Hétköznapi hős

Nem vagyok híve a nyomormarketingnek. Kifejezetten bosszant (bár tudom, hogy manapság ez az élet velejárója) bulvárlapok és ilyen- olyam műsorok nem a művészek, ismert emberek teljesítményéről, hanem magánéletéről szólnak. Ha tv-t nézek, szórakozni és nem szánakozni szeretnék. Az embert a színpadon nyújtott teljesítménye alapján fogom tisztelni, nem a magánélete (általában két emberre tartozó) részleteiről szeretnék csámcsogni.

Panaszkodni kell. Lehet. Van olyan helyzet, amikor jól esik, amikor könnyebb lesz tőle a lelkem. Amikor ki kell magam beszélni. De különbség van aközött, hogy egy barátnak mondom el a búmat- bajomat vagy csak úgy, energiavámpírként ráakaszkodok valakire, elvárva, hogy ő mondjon megoldàst a gondomra, érzelmi zsarolàs minden tárházát bevetve. Sajnos, amikor igazán bajban voltam, sok emberben- barátnak hittben is- csalódtam. Közömbösséget kaptam, vagy látszólag érdekődést, de valóban nem vették a fáradtságot, hogy végighallgassanak, megértsenek. Segítséget nem  vártam, de együttérzést igen. 

Akkor kezdtem komolyabban foglalkozni a kézművességgel, amikor megtudtam, hogy a lakásunk végrehajtás alá kerül. Az árverezést elkerültük... Azóta más szemmel nézem a világot. Szerencsére van pàr barátom, akikkel úgy tudunk beszèlhetni, hogy nem nyarvogunk- sajnálkozunk- szidunk valamit- valakit, hanem valamilyen rejtett módon energiákat mozgatunk meg. Tudjuk, milyen helyzetben van a másik, mégsem folyton erről beszélünk. Szavak nélkül érezzük a nehèzségeket meghaladó erőt.

Természetesen nem csak ez az egyút van. Aki keres, talál milliónyit. Jól esett megtapasztalni és erőt adott, amikor valamilyen akadályon túljutottam. Nem elblicceltem, nem túléltem vagy megúsztam, hanem megoldottam, sokszor a nehezebb utat választva. A kézművességben pont az a jó, hogy léttejön valami, ami egyedi. A kezem és a szívem által. Valahogy mindent bele tudok szőni az alkotásba, minden engem ért hatást, örömet, bánatot. 

 Közben megpillantom minden nap a harmatcseppben a szivàrványt.