Mászd meg a Rám-szakadékot!

Sokféle tapasztalataim vannak azzal kapcsolatban, ahogy a körülöttem lévők reagálnak arra, ha valami különösbe, furcsába, szokatlanba, merészbe szeretnék belefogni. Valaki bátorít, együtt örül velem, lelkesít, szorít nekem. De sajnos vannak körülöttem negatív emberkék, akik  kapásból le akarnak beszélni. Sokszor nem a saját meggyőződésük hanem a kényelmességük, kudarcaik, lustasága ikmiatt. Természetesen meghallom ezeket a hangokat is, mert soha nem lehet tudni, kitől, mikor kapok olyan tanácsot, segítséget, inspirációt, ami utat mutat a jövőre nézve. De kellő megfontolás után beteszem a megfelelő fiókba... Például, miért megyek tornázni, miért nem pihenek, punnyadok inkább. Igen, nem sok látszatja van, de tudom, hogy szükségem van a rendszeres testmozgásra. Tudom, hogy milyen az, ha hiányzik. És így mindig meg kell küzdenem, az ellenfél pedig én magam vagyok. Vagy miért szeretnék kiállni a kézműves alkotásaimmal a nyilvánosság elé. Úgy sem érdekel senkit, úgyis rengeteg kézműves van, és úgysem lehet belőle megélni. Az lehet, de azt az utat, amit én bejártam, nem járta be senki. Amit én kaptam és rájöttem a küzdelmeim során, csak én tudom. És szeretném továbbadni. Lehet, hogy van más, aki szintén magányos harcos, piréz, egészen addig, amíg nem találkozik egy hasonszőrűvel. Nekem is jól esik, ha erőt, lelkesítést kapok másoktól. talán ugyanilyen erőforrás lehetek mások számára.

Legújabb ilyen próbatétel számomra a Rám-szakadékba tervezett kirándulás volt. Aki ismer, tudja, hogy furcsa a mozgásom. Bár szeretek tornázni, mozogni, az ilyen bonyolult,nagy koncentrációt jelentő feladatok kihívást jelentenek a számomra. Most ráadásul annyival nehezült, hogy nem a megszokott „csapattal”, hanem számomra idegenekkel kiegészülve terveztük a kirándulást. Felmerült bennem, hogy ki kell-e magam tenni gúnyolódásnak, bántó megjegyzéseknek olyan emberektől, akik nem ismerik a furcsaságom. Csúnya szóval: kell-e magam exponálni idegenek előtt? Ráadásul tudtam magamról, hogy több helyen segítségre szorulok. Kérjek segítséget egy idegentől? Én, aki igyekszem elkerülni az olyan helyzeteket, ahol mások segítségére, jóindulatára vagyok szorulva, akár a legapróbb dolgokban is? Kaptam egy olyan lehetőséget, hogy talán hagyjam ki és ne menjek. Aztán eszembe jutott három drága lélek. Nem egyeztettem velük,így nem nevezem meg őket,  de rájöhetnek, kikről van szó, mert megkapják ezt az írásomat privát üzenetben is. Eszembe jutott, hogy ők sokszor erőt adtak, bátorítottak, hogy ne adjam fel. nem csak ebben a konkrét esetben. Bármikor számíthattam rájuk, hogy ne féljek. Így a tőlük kapott erővel felvértezve döntöttem úgy, hogy nekivágok. Hogy nem engedem, hogy a félelmem legyőzzön. És ha túl leszek rajta, akkor büszke lehetek, hogy megcsináltam. És ihatok az ő egészségükre is.

Talán furcsa, hogy számomra a Rám-szakadék ilyen problémát okoz. De mindannyiunk életében lehet ilyen rám szakadék, ahol megmérettetünk. Ahol mérlegre kerülünk, és, ha legyőzzük magunkat, biztos, hogy nem találtatunk könnyűnek. Ha másnak nem, a magunk szemében... Egy győzelemmel lehetünk gazdagabbak, egy pozitív tapasztalattal, ami hosszú időre, az élet számos megpróbáltatásaiban erőt ad.

Ági, a szökdelő víziló

Ez egy különleges mese. A végén kezdődik, mégpedig a azzal, hogy, mint a mesék általában, boldog véget érnek. A mi mesénk is hasonló. A kislány, akit Áginak hívnak, barátokra lelt. Mivel nem volt nádszálkarcsú, ennek ellenére szeretett mozogni, és igen gyorsan, szinte futva közlekedett, a Szökdelő Víziló nevet kapta.

Mindannyiunk sorsa különleges. Kinek könnyebb, kinek nehezebb. Valaki megkapja a családjától azt a kellő lelki muníciót, amivel felvértezve indulhat neki a világnak. Valakinek szorongás, állandó megfelelési kényszer jut osztályrészül. Valaki könnyen barátkozik, valakinek a sok gúnyolódáson kívül azzal is meg kell küzdenie, hogy nincs igazi barátja. Az élet igazságtalan. A mesékben szinte mindig igazság van, és mindig győz a jó. Mesénk hőse sem volt mindig biztos abban, hogy a fájdalmas, kijózanító valósággal küzd meg nap mint nap, vagy a mesevilág újabb csatájával néz szembe, azzal a megnyugtató ténnyel, hogy, ha egy-egy csatát elvesztünk, a vége úgyis boldog lesz. A legkisebb királyfinak sem volt egy perc nyugta sem, mert vagy éppen csatába ment, vagy a hétfejű sárkánnyal hadakozott. A legkisebb leány sem tétlenkedett egyik mesében sem, hiába zavarták el otthonról, igyekezett valahova elszegődni, hogy bizonyítsa a szorgalmát, rátermettségét.

Mesénk hőse is elég mozgalmas életet élt, igaz, nem küzdött meg egy sárkánnyal sem, s mostoha sem keresztezte útját. Hétköznapi élethez méltóan, hol a tanulás által támasztott akadályokat vette több-kevesebb sikerrel. Később a megélhetéssel küszködött. Sokáig magányosan élt, amíg meg nem találta a párját. Számtalan családi és anyagi probléma gördített követ a lába elé, de ezeket a köveket igyekezett lépcsőknek használni. Sokszor volt magányos, a környezete nem igazán értette meg őt. Ő mégis ragaszkodott az elveihez, ahhoz, amikhez sok küzdelem árán eljutott. A sok fájdalom ellenére nem lett kérges a szíve. Hitt abban, hogy a szereret tartja össze a világot, hogy a segítőkészségnek van értelme. Hogy a gyengébbe belerúgni nem érdem. Hitt abban, hogy létezik, igaz, őszinte barátság. Tudta, hogy mi a különbség aközött, hogy velem nevetsz, vagy rajtam nevetsz.

Ha körül nézett, rengeteg érdek-barátságot, felbomló kapcsolatot látott. Az emberek tőkét kovácsoltak a másik gyengeségéből, nem nemes küzdelemben, hanem alantas eszközökkel akarták egymást legyőzni. A gyengébb emberek hamar gúnyolódás, megszégyenítés, pletyka áldozataivá váltak. Kiveszőben volt az empátia és a szolidaritás. A kislány nem szeretett volna ezekbe a csatározásokba belefolyni. Önzetlenségre törekedett, tiszta érzelmeken alapuló kapcsolatokra. Persze idővel megtanulta magát megvédeni. És kereste a barátait, mert hitte, hogy vannak.

Aztán egy nap találkozott valakivel. Hasonlóan nehéz sorsú emberke volt, mégsem ez volt közöttük az összekötő kapocs. Nagyon sokat viccelődtek. Többek között azon, hogy Áginak korántsem volt kecses alakja és szép mozgása. Ennek ellenére állandóan szaladt, néha ugrált. Emiatt a Szökdelő Víziló nevet kapta.

Volt egyszer egy kislány, akit Áginak hívtak, és nagyon nem találta a helyét a világban. Így kezdődött a mese... De ez lassan a feledés homályába merült.

Az örök élet elixírje

            Volt egyszer egy kis tündér. Különös kis tündér volt, ugyani nem élt azokkal az előjogokkal, amikkel a tündér-lét járt. Szerettet kirándulni az emberek világába. Ez sajnos nagyon kockázatos lépés volt, ugyani így, a sok öröm mellett sok keserűséggel is szembesülnie kellett. A tündérek különös világban éltek, ahol nem volt sem öregedés, sem elmúlás, sem betegség. Sajnos az embereknek mindezzel nagyon hamar számolniuk kellett. Nehezen szokta ezt meg a kis tündér. Nem értette, miért van az, hogy a szomszéd nénit miért látja egyik nap és utána miért nem. Miért van az, hogy utána sokan, sokáig fekete ruhában járnak és sírnak, szomorúak. Miért an az hogy a másik néni már olyan nehezen jár és egyre többet panaszkodik a fájdalmai miatt.

            Elhatározta, hogy segíteni fog. Mindet bevet, ami a tündér mivoltjából adódik. Nem tudta elfogadni, hogy az ember-gyerekeknek el kell búcsúzniuk az imádott nagymamájuktól. Az is dühítette, hogy az idős embereket nem lehet meggyógyítani, hogy nekik már mindig fájni fog, sőt, egyre jobban. Minden követ meg akart mozgatni, hogy ez ne így legyen. Hogy legyen egy olyan csodaszer, ami által elmúlik a bánat, a fájdalom. ami enyhülést ad az idősnek és a fiatalnak egyaránt.

            Egyik nap elindult, elhatározta, hogy  addig nem megy haza, amíg a küldetése végére nem ér. ment, mendegélt, közben találkozott, beszélgetett rengeteg emberrel. Egyetlen egy lehetőséget sem szeretett volna elszalasztani, hisz soha nem tudta, mi viszi sikerre nemes küldetését. Mindenkivel szóba elegyedett, és mivel egy kedves, közvetlen kis tündér volt, mindenki szívesen mesélt neki. Mesélt a fiatal, megosztva som örömét, boldogságát. Mesélt az idősebb is, boldogan visszatekintve a fiatalságára, boldog éveire, amikor egészséges volt és azt hitte, hogy mindent megtehet. Sajnos előbb-utóbb mindenkinek volt valami fájdalmas emléke. Vagy arról, hogy valakit el kellett veszítenie, vagy arról, hogy utolérték a betegségek. Amik a fájdalmon kívül azzal is szembesítették, hogy nem élheti tovább a megszokott életét, egyre inkább segítségre szorul. Találkozott sok emberrel, volt, aki fájdalmasabban, keserűbben fogadta a szembesülést, az elmúlással, volt, aki békességes nyugalommal tekintett életének erre az új szakaszára is, de azt észrevette, hogy valahogy mindenki számolt vele.

            Sok utat járt be, de végül neki kellett belenyugodni, hogy sajnos ez az emberi élet sajátsága és nem tud rajta változtatni. Nem tudja megóvni sem a nagymamát, sem az idős nénit, sem sokszor a fiatalt sem attól, hogy belássa, az élet véges. Hogy az ember-léthez hozzátartozik a fájdalom, a betegség, a beteg hozzátartozó ápolása éppúgy, a hogy örültünk a most megszületett keresztfiunknak, meghatódtunk az unokatestvérünk ballagásán, esküvőjén. Sajnos az időt megállítani nem tudjuk.

            Hazaért a kis tündér, és bár az örök élet titkát nem találta meg, az útja nem volt hasztalan. Rájött, hogy sokkal figyelmesebbnek kell lennie. Nem szalaszthat el egy lehetőséget sem, hogy beszélgessen, segítsen, kapcsolatot, barátságot teremtsen. Mert nem tudhatja lesz-e legközelebb. Talán kicsit szomorú véget ért a kis tündér kirándulása. De tudta ő, hogy semmiképpen sem volt hasztalan. Felismerte feladatát, örömmel folytatta tovább az útját. Rájött, hogy az öregedést nem fordíthatja vissza, az elmúlást nem állíthatja meg, de sok ember életét töltheti meg örömmel, amire emlékezni fog... Egészen addig, míg el nem indul minden élő elkerülhetetlen útján...

Köszönöm!

                Azt mondtad, hogy nem az én életem változott meg gyökeresen, hanem a tiéd. Te voltál az, aki megkönnyebbült. Nem gondoltad, hogy te tettél engem meleg-baráttá, a te nézőpontodból világ életemben az voltam. Pedig nem, mert a te hatásodra vált számomra fontossá, hogy komolyan vegyem a melegek ügyét. Rengeteg dolgot köszönetek neked. erről persze tudsz, mert nap int nap meg is teszem. Igen, először miattad (és helyetted) mentem el a Pride-ra. Tudom, és tudtam, hogy te nem mersz. Fontos, hogy érezd, hogy nem vagy egyedül. Hogy fontos vagy. Szeretném, hogy felszabadultan és boldogan mesélnél a hétvégi programodról, a családodról, vagy bármiről. Anélkül, hogy hazudnod kellene neveket és nemeket illetően. Szeretném, ha kitörő örömmel kürtölhetnéd világgá, hogy szerelmes vagy és nem kellene bujkálnod minden egyes telefonhívás miatt, hogy meg ne tudják, meg ne sejtsék. Miután te két szóval elmondtad, hogy mi az élete nagy titka, egy világ tárul fel előttem. Természetesen először mindent rajtad keresztül láttam. De mivel a világ kitágult, néztem és láttam mást és máshova is.

                Azt is köszönöm neked, hogy felnyílhatott a szemem, és más emberek gondjait is megláthattam. Bizalmukba fogadtak, ezáltal átéreztem, hogy milyen sokat kínlódnak, mert nem akarják őket elfogadni az egyházi közösségekben. Most beszélgethetünk tanokról, dogmákról és minden egyébről, de nincs értelme, amíg emberek megsebződnek, kitaszíttatnak, másodrangú polgároknak gondolhatják magukat. igen, több barátot is neked köszönhetek. Azt is, hogy a második Pride-ra már nemcsak érted, helyetted és miattad mentem el, hanem többen lettünk, akiknek ugyanaz a célunk. Akik ugyanúgy nem tűrhetjük, hogy ti ne érezzétek otthon magatokat ezen a világon. Lett több barátom, rájöttem, hogy hasonlóan gondolkodunk. Ami persze más-más okból, de lehet a sebzettségünk miatt is. Természetesen nem lett minden meleg a barátom, akit megismertem. Többükben csalódtam. De ez az élet velejárója, nem minden meleg egyforma. Nem is kell, és nem is lehet mindenkit szeretni. Lehet kiakadni, lehet felelősségre vonni, ha van alapja, de azért, mert meleg, nem szenvedhet semmiben sem hiányt. Akár érzelmileg, akár jogilag.

Nem tudom, hogy mondhatom-e magam aktivistának, azzá talán az évek és sok megtapasztalás tehet. Nem célom, hogy az legyen a névjegyemen, hogy meleg aktivista vagyok. De nem szégyellem, és ha akár a Facebook-megosztásaimmal, akár bármilyen más kiállással segítek, azt szeretném megtenni. És tudd, hogy ezen az úton te indítottál el.

Az én húsvétom

Tudtad, tudtad, tudtad! Egészen biztos vagyok benne, hogy tudtad. Már, akkor, amikor én el sem tudtam volna magamról képzelni. Annyira sziklaszilárdan biztos voltam benne, hogy velem ilyesmi nem történhet meg. Hogy te az ilyesmitől meg fogsz védeni, mint, ahogy annyi mindentől  megvédtél. Vagy, ha nem is védtél meg, nem hagytad, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerüljek. Most, akkor miért engedted? Vagy legalább, miért nem szóltál, hogy így lesz? Veled keltem, feled feküdtem, szinte minden gondolatomat kitöltötted...Most mégis szembe mentem veled. Kicsit sodródtam, kicsit akaratos voltam, és még a bőrömet is védtem. Ott volt a kereszt a nyakamban, amit pár hónappal ezelőtt vettem. Igaz, te a válladon hordtad... Én meg úgy gondoltam, hogy annyira szeretlek, hogy a nyakamba veszlek. Még mindig nem értem, hogy miért nem köptél szembe vagy miért nem tépted ki a nyakamból. Mert igazad van, nem voltam méltó a viselésére. Jó, rendben van, nem öltem, de eljátszottam több ember bizalmát. Jó, nem voltam olyan, mint Júdás, de ugyanúgy mentettem én is az irhámat. Igen, fáj, hogy képes voltam hazudni. Aztán belekerülni az ördögi körbe, amiből nem tudtam volna jól kijönni. Jó, rendben van, bántottak és nem igazán úgy bántak velem, ahogy megérdemeltem volna, de akkor is... Nem lett volna szabad azt az utat választanom. Akkor persze hiába idéztem magam elé, hogy te minden emberért, és felvitted magaddal a keresztre, hogy értünk szenvedtél meg ilyesmi. Amikor ott álltam, jottányi erőm sem volt, arra gondoltam, hogy lefekszem a járdára és nem kelek fel többet. Olyan jó volt, hogy valahogy mégis megelevenedett a sok blabla-szöveg. Hogy átéltem, hogy egyedül vagyok, hogy a sajátjaim elfordulnak tőlem, hogy senkihez sem tudok menni. Átéltem, hogy igenis bűnös vagyok és kegyelemre szorulok. Hogy hiába hiszem magamról, hogy nem, de képes vagyok elesni. És akkor valahogy meglepődtem, hogy nem fordultál el... Hogy tényleg igaz, hogy nem a bűné az utolsó szó, hogy neked mindegy, hogyan, csak menjünk eléd. Hogy adtál egy új esélyt, nem elsőt, nem másodikat, hanem sokadikat. Sokszor sokadikat. Valahogy olyan furcsa volt, hogy én, aki addig mindent önerejéből oldott meg, ezt most nem tudtam. Most engedni kellett a büszkeségemből, és azt mondtam, hogy nem megy. Te jöttél és azt mondtad, hogy veled menni fog. Akkor azt mondtad, most már tudom, hogy veled megy azóta is.