Tabudöntögető

Ha valaki ismer, tudja, hogy szeretem a vidàmsàgot, szeretek nevetni. És azt is,hogy nem szeretem a karácsonyt. Nem lehet súlyozni a szenvedést, a bánatot. Vajon az a kisgyerek szomorúbb- e, akit azért nem vesznek be a focicsapatba, mert mozgássérült, vagy az, akivel senki nem akar játszani, mert kiközösítik. Annak a szülőnek nagyobb a bánata, akinek meghalt a gyereke, vagy annak, aké évek óta felé sem néz (emiatt olyan a számára, mintha halott  lenne). Talán mindenkinek a saját fájdalma a legnagyobb. Úgy tapasztaltam, hogy akkor vagyok a legmagányosabb, amikor valami gondom van. Talán nem is lehet megosztani az igazán nagy terheket. Kaptam olyan visszajelzést, hogy szomorúak az írásaim. Sajnos, azért, mert mindent leöntünk cukormázzal, énekeljük a karácsonyi énekeket, elővesszük a szép ruhát, szép étkészletet, még semmi nem lesz se jobb, se szebb. Igazibb mégúgyse. 

Talán furcsa, hogy pont karácsonykor gondolkodok ilyesmin. De most kaptam egy megerősítést, hogy a szenvedéseinken, próbatételeinken, nehézségeinken gondolkodni mindig szabad. Nem ördögtől való vagy istentelen dolog, hanem éppúgy életünk része, mint bàrmi màs. És Elé vihetjük, mint bármit az életünkben. És talán átérezzük, hogy ahova pontot tennénk, Ő vesszőt tesz és folytatja kegyelmével, szeretetével, remènységével.

Igazgyöngy

Tudod, úgy érzem, hogy manapság a szenvedés tabusítva van. Nem illik beszélni őszintén a gondokról, nehézségekről. Ilyentályt, karácsonykor ez még szembeszökőbb, mert ugye most örülni kell, meg szeretni, meg mosolyogni, meg ajándékot venni. Nem szabad szomorúnak, dühösnek, zaklatottnak, aggódónak lenni. Tudom, mit érzel, mert én is éppolyan zaklatott vagyok, nincs kedvem mosolyogni, örülni az ünnepnek. Tudom, hogy ilyenkor minden azt sugallja, hogy félre kell tenni a gondokat és azt is tudom, hogy nem lehet. Vannak soha be nem gyógyuló sebek. Belém is belémégett, pedig több éve volt, amikor pengeélen táncoltunk, félve, hogy a lakásunkat elárverezik- e. Képzelheted, pont karácsony környékén. Ezeket az élményeket nem lehet elfelejteni. Lehet, hogy nem vagy még túl rajta vagy nem is leszel soha, mint én sem, a családommal kapcsolatos helyzetet hordoznom kell, mint egy állapotot. Hidd el, pont ezért mondom, hogy nem közhely, hogy van remény. Úgy tapasztaltam, hogy az ilyen igazán nagy gondjaimmal egyedül maradtam. Fájt, hogy nem tudtam senkivel megosztani, de talán az mégjobban fájt, amikor tapintatlan, bántó megjegyzéseket kellett elviselnem. Azóta úgy érzem, hogy az ilyen gondokat  csak egyedül lehet elhordozni. Ez az én feladatom, küldetésem, harcom, küzdelmem, ha úgy tetszik. Kijöhetek belőle és ki is jöttem megtisztulva, megerősösve. Felfdezhetek rejtett erőtartalékokat, érzékenyebb lehetek a világ rezdülésére. Szép hasonlattal èlve, a szenvedès lehet olyan, mint a kagyló által kiválasztott igazgyöny, amikor egy sebet, sérülést von be a kagyló a "könnyével", így lesz belőle egy gyönyörű természeti csoda. 

Bár a szenvedés magányos, mégis túlmutat önmagamon. Azt tapasztaltam, hogy a boldogságra rengeteg recept van, de nem tudok akkor senkihez sem fordulni, ha gondom, bajom, kérdésem van. Lehetek én pont az, akit pont nyitottá, befofadóvá tesz a szenvedés. Lehetek olyan példa, hogy így is lehet és akkor leomlanak láthatatlan falak, megmutatva, utat mutatva, segítve. 

Sokszor félek a nehézségektől, aggódom. Pedig se az aggodalmam, se a félelmem nem vonzza be vagy taszítja el a nehézségeket. Sokszor szerettem volna magam bebiztosítani, biztonsági köteleket kifeszítve magam köre, gondolva, így semmi váratlan nem érhet. Aztán néhány csalódás után rájöttem, hogy nem tudok igazán felkészülni a szenvedésre. Pont az a nehèzség benne, hogy váratlanul tör rám. Az állandó készenléttel rengeteg örömtől, a pillanat ajándékaitól fosztottam meg magam. Így, hogy nem fèlek és rettegek, pont rengeteg kegyelmet tapasztaltam meg. Sokszor csak a következő lépést látva, azt is sokszor homályosan. Magam nem tudom kézben tartani, így rábízom magam Arra, aki mindent kézben tart.

Várvavárt

Elmerenghetünk azon, hogy a karácsony vallási- egyházi vagy világi ünnep- e? És, ha vallási, vajon melyik vallásé? Ha világi, akkor miért pont most van és mi a tartalma, jelentősége? Jó, hogy nem kell erre válaszolni.

Hazafelé menet gyöngyörködtem a fényekben. Annyira szépek. Ragyognak, csillognak, kiemelik a színeket, formákat. Pont, mint az ünnepek. Emelik a hétköznapok fényét, plusz tartalommal, jelentéssel töltik meg. Van benne valami különleges, hogy mást csinálunk, mint a többi hétköznapon. Pár éve, életem egyik ünnepén fontossá vált számomra, hogy olyan ruhát vegyek fel, amit soha azelőtt és soha azután. Akármennyire is vacakul állok anyagilag. Így lett az a nap számomra különlegessé. 

Ez a közelgő ünnep is különleges lehet a számunkra. A színektől, illatoktól, fényektől. Az előkészületektől, a szeretteinkre való gondolástól. Különleges, még akkor is, ha nem felhőtlen. Bármilyen gond, teher beárnyékolhatja. A szenvedéseink, fájdalmaink nem lesznek kevesebbek. Az élethez hozzátartozik a szenvedés. Különös, hogy pont most, amikor a születés csodáját ünnepeljük, még inkább ránk nehezednek a terheink. A születés éppúgy magában hordozza a szenvedést és az elmúlást, mint az egész életünk. De az ünnepünk lehet szép. Lehet örömmel, szeretettel teli. Csak figyelni kell. Észrevenni az ezernyi apró csodát. Az itt- ott megbújó örömöket, ajándékokat. Szeretetet, odafordulást, mosolyt.  Ahogy a fények megcsillannak, úgy csillannak meg az örömök az életünkben. Mivel korán sötétedik, látványosabbak a kivilágított díszek, ahogy szórják fényüket, mint gyémántkristályok a fekete bársonyon.

Nem attól ünnep az ünnep, hogy valaki valamikor rábökött a naptár egy napjára, amit azóta piros színnel nyomtatnak. Az legfeljebb csak munkaszüneti nap. Az az ünnep, amikor a lelkem megcsendül. Amikor érzem, hogy itt rendkívülivel állok szemben. Valamivel, ami csak az enyém.

Kerítésbontó

Nemrég írtam egy bejegyzést arról, hogy milyen jó lenne értelmesen vitatkozni eltérő véleményű emberekkel kulturáltan, a tiszteletet megadva. Érdemes továbbgondolni. Döbbenetes, hogy milyen stílusban kaptam válaszokat, különösen a Pride környékén, a melegekkel kapcsolatos véleményem miatt. Volt, aki véglénynek tituált, volt, aki keresztény mivoltomat vonta kétségbe, volt, aki azt mondta, hogy az apám biztos szégyell engem. Ezeknek a hozzászólásoknak sokszor nem a tartalma volt döbbenetes, hanem a stílusa. Az az elemi erővel feltörő gyűlölet, szinte ösztönös indulat. Mivel elég sokat utazom, jártomban- keltemben rengeteg félelmetes megnyilvánulással találkozom. Nem mondom, nekem is néha elgurul a gyógyszerem, kiakadok, mérges leszek, de szerintem alapvetően fontos, hogy tudjunk az érzelmeinkkel bánni. Akár postáskisasszonnyal, bolti eladóval vagy politikailag eltérő vélemènyű emberrel állunk szemben. Azt is írtam előzőleg, hogy jó lenne beszélgetni veled, ha más a véleményed. Kíváncsi vagyok rá, de őszintén. Arra, hogy mit gondolsz, mit érzel, miért választottad pont azt az eszmét, elvet, amit választottál. Tudod, a szüleink úgy nőttek fel, hogy egy párt volt, egy vélemény, egy eszme. Aki mást vallott, sokszor titokban tette vagy komoly megtorlásra számíthatott. Bár tisztelem a szüleimet és a tièdet is, de valószínűleg a vitakultúrát nem tőlül fogjuk megtanulni, hanem egymástól. Mi már kénytelenek leszünk úgy élni a világban, hogy elfogadjuk, létezik más vélemény is. És a más vélemènyűnek is joga van a véleményéhez ragaszkodni, joga van élni, boldogulni. Tudod, megdöbbenek, ha azt látom, hogy egyes lelkészeket, politikusokat vagy más vezetőket szinte vallásos imádattal tisztelnek. Az adott vezető helyében ezt nem hagynám. Vegyünk egy példát: ha egy lelkészt emberfelettinek gondolnak, szinte rávetítik az Isten- képüket, de ha valami miatt csalódnak benne, összeomlik a kártyavár. Az egész hitük rendül meg, pedig nem a hit hibás, hanem a téves emberkép. Tudod, könnyebb egy embert imádni, a vélemènyét, gondolatait elfogadni kritika nélkül, mint sokszor saját kárunkon kialakítani, kiizzadni azt az erkölcsi mércét, elvrendszert, amihez ragaszkodunk. Ezért is tisztelem, ha valaki kitart a véleménye mellett, akkor is, ha az nem trendi. Néha döbbenetes, amit a politikusok művelnek. Ellenségnek látják az ellenvéleményt, üldözendőnek a másként gondolkodókat. Nem róluk kellene példát vennünk, nekünk okosabbnak kell lennünk, együtt kell újraépíteni az országot, a nyer- nyer helyzetre törekedve. Szeretném, ha a beszélgetéseink közben nem vallatószékben, hanem kerekasztalnál éreznénk magunkat. A háborúban nincs győztes. Hiàba látom a nagyhatalmak vezetőinek diadalittas mosolyát, a lövészárkokban meghalt fiakat családok gyászolják, országtól függetlenül. A hidegháború sem kellemesebb, csak ott nem èles lőszerrel, hanem szavakkal, megfélemlítéssel ölnek. A béke teremtői, a béke követei soha nem népszerűek. Kezdve Jézussal, a földi életükben eléggé dicstelen sors jutott nekik. Mégis többen emlékeznek rájuk, maradandóbb az örökségük mint sok, szalmaláng életű vezérnek, aki a történelem egy pontján a sokaság élére állt. Sokszor nem volt nehéz dolga, a feltüzelt, érzelmileg manipulált népet könnyű volt fanatizálni. A béke teremtése, pláne fenntartása munkával jár. Először is, el kell takarítani az elődeink által itt hagyott romokat. Utána el kell kezdeni építkezni, a kerítéseket lebontani, a darabjaiból hidat építeni. Meg kell tanulnunk egymással, egymás nyelvén beszélni. Rájönnénk, hogy mindegy, hogy a köz érdekében valaki pártpolitikusként, egyházi képviselőként, érdekvédőként vagy civil munkatársként munkálkodik. Lényeg a közös cél, hogy szebbé, jobbá szeretnénk tenni a világot. Mindegy, hogy egy település összes lakójáért, a szegény családokért vagy tanulási problémával küzdő gyerekekért vagyunk felelősek, az is mindegy, hogy főállásban vagy önkéntes munkaként végezzük, lényeg, hogy tovább látunk az orrunknál. Poroljuk le az olyan szavakat, mint szolidaritás, segítőkészség, empátia. Közösen, együttműködve, nem egymást le- vagy meggyőzve építsünk egy új világot.

Hétköznapi hős

Nem vagyok híve a nyomormarketingnek. Kifejezetten bosszant (bár tudom, hogy manapság ez az élet velejárója) bulvárlapok és ilyen- olyam műsorok nem a művészek, ismert emberek teljesítményéről, hanem magánéletéről szólnak. Ha tv-t nézek, szórakozni és nem szánakozni szeretnék. Az embert a színpadon nyújtott teljesítménye alapján fogom tisztelni, nem a magánélete (általában két emberre tartozó) részleteiről szeretnék csámcsogni.

Panaszkodni kell. Lehet. Van olyan helyzet, amikor jól esik, amikor könnyebb lesz tőle a lelkem. Amikor ki kell magam beszélni. De különbség van aközött, hogy egy barátnak mondom el a búmat- bajomat vagy csak úgy, energiavámpírként ráakaszkodok valakire, elvárva, hogy ő mondjon megoldàst a gondomra, érzelmi zsarolàs minden tárházát bevetve. Sajnos, amikor igazán bajban voltam, sok emberben- barátnak hittben is- csalódtam. Közömbösséget kaptam, vagy látszólag érdekődést, de valóban nem vették a fáradtságot, hogy végighallgassanak, megértsenek. Segítséget nem  vártam, de együttérzést igen. 

Akkor kezdtem komolyabban foglalkozni a kézművességgel, amikor megtudtam, hogy a lakásunk végrehajtás alá kerül. Az árverezést elkerültük... Azóta más szemmel nézem a világot. Szerencsére van pàr barátom, akikkel úgy tudunk beszèlhetni, hogy nem nyarvogunk- sajnálkozunk- szidunk valamit- valakit, hanem valamilyen rejtett módon energiákat mozgatunk meg. Tudjuk, milyen helyzetben van a másik, mégsem folyton erről beszélünk. Szavak nélkül érezzük a nehèzségeket meghaladó erőt.

Természetesen nem csak ez az egyút van. Aki keres, talál milliónyit. Jól esett megtapasztalni és erőt adott, amikor valamilyen akadályon túljutottam. Nem elblicceltem, nem túléltem vagy megúsztam, hanem megoldottam, sokszor a nehezebb utat választva. A kézművességben pont az a jó, hogy léttejön valami, ami egyedi. A kezem és a szívem által. Valahogy mindent bele tudok szőni az alkotásba, minden engem ért hatást, örömet, bánatot. 

 Közben megpillantom minden nap a harmatcseppben a szivàrványt.

Hídépítő

Gondolokodom, olvasgatok, elmélkedek...Írtam már arról, mit jelent földönkívülinek, baloldalinak, kézművesnek lenni. Arról is írtam, hogy mit jelent hátizsákkal élni, úgy, hogy soha nem vehetem le. Szeretnék most arról írni, hogy képzelem el ezt a világot, ha minden ideális lenne... No, nem általános igazságokat szeretnék elmondani, hanem a saját tapasztalataimat megosztani. 

Annyira szeretnék értelmes vitát folytatni tőlem eltérő véleményű emberekkel. Az értelmes vita híve vagyok, mert szerintem a világ attól sokszínű és érdekes, hogy különbözőek vagyunk, különböző véleményekkel. Szívesen meghallgatálak, hogy mit gondolsz az abortuszról. Hívő vagyok, az élet szent dolog. De tiltással nem az ésszerű gyerekvállalást érjük el, hanem az illegális abortuszok száma növekszik, megnyomorított, megbetegített, sajnos sokszor belehalt anyákkal és gyerekekkel. Volt már ilyen a történelemben. (Hasonló hozzászólásért egy keresztény portálról letiltottak.) Mi a véleményed a homoszexualitásról? Rendben van, hogy nem természetes, tiltja a Biblia, de vajon a monogám kapcsolatokra is ez vonatkozik? Nem születik gyerekük, de az így van sok hetero kapcsolatban is. Attól kevesebbet érnek? Vagy, túlzod, hogy a holokauszttal sokat foglalkoznak, szerinted a Gulag áldozataival többet kellene. De vajon helyes- e súlyozni a diktatúra áldozatait, attól függően, hogy a gyilkosságot milyen színű ruhában követték el? Helyes- e vitázni arról, hogy a nyilas vagy a kommunista diktatúra szedett- e több áldozatot. Nem kellene évtizedekkel a diktatúrák megdőlése után azzal foglalkozni, hogy most, nekünk, itt mi a feladatunk.

Jó lenne beszélgetni arról, hogy miért vagy jobboldali. Miért érzed azt, hogy az az eszme, szellemiség a sajátod? Jó lenne együtt gondolkodnunk. Kölcsönösen nyer- nyer hekyzetet teremtve, együtt gondolkodva, újraépíteni a társadalmunkat. Szükség lesz rá, mert ha azt folytatjuk, amit az előttünk élő generáció, megnyomorítjuk egymást és vesztesen jövünk ki a harcból. Jó lenne a lövészárkok helyett hidakat építeni. Benne vagy?

Kézművesnek lenni

Nagyon kedves hétvégi programom volt Szolnokon, ahol egy kézműves börzén vehettem részt. Tavaly ősszel voltam először, megfogott az egésznek a hangulata. Azon túl, hogy lehetett vásárolni szebbnél szebb portékákat, sőt, új technikákat kipróbálni, sok kedves beszélgetésben vehettem részt. Mindenki segítőkész volt, nyoma sem volt szakmai féltékenységnek. Az érdeklődést senki nem a konkurrencia felbukkanásának vèlte. Hiányzott. Rákérdeztem a szervező hölgyre, és azt mondta, hogy a nyáron őt ért tragédia miatt nem foglalkozott vele, de most, hogy ràkérdeztem, megszervezi és én leszek a díszvendég. Nagyon jól esett. Gondolkodom, hogy nem nagyképűség- e magam kézművesnek titulálni, mert annyi erővel író is lehetek, mert blogot és mesét is írok, pár közülük nyomtatásban is megjelent. Számomra mindezek az önkifejezés eszközei. Szeretnék adni valamit magamból, amit csak én adhatok. A másik embernek meg talán pont így van rá szüksége, ahogy én tudom adni. Szerettem volna közönség elé lépni a munkáimmal, ezért is hoztam létre a facebook- on külön oldalt a kézműves alkotásaimnak, ezért osztom meg az írásaimat is. Jó lenne komolyabban is foglalkozni vele, de ahhoz olyan ötlet kellene, amit még senki nem csinált. Rajta vagyok, nyitott szemmel járok. De másolni nem szeretnék. Úgy sem érdemes csinálni, ha nem vagyok benne az egyik legjobb. Nem kènyszerpályának kell lennie, hanem örömforrásnak. Talán a művèszet az egyik eszköz, hogy kapcsolatba lépjünk a transzcendenssel. Ha nem szívből végzem, bevételi forrás lehet ugyan, de pont a lényeg fog hiányozni belőle. Talán az is lehet az én utam, hogy valakinek segítek, a háttérben. Nem hagyom kihúnyni a szikrát magamban.