Történetünk
főhőse egy teljesen átlagos ember. Ránézésre nem volt rajta semmi különös,
ránézésre nem különbözött a többi embertől. Életmódja sem adott okot semmi
megütközésre: dolgozni járt, boltban vásárolt, postán adott fel csekket,
fitness-teremben tornázott, tehát úgy élt, mint a többi ember. Egy különös volt
benne, ami őt kurvára idegesítette, mégpedig az, hogy minden ismerős, közeli és
távoli egyaránt, úgy érezte, hogy jogot formálhat arra, hogy az ő életébe
beleszóljon. Ennek az adhatott alapot, hogy történetünk főhőse, akit az
egyszerűség kedvéért nevezzünk Áginak, lány volt, mégpedig egyedülálló lány. Törte
a fejét, hogy mi a lófaszt találnak abban boldogítónak, hogy neki tanácsot
adjanak, hacsak az nem, hogy a saját családjukban senki nem volt rájuk kíváncsi
így találtak egy balekot, akinél célba találhatnak. Ez az Ági alapvetően vidám
ember volt, sok dologban talált örömet. Őszintén, soha nem titkolta, hogy
vágyik társra, nem zárkózik el attól, hogy rátaláljon a jövendőbelijére, de így,
ebben a helyzetben is boldog volt. Igaz, elszorult a szíve, ha az ékszerbolt
előtt meglátta a karikagyűrűket, de nem sírta vizesre éjszaka a párnáját.
Élvezte a szabad életét, találkozott rendszeresen a barátnőivel. Csak ezek a
nagyon értelmes emberek kiakaszották. Lehet, hogy sírni lett volna néha kedve,
nem a magány miatt, hanem a sok faszfej miatt, aki, ha segíteni nem tudott
neki, rendszeresen megbántotta a tapintatlanságával.
Volt egyszer,
egy nyári, táborban, ahol sokféle programot szerveztek, többek között
párválasztással kapcsolatos szemináriumot. A Krisztike volt olyan kedves, hogy
megkérdezte az Ágit, hogy ő miért nem oda mert, mert az ő életében ez a kérdés
nincs eldöntve. Legszívesebben azt válaszolta volna, hogy azért baszd meg, mert
a tizenéves lányok-fiúk között jól mutatna közel harminc évesen. Nem
felvilágosító óra kell neki, hanem edzés arra, hogyan lehet az ilyen hülyéket
leszerelni. Szegény Kriszti, nem tudta felfogni, hogy attól még, mert valakinek
nincs párja, teljes életet élhet, és nem forog az agya ezen kérdés körül.
Másik esetben
nagyon kedvesen megkérdezte a Zsófi, hogy „férjhez menésre nem gondoltál?”
Lehet, hogy annyira hiányosak az ismeretei szegénykének, hogy az ilyesmihez két
ember kell. Tehát, ha nem kérik meg az ember lányának a kezét, nincs értelme rá
gondolni. Tudni kell még az Ágiról, hogy elég önálló volt, nem tűrt beleszólást
a dolgaiba. Illetve, elfogadott volna tanácsot, de ilyesmit nem igazán kapott.
Nem tudni, miért, lehet, hogy neki nem volt szerencséje, de elég sok seggfejjel
volt körülvéve. Hiába volt értelmes, művelt, megbízható, segítőkész, mégsem
voltak hajlandók egyenrangú félnek tekinteni. Egy kiskorú, fogyatékos korcsként
tekintettek rá. Nem baj, menjetek a picsába, gondolta, és megfogadta azt a
tanácsot, hogy ne vitatkozz hülyével, mert összekevernek vele. Még egy kedves
adalék, hogy a Tündi egy addig jó hangulatú beszélgetés végén megjegyezte, hogy
„Tudod, mit szeretnék kapni? esküvői meghívót. „ A jómodora visszatartotta,
hogy úgy bassza rá az ajtót, hogy kiesik a helyéből. Inkább levonta a
következtetést, hogy nagy az Isten állatkertje.
Mindeközben
Ági rendszeresen találkozott a legjobb barátnőjével, a szintén egyedülálló
Andival. Akivel, miközben nem adták fel, hogy megtalálják a párjukat, sokat
beszélgette, rengeteg közös programot szerveztek, és fetrengve röhögtek
magukon. Akkor is, amikor egy átlagos szombati bevásárlás során a fülükön is
szatyor lógott, vagy, amikor a szerelőknek kellett elmagyarázni, hogy ők nem
hülyék, és nyugodtan nézzen rájuk úgy, hogy ők a férfi a háznál. Ja, ez a
történet, az úgynevezett barátokról szólt. Az ellenségeinkkel magunk is
elbánunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése