Tépett pillangószàrnyak gyógyulnak

Nagyon szeretem a pillangókat. Szépek, színesek, repkednek a virágok körül. Néha bebújnak egy virág kelyhébe, néha eláznak az esőben, de utána megszárítkoznak. Ember-szemmel nagyon egyformának tűnnek, pedig sokan sokfélék. vannak köztük szerények, kedvesek,bohókásak, komolyak, nagyképűek. Csakúgy, mint az embereknél. Azzal a különbséggel, hogy a pillangóknak a szárnyuk volt a díszük, az ékességük.

Volt egyszer egy lepke lány, a neve Lepke Lelle volt. Elég különös helyet foglalt el a lepkék között, ugyanis rögtön szembe tűnő volt, hogy csapzottak, tépettek voltak a szárnyai. Hogy igazán ki sem fejlődtek, nem alakultak ki olyan szépre, mint a többi pillangónak, vagy az idők során érte sok seb, sérülés, ezt nem igazán lehet tudni. Vágyott ő is a társaival repkedni, köztük lenni, része lenni mindannak, amit a lepke lét jelent. De sajnos nem tudott olyan magasra repülni, és vigyáznia is kellett magára, nehogy komolyabb baj érje a szárnyát. Így hát sokat volt egyedül. Meg is szokta, sőt, azt lehet mondani, hogy szeretett egyedül lenni. Sokat olvasott, rejtvényt fejtett, kézimunkázott. Néha beszédbe elegyedett a többi lepkével. Kicsit csodabogárnak tartották. Bár nem bántották, azért érezte, hogy nem tekintik igazán közülük valónak. Természetesen nem vonult el, nem élt lepke-remete életet, segített a kis lepkéknek a házi feladatukban, az idősebb lepkéknek takarítani és bevásárolni, hiányzott neki, hogy legyen igazi barátja, aki megérti őt, akivel beszélgethet és kiöntheti neki a szívét.

Egy szép napon összefutott vagy inkább repült Lepke Lalival. Már régóta ismerték egymást, de most kezdtek el igazán beszélgetni. Hogy eddig miért mentek el egymás mellett szinte szó nélkül, azt már soha nem fogjuk megtudni. Kiderült ám Lepke Laliról, hogy hiába van gyöngyörűszép szárnya, sok barátja, szerető családja, a lelke mélyén agyon magányos. Nincs, aki igazán megértené. Sokat mesélt magáról Lepke Lilinek, és kiderült, hogy ő belül hordja a sebeit. Talán a sérülései nem olyan feltűnőek, de éppolyan fájdalmasak. Sokan bántották, kihasználták, igazán azoktól a lepkéktől esett neki rosszul, akik nagyon közel álltak hozzá. Lepke Lili rájött, hogy a lelki sebek épp olyan fájdalmasak.

De a sok beszélgetés, együtt töltött idő alatt sok erőt adtak egymásnak. Közös tulajdonságuk volt az is, hogy nem szerették, ha sajnálják őket, és nyafogni sem szerettek. Inkább azt szerették volna, ha a sok fájdalom ellenére derűsek és életszeretők maradnak, akik észreveszik az élet megannyi apró örömeit. Lepke Lili szárnya nem jött rendbe. Továbbra sem tudott olyan szépen repülni, mint a társai. De most már ők ketten elválaszthatatlanok lettek. Sokat simogatták egymás szárnyát a csápjaikkal. Lepke Lali mindig becsukta a szemét, ha Lepke Lili simogatta. Lepke Lili meg csodálatosnak, fenségesnek érezte magát, eszébe nem jutott megannyi testi hibája. A többi lepke talán kicsit irigykedett a különös lelki társakra, és a szívük mélyén sejteni kezdték, hogy ami igazán értékes, a sokszor szemmel nem látható.

Ráadásul

Újabb mesèm, sok szeretettel! Tavaly is két mesével indultam, idén is úgy terveztem. De három lett belőle. Ezért a címe

Ráadásul

A vízilovaknak is szüksége van néha Jótündérek segítségére. Akkor is, ha Ági, a szökdelő víziló soha nem találkozott személyesen vele, mégis ő volt az. Tudta, érezte, hogy itt biztos a Jótündér fűzte-kötözte-fonta a szálakat. Ági, a szökdelő víziló nagyon szerette az életet, szeretett volna boldog lenni. Kicsit furcsa szerzet volt világéletében. Mindig észrevette a harmatcseppben a szivárványt. Elmerengett a gyönyörű csillagos égbolton, lenyűgözte a szép naplemente, a hólepelbe burkolózott fák. De képes volt a zebra előtt toporogni percekig, hogy a lámpa zöldre váltson, és akkor vette észre, hogy nincs is lámpa. Néha egy gyufát nehezen tud meggyújtani, gyakran minden kiesik a kezéből De szépen meg tudott mindent szervezni, ami az élete alakításához kell.
Hol is hagytuk abba? Igen, szeretett volna boldog lenni. Úgy érezte, hogy körülötte mindenki boldog, csak ő nem. Azt hitte, hogy azért, mert kancsal, vagy mert furcsán jár, vagy a túlsúlya miatt. Szegényt gyakran bántották, amit ő soha nem értett. Jó, rendben van hogy kancsal, túlsúlyos és furcsa járású, de egyrészt ezekről ő nem tehet, másrészt mindenkinek van olyan dolog az életében, amiben nem tökéletes. Ági, a szökdelő vízilónak eszébe sem jutott ilyesmi miatt bántani másokat. Sőt, inkább segített, ahol tudott. A többiek persze kihasználták. Igen, boldog szerettet volna lenni… Úgy gondolta, hogy boldog lesz majd. Majd… A jövőben és nem a jelenben. Majd, ha lefogy, ha nem lesz kancsal, ha tökéletes lesz minden olyan apró-cseprő hibája, ami őt nagyon zavarta. Úgy képzelte, hogy előbb neki mindent meg kell oldani, helyre kell hozni, és talán akkor boldog lesz.
Itt lépett közbe a Jótündér. De nem ám úgy, ahogy képzelnénk, hanem küldött valakit maga helyett. Mégpedig egy kisegeret. Nem éppen megszokott társ egy vízilónak, igaz, a színük legalább passzol egymáshoz. Különös barátság vette kezdetét. Észrevétlenül férkőztek egymás bizalmába. Áginak először fel sem tűnt, de a kisegér nem a bajairól faggatta. Nem arra terelte soha a beszélgetést, ami mindkettőjüknek kellemetlen vagy kényelmetlen lett volna. Akaratlanul is felfedezték egymásban azokat az értékeket, amik első ránézésre rejtve maradtak. Megnyíltak egymás előtt. A titkos vagy talán nem annyira titkos szövetségük nem csak számukra adott erőt. Ági bátrabb lett. Már meg merte mondani a véleményét, illetve ki mert állni magáért. Már nem várta, hogy megjavul, elmúlik, helyrejön… Hanem tudta, hogy ő most szeretne és most lesz boldog. Nem majd, hanem most. és ez ugye azzal is járt, hogy, ha nem is nagy örömmel, de megmondta a körülötte értetlenkedőknek, hogy számára más a fontos. És elfogadta, hogy soha nem lesz tökéletes, az ő élete mégis így jó, ahogy van.
A kisegér is nagyon boldog volt, mert talált egy vízilovat, aki épp úgy kedveli őt, ahogy van. Aki nem arra figyelt, hogy ő mennyire gyenge, milyen vékony hangja van vagy arra, hogy az emberek szemében ő csak egy rágcsáló. Most ébredt rá arra, hogy mennyire ügyes szervező, milyen talpraesett. A többi kisegér is felismerte az addig rejtett képességeit, sőt, most már sokkal jobban megbecsülték a barátai.
Jótündérek vannak. Nem csak az embereknek, hanem a vízilovaknak is szüksége van rájuk. És a kisegerek néha álruhás angyalok.

Ági, a földönkívüli víziló

Ennek a mesének nincs eleje, mivelhogy nem is mese. Talán annyiban igaz rá ez a kifejezés, hogy Ági, a víziló szívesen mesél, oszt meg bármit a saját életéből. Ráadásul vége sincs, hogyan is lenne, ha nincs eleje. Ráadásul, reméljük, hogy nincs vége, mert Ági érdekes történeteinek, élményeinek sincs vége. Azért nincs, mert várjátok a folytatást, kíváncsiak vagytok rá. Csapjunk bele a közepébe.

Ági, a kis víziló elég különös kis szerzet. Már a világrajövetele is különös volt, mégpedig azért, mert egy rakás flamingó közé született. Soha nem gondolkodott azon, hogy ez hogy történhetett meg, számára természetes volt, hogy maga körül csupa karcsú, hajlékony, bolyhos-rózsaszín, kecses mozgású flamingó van. Ráadásul nem is akárkik voltak, hanem a Tarka Rét válogatott balett-táncosai. Furcsán érezte magát Ági, mert hiába vett részt szorgalmasan a balett-órákon, sőt még külön is gyakorolt, közel sem volt olyan szép a mozgása, mint a társainak. A többi flamingó sem igazán tudott vele mit kezdeni. Nekik könnyű volt, ők alkották a közösséget. Igazi csapat voltak. Együtt játszottak, együtt gyakoroltak, együtt készültek a fellépésekre. Bár a flamingók között is mindenki egy külön egyéniség, valahogy ők mégis egyformák voltak. Igazán egyikük sem lógott ki a sorból. Ha volt is köztük különbség, nem volt szembetűnő. Ezért sem tudtak mit kezdeni Ágival, mert ő annyira más volt, mint ők. A fellépőcsoportba nem kerülhetett be, és mivel az ő életük a balett volt, nem is igazán ismerték meg Ági egyéb tulajdonságait. Elég sokat szomorkodott emiatt, sokat vívódott. Törte a fejét, hogy küzdjön még jobban, hogy elfogadják a flamingók. De már annyi mindenen túl volt. Átsírt éjszakákon, órákig tartó gyakorláson, diétákon, mégsem került közelebb ahhoz, hogy a flamingók elfogadják. Nem is tudott rájuk haragudni, mert ugye ők a táncnak éltek, számukra ez volt a megszokott, itt Ági volt az, aki kilógott a sorból.

Az élet produkál furcsa dolgokat. Ahogy az embereknél, ez nincs másképp a flamingóknál és a vízilovaknál sem. Egyszer Ági magányosan gondolkodott a tóparton, amikor leült mellé egy flamingó. Ő is különös volt. Bár annyira nem volt feltűnő a flamingók között, mint Ági, neki a tolla volt fakóbb, mint a társaié. Szerencsére nem csak a szomorkodásban találták meg egymást. Megosztották örömeiket, sikereiket, mindazt, ami történt velük. Egyszer Ági megmutatta a kis flamingónak, hogy milyen szép kézimunkái vannak. Ugyanis az idők folyamán a kézműveskedésben találta meg a kiteljesedést, azt az örömöt, amit a tánc soha nem adhatott volna meg neki. A kis, fakó tollú flamingó boldogan mesélt a többieknek új barátjáról, büszke volt rá, hogy talált valakit, akit nem csak a tánc érdekel. Nincs mese happy end nélkül. Ági a mai történet végén annak örülhetett, hogy a kézügyességét felfedezték a flamingók is, és mostantól fogva ő varrja a fellépő ruháikat. Naná, hogy nyerik a versenyeket, tehetségkutatókat, egyiket a másik után. A zsűri nem győzi dícsérni a remek koreográfiát, a gyönyörűen kivitelezett gyakorlatokat, és a produkcióhoz illő díszleteket és ruhákat. És amikor a műsor végén meghajolnak, Ági úgy érzi, hogy hazaérkezett… Ez vajon tényleg mese? Talán igen, talán nem. Nem szeretném azt mondani, hogy mindig győz a jó, hogy a jó elnyeri jutalmát, hogy minden jó, ha a vége jó. Csak azt, hogy van remény, és remény nélkül nem érdemes élni. De tényleg nem. Csak úgy érdemes, ha meg tudom és meg szeretném látni a harmatcseppben a szivárványt… Vagy a másik ember, bocsánat, víziló szemében…

Szeretet-lista

Ha ott vagy minden bibliaórán és Istentiszteleten, de érkezel elsőnek és te távozol utolsónak, de az embereket aszerint osztályozod, hogy ki keresztény és ki nem, jobb lenne, a Bibliádat ajtókitámasztásra használnád. Ha az egyházi hozzájárulást mindig megfizeted, de ha megismerkedsz egy keresztény emberrel, de már rögtön megvan róla a véleményed, csak azért, mert nem úgy, nem akkor, nem ott imádkozik, ahol te, akár gyújtóst is csinálhatnál a Bibliád lapjaiból.

A szeretet leleményes, mint amikor titokban egy szendvicset csempészel az éhes munkatársad asztalára. A szeretet nagyvonalú, mint amikor „véletlenül” több megállóval később szállsz le, akkor is, ha vissza kell utazzál, mert egy barátod egy fontos dolgot mondott el, és nem akartad félbeszakítani. A szeretet nem bunkó, mint amikor szólsz a pénztáros lánynak, mert többet adott vissza. A szeretet tapintatos, mint amikor nem faggatod az ismerősöd, hogy miért pont azt a házat, autót,cipőt vagy bármiegyebet vesz meg. Úgyis tudod, hogy arra van pénze, és legalább te nem szégyeníted meg. A szeretet ugyan nem balek, de elviseli, ha néha ő húzza a rövidebbet. A szeretet  igazságos, de törekszik a szolidaritásra, a segítésre, a másikra való odafigyelésre. A szeretet nem hazudik. nem mondja a kisgyereknek, hogy szépen rajzol, de megdícséri, ha ügyesen fut, bukfencezik vagy fára mászik. nem mondja a barátnőjének,hogy „Jé, mennyit fogytál!”, de megköszöni az együtt töltött, szép hétvégét. A szeretet kész tanulni másoktól, és meghallgatni az embereket, akkor is, ha jóval fiatalabbak, más iskolai végzettségűek vagy kulturális hátterűek. A szeretet észreveszi és megköszön más emberek figyelmességét. A szeretet nem csak arra törekszik, hogy szép gondolatokkal legyen tele a Facebook-üzenőfala, hanem igyekszik megélni mindezt a mindennapi életgyakorlatában is. Rosszul esik neki minden bántás, de ő akkor is a szépre törekszik. Tudja, hogy Kegyelemből él, ezért nem tör pálcát se a nyers modorú munkatárs, se az ingerült ostás kisasszony felett. Tudja, hogy neki sem sikerül mindig.

A szeretet nem várja meg, hogy felé közeledjenek, ő megy elébe. Megszólítja a nénit a templomban vagy a kisgyerekes anyukát a buszmegállóban, akivel minden nap találkozik. A szeretet nyitott, nem csak azt hallja meg, amit meg akar, sőt figyel is. Nyitva van a szeme és a füle, arra is, amit a másik talán nem mert elmodani. A szeretet nem nézi folyton az óráját, kész adni az idejéből, ha már a másik megtisztelte a bizalmával. Érdeklődő, nem tapintatlan, tudja, hogy idő kell egy barátság felépüléséhez és elfogadja ha valamiről a másik még nem akar beszélni. A szeretet tudja, mikor van itt az ideje a vidámságnak, de mindig a másikkal nevet és soha sem rajta.

A szeretet kész bocsánatot kérni, és nem szegi kedvét, ha valami neki nem sikerül, hanem úja elmegy Ahhoz, akitől minden jó származik.

El nem hervadó koszorú

Véget ért az Olimpia. Hálás téma volt. Hasonlóan az időjáráshoz, az iskolakezdéshez és a menekültkérdéshez, nagyon jól lehet róla beszélgetni úgy, hogy tulajdonképpen nem mondunk semmit. Szakmailag is sokan elemezték, mondtak jót és rosszat, áradoztak, átkozódtak. Úgy érzem, most, hogy a roham lecsengett, megosztom én is a gondolataimat.

Ha régóta, több évtizede ismersz, lehet, hogy úgy gondolod, hogy meghibbantam, sőt, orvosért rohannál. Ugyanis jópár éve már nem hoz lázba az Olimpia. Ne értsd félre, ugyanolyan nagy szurkoló vagyok. Lázba hoz bármi, ahol magyarok szerepelnek. Követem a sporteseményeket... De valahogy ez már más. Úgy érzem, ez már egyre inkább nem a sportról szól. Itt már doppingszer-gyártók, sportszer-fejlesztők és sportdiplomaták versenyeznek egymással. Mindent átszőtt a korrupció. Rég nem a nemzeti összetartozásról szól, itt már profi sportolók küzdenek, nemes, de egyre inkább nemtelen eszközökkel, akiknek ez a megélhetésük, ez a bevételi forrásuk. Majdnem minden kiválasztás igazságtalan. Belegondolni is félelmetes, hogy egy gyerek miken megy keresztül, amíg eljut addig, hogy eljuthat egy világversenyre. Itt már messze nem az egészségről van szó, hanem sok fiatalról, akiknek elveszik a fiatalságát, akiknek a sporton kívül nincs semmi élete. Itt nincs barátság, csak eredmények vannak, hajcsárnak beillő edzők, a teljesítőképességük végső határáig agyonhajszolt gyerekek, akik igen hamar a barátság helyett az egymással való versengést tanulják meg. Hozzátéve, hogy mindez milyen sok áldozatot kíván a szülőktől.

Sajnos, sok sportolónak semmit sem jelent a címeres mez. Akinek jelent valamit, azok mi vagyunk. akik büszkék vagyunk a magyarságunkra. akik könnyes szemmel, legszívesebben a rádió előtt is felállva hallgatjuk a himnuszt. Akik büszkék vagyunk a magyarságunkra. számunkra a nemzeti ünnep nem csak azt jelenti, hogy akkor nem kell dolgozni menni. Számunkra fontosak a nemzeti értékek, a népművészet, a népzene, népdal, közös anyanyelvünk. Büszkék vagyunk tudósainkra. Hálás vagyok, hogy pont magyarul, pont nekünk írtak a költőink, gondolataik találkoztak a mi gondolatainkkal, szívdobbanásuk a mi szívünk dobbanásával, több évtized múltán is. Hálás vagyok a színészóriásokért, akik tolmácsolásában mindez átélhetőbbé vált.

Ne érts félre, nagyon fontosnak tartom a testmozgást. De ugyanúgy, mint az összes többi tevékenységet, amikor nap, mint nap feszegethetjük a korlátainkat, új és új célokat tűzhetünk ki magunk elé. Amikor fejlődhetünk, erősebbek, hajlékonyabbak, teherbíróbbak, ellenállóbbak leszünk. Amikor egy kicsit távolabb kerülnek a mindennapi gondok, problémák. Amikor rájövünk, hogy eredmény, siker csak áldozathozatal útján lehetséges. Talán mosolyogsz rajra, de, ha az iskolai testnevelésórákból indulunk ki, az arra lett volna jó, hogy örökre megutáltatják velem a testmozgást. ugyanez a helyzet az iskolai rajzórákkal és a kézművességgel is, de ez kicsit más téma. ó dolog sportolni. Feltölt, átmozgat, erőt ad. Mindez persze jól jön a mindennapokban is. Amikor sorbanállni, cipekedni, busz után futni kell. Talán akkor jobban leszek magammal is. Persze, Felülről kapott segítséggel. És akkor a mindennapok hőseivé válhatunk. Valós célokért küzdve, sokunk által elérhető eszközökkel. Elfogadva a kudarcot, azt is, ha most nem megy, nem sikerült. Lehet, hogy holnap fog. Megtanuljuk értékelni az eredményeken kívül az odavezető utat is. Amit talán senki nem lát, senki nem becsül, csak mi. Meglátjuk a munkát, az erőfeszítést a másik ember életében, és akkor nem ellenfelekként, hanem egymást kiegészítve, barátokként tekintünk egymásra.

Mászd meg a Rám-szakadékot!

Sokféle tapasztalataim vannak azzal kapcsolatban, ahogy a körülöttem lévők reagálnak arra, ha valami különösbe, furcsába, szokatlanba, merészbe szeretnék belefogni. Valaki bátorít, együtt örül velem, lelkesít, szorít nekem. De sajnos vannak körülöttem negatív emberkék, akik  kapásból le akarnak beszélni. Sokszor nem a saját meggyőződésük hanem a kényelmességük, kudarcaik, lustasága ikmiatt. Természetesen meghallom ezeket a hangokat is, mert soha nem lehet tudni, kitől, mikor kapok olyan tanácsot, segítséget, inspirációt, ami utat mutat a jövőre nézve. De kellő megfontolás után beteszem a megfelelő fiókba... Például, miért megyek tornázni, miért nem pihenek, punnyadok inkább. Igen, nem sok látszatja van, de tudom, hogy szükségem van a rendszeres testmozgásra. Tudom, hogy milyen az, ha hiányzik. És így mindig meg kell küzdenem, az ellenfél pedig én magam vagyok. Vagy miért szeretnék kiállni a kézműves alkotásaimmal a nyilvánosság elé. Úgy sem érdekel senkit, úgyis rengeteg kézműves van, és úgysem lehet belőle megélni. Az lehet, de azt az utat, amit én bejártam, nem járta be senki. Amit én kaptam és rájöttem a küzdelmeim során, csak én tudom. És szeretném továbbadni. Lehet, hogy van más, aki szintén magányos harcos, piréz, egészen addig, amíg nem találkozik egy hasonszőrűvel. Nekem is jól esik, ha erőt, lelkesítést kapok másoktól. talán ugyanilyen erőforrás lehetek mások számára.

Legújabb ilyen próbatétel számomra a Rám-szakadékba tervezett kirándulás volt. Aki ismer, tudja, hogy furcsa a mozgásom. Bár szeretek tornázni, mozogni, az ilyen bonyolult,nagy koncentrációt jelentő feladatok kihívást jelentenek a számomra. Most ráadásul annyival nehezült, hogy nem a megszokott „csapattal”, hanem számomra idegenekkel kiegészülve terveztük a kirándulást. Felmerült bennem, hogy ki kell-e magam tenni gúnyolódásnak, bántó megjegyzéseknek olyan emberektől, akik nem ismerik a furcsaságom. Csúnya szóval: kell-e magam exponálni idegenek előtt? Ráadásul tudtam magamról, hogy több helyen segítségre szorulok. Kérjek segítséget egy idegentől? Én, aki igyekszem elkerülni az olyan helyzeteket, ahol mások segítségére, jóindulatára vagyok szorulva, akár a legapróbb dolgokban is? Kaptam egy olyan lehetőséget, hogy talán hagyjam ki és ne menjek. Aztán eszembe jutott három drága lélek. Nem egyeztettem velük,így nem nevezem meg őket,  de rájöhetnek, kikről van szó, mert megkapják ezt az írásomat privát üzenetben is. Eszembe jutott, hogy ők sokszor erőt adtak, bátorítottak, hogy ne adjam fel. nem csak ebben a konkrét esetben. Bármikor számíthattam rájuk, hogy ne féljek. Így a tőlük kapott erővel felvértezve döntöttem úgy, hogy nekivágok. Hogy nem engedem, hogy a félelmem legyőzzön. És ha túl leszek rajta, akkor büszke lehetek, hogy megcsináltam. És ihatok az ő egészségükre is.

Talán furcsa, hogy számomra a Rám-szakadék ilyen problémát okoz. De mindannyiunk életében lehet ilyen rám szakadék, ahol megmérettetünk. Ahol mérlegre kerülünk, és, ha legyőzzük magunkat, biztos, hogy nem találtatunk könnyűnek. Ha másnak nem, a magunk szemében... Egy győzelemmel lehetünk gazdagabbak, egy pozitív tapasztalattal, ami hosszú időre, az élet számos megpróbáltatásaiban erőt ad.

Ági, a szökdelő víziló

Ez egy különleges mese. A végén kezdődik, mégpedig a azzal, hogy, mint a mesék általában, boldog véget érnek. A mi mesénk is hasonló. A kislány, akit Áginak hívnak, barátokra lelt. Mivel nem volt nádszálkarcsú, ennek ellenére szeretett mozogni, és igen gyorsan, szinte futva közlekedett, a Szökdelő Víziló nevet kapta.

Mindannyiunk sorsa különleges. Kinek könnyebb, kinek nehezebb. Valaki megkapja a családjától azt a kellő lelki muníciót, amivel felvértezve indulhat neki a világnak. Valakinek szorongás, állandó megfelelési kényszer jut osztályrészül. Valaki könnyen barátkozik, valakinek a sok gúnyolódáson kívül azzal is meg kell küzdenie, hogy nincs igazi barátja. Az élet igazságtalan. A mesékben szinte mindig igazság van, és mindig győz a jó. Mesénk hőse sem volt mindig biztos abban, hogy a fájdalmas, kijózanító valósággal küzd meg nap mint nap, vagy a mesevilág újabb csatájával néz szembe, azzal a megnyugtató ténnyel, hogy, ha egy-egy csatát elvesztünk, a vége úgyis boldog lesz. A legkisebb királyfinak sem volt egy perc nyugta sem, mert vagy éppen csatába ment, vagy a hétfejű sárkánnyal hadakozott. A legkisebb leány sem tétlenkedett egyik mesében sem, hiába zavarták el otthonról, igyekezett valahova elszegődni, hogy bizonyítsa a szorgalmát, rátermettségét.

Mesénk hőse is elég mozgalmas életet élt, igaz, nem küzdött meg egy sárkánnyal sem, s mostoha sem keresztezte útját. Hétköznapi élethez méltóan, hol a tanulás által támasztott akadályokat vette több-kevesebb sikerrel. Később a megélhetéssel küszködött. Sokáig magányosan élt, amíg meg nem találta a párját. Számtalan családi és anyagi probléma gördített követ a lába elé, de ezeket a köveket igyekezett lépcsőknek használni. Sokszor volt magányos, a környezete nem igazán értette meg őt. Ő mégis ragaszkodott az elveihez, ahhoz, amikhez sok küzdelem árán eljutott. A sok fájdalom ellenére nem lett kérges a szíve. Hitt abban, hogy a szereret tartja össze a világot, hogy a segítőkészségnek van értelme. Hogy a gyengébbe belerúgni nem érdem. Hitt abban, hogy létezik, igaz, őszinte barátság. Tudta, hogy mi a különbség aközött, hogy velem nevetsz, vagy rajtam nevetsz.

Ha körül nézett, rengeteg érdek-barátságot, felbomló kapcsolatot látott. Az emberek tőkét kovácsoltak a másik gyengeségéből, nem nemes küzdelemben, hanem alantas eszközökkel akarták egymást legyőzni. A gyengébb emberek hamar gúnyolódás, megszégyenítés, pletyka áldozataivá váltak. Kiveszőben volt az empátia és a szolidaritás. A kislány nem szeretett volna ezekbe a csatározásokba belefolyni. Önzetlenségre törekedett, tiszta érzelmeken alapuló kapcsolatokra. Persze idővel megtanulta magát megvédeni. És kereste a barátait, mert hitte, hogy vannak.

Aztán egy nap találkozott valakivel. Hasonlóan nehéz sorsú emberke volt, mégsem ez volt közöttük az összekötő kapocs. Nagyon sokat viccelődtek. Többek között azon, hogy Áginak korántsem volt kecses alakja és szép mozgása. Ennek ellenére állandóan szaladt, néha ugrált. Emiatt a Szökdelő Víziló nevet kapta.

Volt egyszer egy kislány, akit Áginak hívtak, és nagyon nem találta a helyét a világban. Így kezdődött a mese... De ez lassan a feledés homályába merült.