Várakozva

Tudod, nem csodálom, hogy nem tudsz a Pünkösddel mit kezdeni. Először is, emlékszem, gyerekkoromban még munkaszüneti ünnep sem volt. Nem kapcsolódik hozzá annyi hagyomány és szokás, mint a többi egyházi ünnephez. Nem is igazán lehet “lefordítani” az üzenetét. A néprajz ugyan őriz pünkösdi hagyományokat, de azok jórészt kivesztek, ami természetes is, mivel az egész életmód- életstílus átalakult az elmúlt pàr évtizedben. Elég nehéz “lefordítani” az üzenetét, pláne, mikor magam sem tudom magamnak értelmesen megfogalmazni. Próbálkozhatok azzal, hogy az Egyház születésnapja. Tudod, elég furcsa és különös lehetett Jézus első tanítványainak szembesülni azzal, hogy, akiben eddig hittek, akitől várták a szabadítást, szó szerinti ès átvitt értelemben, màr nincs sehol. Nem tudják megkérdezni, nem tudnak rá számítani, nem fogja megvédeni őket. Magukra maradtak, maguknak kell folytatni, amit együtt elkezdtek. Nehezített körülmèny, hogy nekik nem csak abból állt a hit, mint nekünk, hogy jàrtak templomba és közösségbe, hanem szó szerint üldöztèk őket. Mondhatnám, hogy az életükkel játszottak, de nem játék volt... Talán egy- két kivétellel mártírhalált haltak. De itt most nem az a lényeg, hanem, hogy vezető nélkül maradtak egy ellenséges környezetben. És itt a lényeg, hogy Jézus azr mondta, hogy nem úgy megyek el, hogy itt hagylak benneteket, mint sz@rt a lapáton... Itt hagyok nektek valakit, aki kipótolja a hiányosságaitokat, aki segítségetekre lesz, aki segít válaszolni és eszetekbe juttat mindent, amire szükségetek van. Aki nem hagyja, hogy szétszéledjetek és hiába valóvá váljon mindaz, amit eddig felépítettetek. Aki mellettetek marad, hogy tudjatok egyedül is boldogulni. Valahogy erről szól... Hogy nem vagyunk egyedül...

Pünkösdre várva

Szeretjük a titkokat? A meglepetéseket? A váratlan helyzetek titkos erőtartalékokat mozgósítanak bennünk vagy bénítanak? Ha valamit nem tudunk, nem értünk, akkor belenyugszunk vagy addig ügyeskedünk, amíg rá nem jövünk a megoldásra?

Szeretek a dolgoknak utánanézni, utánajárni, de minél inkább rendelkezem információkkal, ismeretekkel, annál inkább érzem, hogy valójában a legszerteágazóbb műveltség is csekélynek bizonyul egy- egy élethelyzetben, ami derült égből villámcsapásként üt az életembe. Sokszor úgy érzem, szeretnénk megmagyarázni a dolgokat, de ennek nem sok értelme van, ha a megoldásra szeretnénk rájönni. Például, ha orvoshoz megyünk, nem az a lényeg, hogy mi az oka a betegségünknek, hanem, hogy minél hamarabb megtaláljuk rá a leghatékonyabb gyógymódot. Ha elromlik a tévénk, akkor sem azt vizslatjuk, hogy mi okozta a bajt, hanem szerelőt hívunk, aki beszerzi és beszereli az elromlott alkatrészt. 

Sokszor vagyunk úgy, hogy nehezen fogadjuk el a “nem tudom” választ, főleg, komoly tekintéllyel bíró emberektől. Sokszor az is megnyugtat, ha az illető mond valamit (sokszor azért, hogy mondjon valamit), mindegy, hogy mit, csak azt be, hogy “nem tudom”. 

Amióta Istennel járok, kicsit több, mint két évtizede, rengeteg ilyen “nem tudom” keresztezte az utamat. Nem tudom, és nem is akarom megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, mert ezzel pont a varázst törném meg. Csak azt tudom mondani, hogy a Szentlélek munkája. Nem tudom, de Ő tudja.

Hálás vagyok

Pár hónapja csatlakoztam egy Facebook- csoporthoz, ahol- ugyan egyelőre virtuális- ismerősökkel osztjuk meg életünk azon pillanatait, amiért hálásak vagyunk. Ebben az évben egy könyv is megjelenik, amiben a mi hála- morzsáink is benne lesznek. Tényleg hálás vagyok. Bàr különös dolog ez a hála. Vettem már részt olyan programban- nem is csináltam végig- ahol az volt a feladat, hogy minden nap írjak 5 dolgot, amiért hálás vagyok. Ez tőlem idegen, egyrészt azért, mert a hálaadás nem arról szól, hogy addig fel nem állok, amíg össze nem szedem a feladatra valót. Másrészt, lehet olyan napom, amiben nincs hálát adni való. Nem szabad erőltetni. Felmerül az is bennem- a sablon válaszokon túl- hogy mi az, ami az őszinte öröm kifejezése és mi számít dicsekvésnek. A másik ember hálája engem is hálaadasra indít, de nem jó, ha elkezdünk egymásra licitálni. Külön öröm a számomra, másokat hallgatva, én is mennyi dologért lehetek hálás, amit sokszor észre sem veszek. Talán az is lehet ennek a csoportnak a gyümölcse, hogy egész életre szóló programmá válhat az apró csodák felfedezése. Hálas vagyok, hogy különös érzékenységgel áldott meg a Teremtő. Tudok megállni, elhallgatni, meghallani, megérezni, rárezonálni. Mindeközben felfedezni, hogy összeér az Ég a Földdel. Akkor is, ha egy kolléga hétköznapi kedvességéről van szó vagy egy időben érkező vonatról vagy egy szép tavaszi napról. Ajándékká válhatnak, ha egymással megoszthatjuk. 

Éljen május elseje!

Talán meglepő, hogy keresztényként (és baloldaliként) elmélkedek a munka ünnepéről. Sajnos, a közelmúlban sokat veszített a jelentőségéből. Nem kapja meg azt a tisztességet, rangot, amit megérdemelne. De hiába akarta kisajátítani a diktatúra, nekünk kell hangosabbnak lennünk, mert ez a mi ünnepünk. Miénk, akik bérből- fizetésből élünk, akiknek nincs más, csak a fizikai- szellemi ereje, tudása, szakértelme, egészsége. A miénk, akik könnyen kerülhetünk kiszolgáltatott helyzetbe. Akik félünk a munkanélküliségtől, attól, hogy elveszíthetjük a munkánkat betegség, egészségromlás vagy bármi, rajtunk kívül álló okok miatt. Ami bátorítást adhat, sz, hogy vannak jogaink. Olyan jogaink, amiket az elődeink kiharcoltak nekünk. Akik tüntettek, sztájkoltak, sőt az összetűzésekben meghaltak, mert jobb munkakörülményeket akartak kiharcolni. Ennek köszönhető, hogy van érdekvédelmünk, van lehetőségünk jogorvoslatra, ha a munkánk során méltatlan helyzetbe kerülünk vagy jogot sértenek velünk szemben. Keresztény körökben is számtalan megközelítést hallhattunk a keresztény ember és a munka kapcsolatáról. Számomra egyértelmű volt, erre kaptam elhívást (ha szabad ezt a szót használni), bátorítást, hogy világi munkahelyem legyen. Itt éljem meg a hitem, tegyek bizonyságot. Számomra a munka, a munkahely nem valami szükséges rossz, hanem lehetőség bekapcsolódni Isten munkájába. Hálás lehetek Istennek, hogy olyan szakmát választottam és olyan munkát végezhetek, amit szeretek. Soka nem kellett csak úgy tekinteni a munkámra, mint pénzkereseti lehetőségre, hogy a számláimat kifizethessem. Sokat formálódok, alakulok, sokat tanulok a napi munkám közben. Az eddigi pályafutásom nem volt mentes a kudarcoktól, kezdődött azzal, hogy az első két munkahelyemről elküldtek. Később is nagyon sok megaláztatásban, méltánytalanságban, igazságtalanságban volt részem. Azért is Istennek adok hálát, hogy soha nem adtam fel, eszembe sem jutott, hogy megfutamodjak. Sokszor tapasztaltam meg, hogy a kötelességből, a muszájból fakad az áldás. Azzal a reménységgel, hogy Isten munkatársai lehetünk, kívánok boldog Munka Ünnepét. Ateista barátaimnak pedig olyan munkahelyet, ahova örömmel mennek dolgozni. 

Naptár nélküli ünnepek

Valahogy úgy vagyunk az ünnepekkel, mint a gyerekek az évzárókkal-évnyitókkal. Előveszik évente kétszer az ünneplő ruhát, sokszor az alkalom előtt derül i, hogy szorít a cipő, szűk az ing gallérja, rövid a nadrág szára. Rohangálás, átalakítani vagy újat venni vagy kölcsön kérni. Lezajlik az ünnepség, a ruha megy vissza a szekrénybe, hónapokig tudomást sem veszünk róla. Sokszor mi is, főleg karácsony és húsvét táján kapkodunk, rohangálunk, vendégvárásra készülünk, ajándékot veszünk, aztán sóhajtunk egyet és szinte megkönnyebbülés, hogy rohanhatunk vissza dolgozni. Egy évig aztán elfelejtjük hogy miről is van szó, mi az ünnep valódi jelentése,hogyan lehetne átéli a valódi tartalmát.

Hálásabb vagy egyszerűbb dolog az ünnepek tájékán cikket írni a Referdőbe. Karácsony környékén istállózunk, csecsemőzünk, angyalkázunk, húsvétkor szenvedésezünk, árulózunk, fetámadásozunk és minden megy, mintha mi sem történt volna. valahogy így tudjuk a szentet, az igazán értékes dolgokat, az életünk leglényegesebb alapjait közönségessé, talán profánná tenni. Így tudjuk a szentségeinket, a keresztséget és az úrvacsorát is egy programpontként, feladatként felfogni. Érezzük, hogy itt több van, mint mi vagyunk, de nem út eszünkbe, hogy ez egy különleges, kitüntetett alkalom, ami talán soha nem tér vissza.

Hálás vagyok Istennek, hogy sokszor indít arra, hogy az életem konkrét kérdéseivel menjek istentiszteletre és keressem az Úr válaszát. A sokszor hallott ige is megelevenedő életté válhat, a Szentlélek segítségével és erejével. Hatalmas titok és az egyik legnagyobb erőforrásunk, ha méltóképpen elkészítjük magunkat , és úgy élünk az igével, mint lelki táplálékunkkal. Rengeteg veszély leselkedik ránk, ezzel persze senkit sem szeretnék megijeszteni, csak sokszor azt is felfoghatjuk csodának, hogy eljutunk istentiszteletre. Ellene mondva a sok megszokott kifogásnak, legyőzve a kényelmességet, vállalva, hogy a környezetünkben megütközést okoz, ha elmondjuk, hogy vasárnaponként nm tudunk közös programokon részt venni, mert templomba megyünk. Csodának lehetünk részesei, hogy Isten hívásának engedelmeskedve sokan választják a lelkészi hivatást vagy világi emberként vállalnak szolgálatot a gyülekezetben. Számunkra is hivatás lehet a hitünket a hétköznapokban, a körülöttünk élők között megélni, de ehhez szükségünk van a gyülekezetre, az alkalmakra, az ige hallatására.

Emberileg nézve semmire sincs garancia. Senki nem tehet olyan kijelentést, hogy jobbak leszünk, ha templomba járunk, vagy könnyebb lesz az életünk. De ha átéljük Isten valóságát az életünkben, ráébredünk, hogy az ő személyénél számukra nagyobb garancia nem szükséges. Így szentelheti meg az életüket, az ünnepekkel és a hétköznapokkal együtt.

Boldog hétköznapokat!

Lassan leszedjük a karácsonyfát, helyükre kerülnek a díszek, az ünnepi családi összejövetel nagy része is emlék lesz. Mégis, sokáig a fülünkbe cseng még, hogy milyen sokszor kívántak nekünk és kívántunk mi is boldog ünnepeket. Sokszor rutinszerűen, bele sem gondolva, mit is jelent az a szó, hogy boldog. Rutinszerűen köszönünk, ha valahova bemegyünk vagy valahonnan kijövünk, ugyanígy vagyunk-voltunk az ünnepi készülődés-vásárlás-aján, csak ékozásdömpingjében a jókívánságokkal is. Az ünnepek elteltével, de szintén ünnepekhez kapcsolódva kívánunk boldog születés-, vagy névnapot. Olyan jó lenne végiggondolni, mit is jelent, ez a szó valójában. (Olvassuk el Máté evangéliumának 5. fejezetét, ráadásul, Gyökössy Bandi bácsi szép írását, a Boldogmondások margójára.). Ha bárkit megkérdezünk, gyereket vagy felnőttet, hogy mi szeretne lenni, szinte elsők között mondja, hogy boldog. ennél nehezebben kapunk arra választ, hogy ki-ki mit is ért ezalatt. Gondolhatunk arra, hogy minden anyagi javunk megvan és nem szenvedünk szükséget. Fontos lehet, hogy akár  szeretteink, akár mi is egészségesek vagyunk. Vagy nincs olyan nagy gond, probléma, teher az életünkben, amit ne tudnánk elhordozni. Valaki azt mondta, hogy az életünk boldogsága sok kis apró boldogságból áll össze és az az életfeladatunk, hogy ezeket összeszedegessük.

Nem szeretnék teológiai fejtegetésbe bocsátkozni, csak gondolataink letisztázására szeretném elmondani, ami a boldogságról eszembe jut. Számomra maga az újjászületett állapot jelenti a boldogságot, Isten közelségének nap, mint nap való megélése. Tanultuk a hittanórán, és a Bibliaórákon is szokott szó esni róla, hogy Isten előbb szeretett minket és nem közelíthetünk hozzá anélkül, hogy Ő ne közelítene hozzánk. Ezt a mindennapokban úgy élem meg, hogy észreveszem az élet apró örömeit. Akár azt, hogy elértem a vonatot, igaz, nagy sietség árán, vagy sikerült a fűtőtestet megjavítani, akár úgy, hogy rácsodálkozok egy gyöngyörű napfelkeltére. De azért is hálás lehetek, hogy van munkám, van hol lakni. Isten szeretetében élhetünk, Ő ad reménységet a nehézségekben, kitartást, küzdeni tudást, hogy kiálljuk a próbákat. De Ő indítja a sikereinkben is hálára a szívünket. Istennel való kapcsolatunkat megélhetjük naponként Ige olvasásban, imádságban, elmélkedésben. Számomra ajándék az éhség és a szomjúság, amit Ő támaszt saját maga, a naponkénti lelki táplálék iránt. Ha visszanézem az életem, ha sok dolgot nem is értettem, de összeállnak a mozaikok, a szenvedésből próba, a kísértésekből megharcolt élethelyzetek lesznek. Így adja nekünk Magát ajándékba, naponként. Szeretettel kívánok minden egyes Testvérünknek boldog hétköznapokat, sok szeretettel!

Az otthonom két ország

Megkaptam már az arcomba, hogy kóros az érzèkenységem. Ebben lehet valami, mert tényleg eléggé érzékeny vagyok. De ha nem ilyen lennék, nem tudnék írni, kézműveskedni. A túlzott nyavalygást, szentimentalizmust, filozofálgatást viszont nem szeretem. Gyakorlatias embernek tartom magam, szeretek úgy hozzáállni a dolgokhoz, hogy valamit hogyan lehet megoldani és nem úgy, hogyan nem. Szerintem minden elnélet annyit ér, amennyit meg tudunk valósítani belőle. Persze, jó néha panaszkodni, de szeretem keresni a kivezető utat. Szeretem a keresztény pólókat, amelyikre vagy bibliai idézetet vagy igei témájú üzenetet nyomtattak. Nemrég megdöbbentem, mert a következő mondat volt a pólón " Ez a világ nem otthonom". Ezzel egyátalán nem értek egyet. Mert bármennyire is nehèz, és sokszor elvonulnék és kifutnék a világból, de akkor sem az a mi életfeladatunk, hogy remeteként, elszigetelten éljünk, hanem a vilàgban élve, emberek között, a feladatainkat végezve éljük meg a hitünket. Sokkal jobban tetszik az a dalszöveg, aminek a refrénje" Egyszerre az otthonom két ország." Szoktam mondani, hogy földönkívüli vagyok. Igen sokszor próbára tesz földönkívüliként mégis két lábbal állni a földön, alkalmazkodni a földi törvényekhez, itt helytállni. Úgy érzem, én  is, hogy két hazám van. Itthon vagyok itt is, de egy másik hazában is, ami szemmel nem látható. Felülről táplálkozom, kapom az erőt, hogy helyt tudjak állni, betöltsem a küldetésem. Megtapasztalom minden nap a kegyelmet. Naiv vagyok. Talán gyerekes is, de számomra ez inkább pozitív. Talán az átlagnál nagyobb igényem van a szeretetre. Nem a majomszeretetre, hanem az őszinte szeretetre, ami felemel, helyreállít, korrigál. Ami nem elkendőz, nem elhallgat. Szeret. De ennek a hiányában is élnem kell az életem. Nem csak túlélni, hanem megtalálni az örömöt az életemben. Megtalálni és továbbadni. Az önkéntes, társadalmi munkát is ezért szeretném végezni. Továbbadni, amit kaptam.