Újabb agyrémek avagy a vendég(nem)szeretet sziporkái

                Gyerekoromban nagyon szerettem vendégsége járni. Volt benne valami izgalmas, hogy elmegyünk otthonról, találkozunk rég nem látott ismerősökkel, barátokkal. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mi a rokonainkhoz, unokatestvérekhez is úgy mentünk, mintha vendégségbe mennénk. A vérségi köteléken túl nem volt köztünk semmiféle lelki kapcsolat. Most már nem szeretek annyira vendégségbe járni. Valahogy feszélyezve érzem magam. A vendégnek jól kell viselkedni, fegyelmezettnek kel lenni, igazán nem lazulhat el Az a jó, ha úgy vagyunk részei egymáséletének, hogy nem vendégek vagyunk egymás számára, hanem otthon érezhetjük magunkat a másiknál. Nemszeretem a muszáj-vendéglátásokat. Akkor is, ha udvariasságból történik és tényleg a jó szándék vezérli, de akkor is van egy kötelező jellege, ami zavarni szokott.

                Nemrég voltam egy barátnőmnél, határozottan nem vendégségben. Megosztottunk egymással egy pár humoros mozzanatát az életünknek, természetesen a vendéglátással kapcsolatosan. Egyik családtagjához ment karácsony előtt. Igaz, hogy megkínálta ezzel-azzal, de utána elővette a kis seprűt, a közepes seprűt, a nagy seprűt és elkezdte a lakást kiglancolni. Szegénykének csak az kerülte el a figyelmét, hogy valakit meghívott magához. Lehet, hogy a következő vendéget nagyobb becsben részesíti, és a tiszteletére rendbe hozza a lakást. De akkor sem kellene a másikat megbántani azzal, hogy nem foglalkozunk vele. Nem lehet az ilyesmivel mit tenni, csak egy vállrándítással elintézni. Számomra hasonló történet volt, amikor egyik ismerősöm meghívott magához. Volt ott nála egy másik közös ismerősünk vidékről, örültem nagyon a viszontlátásnak, mert nagyon ritkán találkozunk. Egyszer csak megkérdezte, hogy nem zavarna-e ha bekapcsolná a tévét. Na ez az, amitől én agyfaszt kapok. Lehet, hogy szüleink-nagyszüleink idejében a tévé nagy szám volt, és hokedlivel a hónuk alatt mentek az emberek a szomszédhoz tévézni. Engem akkor is idegesít, nem szeretek akkor beszélgetni, ha közben szól a tévé. Lehet rajta csodálkozni, finoman szólva, kiakadtam.

                Természetesen rengeteg történetünk van arról is, hogy a szerelők, iparosok, kiváltképp a férfiak hogyan tudják hülyének nézni a nőket. Vett nemrég egy autót, amit, biztos, ami biztos, elvitt egy szerelőhöz. Kifizetett érte több tízezer forintot, de egy idő után jelentkezett rajta valami hiba. természetesen bízunk a férfi ismerőseinkben, és nem rohanunk rögtön a szerelőhöz. ő is így tett. a nagyon okos hímneműek rögtön arra gyanakodtak, hogy a szerelő nem cserélte ki a levegőszűrőt. Ez valóban hatalmas logikára vallana, ugyanis, ha képesek vagyunk kifizetni egy több tízezer forintos számlát, miért kellene egy pár ezer forintos levegőszűrőt ellopni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a kedves történetet Esztergom-Dorog között autózva mesélte el nekem, és amikor kiszálltunk az autóból, úgy elkezdtem röhögni, hogy az Izabellának (barátnőm lánya) ajándékba szánt süti igencsak veszélyben volt. Azóta, ha csak arra gondolok, hogy levegőszűrő, nem nagyon tudom magam türtőztetni. Hogy mi köze ennek a vendégséghez? Talán az, ha mi találkozunk, tényleg úgy érzem, hogy hazamennék. Nem csak azért, mert az életem legboldogabb éveit Dorogon töltöttem, hanem azért is, mert valami olyan kapocs van közöttünk, amiről nem lehet beszélni, csak érezni lehet.

                Igen, jól sejtitek, valami frappáns befejezés kellene… Több évtizedes, keresztény közösségekben történő mozgolódásom alatt egymilliószor felhívták a figyelmemet arra, hogy milyen fontos a vendégszeretet. Erről csak annyi jut eszembe, hogy ha valaki csak kegyes szövegeket pofázik és fontosnak tartja, hogy a világ összes emberén segítsen, éppen csak az marad ki belőle, aki mellett van és szükséget szenved, na az ilyen ember menjen a picsába.