellenére. Együtt tanuljuk a hitünk gyakorlásának ezt a módját, érezve, hogy ez sokáig így lehet. Az aerobic órák helyett itthon tornázom. Figyelem és követem a régen látott edzők felvételeit. Mindannyian egyedül vagyunk az otthonainkban, de arra az egy órára mégis együtt vagyunk. A kézműves foglalkozások helyett a boltban vett dekorációs egységcsomag elkészítésével tudok a Húsvétra hangolódni.

Ezek apróságnak tűnhetnek eddig, amíg az életem a megszokott mederben folyt, és nem is gondoltam arra, hogy mennyire nem természetesek és mennyire tudnak hiányozni. De a Mennyei Atya tudja, hogy teljes, élettel teli Életre van szükségem és nem csak túlélésre. Ha elfogadom Tőle, Ő most is ad örömet, élményeket, segítséget, az ima meghallgatásának áldott perceit, ha hagyom, ha engedem Őt szólni. Az örökké nyitott ajtón át. Ha én kifogytam a szavakból, ő elkezd beszélni. Ha meghallom és figyelek rá, ez az igazi Kegyelem.