Szívvel látó szivárvány

Élt valahol, a messzi távolban, messze mindentől és mindenkitől, távol a kíváncsi szemektől egy kis tündér. Érdekes kis tündér volt. Nem volt sokkal szebb a társainál, igaz, csúnyább sem. Nem volt különösebben ügyes, talán semmi rendkívülivel nem rendelkezett. A társai közül eléggé kilógott, nem nagyon voltak barátai, mondhatnánk úgy is, hogy egy magányos kis tündér volt. Miért volt annyira magányos? Talán az érzékenysége, talán a félénksége miatt, talán azért, mert nem tudta olyan könnyen feltalálni magát. Sokat szomorkodott ugyan, de nem adta fel, hogy találjon egy barátot-,hogy úgy mondjam, - egy lelki társat. Nagyon szeretett az erdőben sétálni. Közben hol énekelt, hol imádkozott, hol csak a gondolatait rendezgette. Egy ilyen szép, derűs estén, amikor egy felhő sem volt az égen, a bársonyosan sötétkék égen megpillantott egy kis csillagot. Ő is különleges volt, mégpedig azért, mert szivárvány színű volt. Hasonlított a kis tündérhez abban, hogy ő is magányos volt. A társai kinézték maguk közül. A színe miatt vagy a különösen kedves, szeretetteljes természete miatt, azt nem tudjuk. Beletelt egy kis időbe, és sok beszélgetésbe, de azt vették észre, hogy egymásban barátra leltek. Alig várták, hogy találkozzanak. Mindent megosztottak a másikkal, örömüket, bánatukat, gondjaikat, vágyaikat. Amikor már elég jól ismerték egymást, a legbensőbb titkaikat sem féltek elmondani, bár, talán ez a barátság olyan volt, hogy többnyire nem volt szükség szavakra már kitalálták egymás gondolatait.

Igazán mind a kettőjük életében az volt a nehézség, hogy nem találtak párra. Mert, valljuk, be, ahogy az embereknél-az ember igazi társa egy másik ember lehet, nem egy kiscica, egy kiskutya vagy bármi efféle, a csillagoknál és a tündéreknél sincs ez másként. Igyekeztek ugyan egymásnak segíteni, amiben csak tudtak, a lelkük mélyén érezték, hogy nem tudják egymást életre szólóan boldoggá tenni. Természetesen a Nagy Rendező tudja, hogy nem jó az embernek, de a csillagnak és a tündérnek sem egyedül lenni. Kis idő elteltével a csillag felfedezett egy másik kis csillagot, aki éppolyan szivárvány színű volt, mint ő. A kis tündérnek meg egy erdei manó jutott társul. Mindannyian boldogok voltak, nem érezték a barátságuk megfakulásának, hogy kevesebb időt töltenek együtt, örültek a másik örömének (talán jobban, mint a sajátjuknak.). A kis tündér boldogan vette észre, hogy annyira szépen csillog a kis csillag szeme. és eltűnt belőle a szomorúság. A kis csillag is örült, talán annak, hogy a kis tündér már nem csak őt fárasztja a kíváncsi kérdéseivel és a keserédes viccelődéseivel, de annak is, hogy visszatért a szép mosoly az arcára.

Teltek-múltak a hónapok, és a kis tündérnek közeledett a születésnapja. Tanakodott a két kis csillag, hogy mivel tudná meglepni. Valami olyasmire gondoltak, ami igazán egyedi és amit nem fog egyhamar elfelejteni. Amiről ők jutnak az eszébe. (És persze, nem kerül sokba. Noha az ajándék értékét nem pénzzel mérik). Sokat tanakodtak, gondolkodtak azon, hogy mit szeret, minek örülne a kis tündér. Olyasmit nem szerettek volna neki adni, amiből neki ezer is van, olyat sem, amit magának is megvehet. Végül különös ötletük támadt. Jó előre készültek rá, igyekeztek mindent a legnagyobb titokban csinálni, nehogy a kis tündér megsejtsen valamit. Sejtitek már, mi lett az ajándék? A kis tündérnek a születésnapjára elhozták a szivárványt. Lett is hatalmas öröm és meglepetés! Tényleg olyan ajándékot kapott, amit soha nem fog elfelejteni, és amiről mindig a barátai fognak az eszébe jutni. Igyekezett ugyan titkolni, de az örömtől a szembe szökő könnycseppekben megcsillanó napsugárban is felfedezhette a szivárványt, aki arra járt. Ettől a naptól kezdve a kis tündér, és a többiek számára is a szivárvány nem csak egy csodálatosan titokzatos fénytüneményt jelentett, hanem annál sokkal-sokkal többet. Barátságot, szövetséget, szeretetet, és azt, hogy ők mindannyian már soha nem lesznek egyedül.

Vadvirág

Nagyon szépen gondozott virágoskert volt. Látszott rajta, hogy a gazdája szívvel-lélekkel törődik vele. igazán hálás munka volt a kertészé: igaz, nem látszott az a sok munka, fáradozás, amit az év során bele fektetett, de a ragyogó szépségű, ezer színben pompázó virágoknak mindenki csodájára járt. Ezért volt meglepődve, hogy a virágágyás mellett kidugta a kis fejecskéjét egy vadvirág. Látszott, hogy nem illett a sorba, a színe, a formája, az illata is elütött a kertész szépen gondozott virágaitól. Ráadásul tavasszal-kora nyáron a színek is, mintha mások lennének. A tündöklő napfényben a szirmuk még ragyogóbb, még fényesebb. A kis, jelentéktelen vadvirág még jobban elüt jelentéktelen külsejével.

A fiú sokat gondolkodott, hogy mit adjon ajándékba a kedvesének. Nem szeretett volna nagyon hivalkodót, nagy értékűt, mert nem különleges alkalom volt. És különben is, az ajándék értékét nem a pénzben kifejezhető értéke adja. Olyasmivel szerette volna meglepni, amit magának nem venne meg. Dísztárgy, csecsebecse annyi van otthon, nem akarta a porfogók számát növelni. amik idővel egy doboz mélyén a pincében vagy a padláson végzik. Szerette volna kifejezni az ajándékkal is, hogy egy különleges lányra akadt, olyasmit akart adni, amit soha nem felejt el. Egyszer pont a kertészet mellett haladt el. Megakadt a szeme a gyönyörű virág csodákon, de rögtön észrevette a kis vadvirágot is. Rögtön tudta, hogy az lesz az igazi ajándék a kedvese számára. A kertész persze rögtön le akarta beszélni. Ő ahhoz szokott, hogy gyönyörű csokrokat köt a legkülönbözőbb virágokból. Mestere volt a díszítésnek is. Nagyon értett ahhoz, hogy jól megválasztott díszítéssel hogyan tudja még jobban kiemelni a virágok szépségét. Meg is lepődött a különleges kívánságon, de persze teljesítette a fiú kérését. Gondosan becsomagolta és egészen finom szálú zölddel díszítette.

Otthon a lány nagyon sok szeretettel fogadta. Talán mondta, talán szavak nélkül gondolta, hogy mit jelentett a számára ez a különleges ajándék. Hogy lehet az is értékes, ami nem hivalkodó. Hogy az az egyszerű vadvirág a maga természetességében is gyönyörű dísze a szobának. A szerénysége mögött is meg lehet látni az értékeket, a kedvességet, a másikra való odafigyelést, a szolgálatot. Talán közelebb került ahhoz, hogy megértse, sőt még jobban átérezze, hogy az életet nem azzal mérjük, hogy hányszor veszünk levegőt, hanem, hányszor akadt el a lélegzetünk.

Pride előttem-Pride mögöttem

                Sokunknak megvannak a személyes történeteink. Megvannak az indokaink, az okaink, hogy miért megyünk el a Pride-ra. Ki azért, mert érintett, ki azért, mert ugyan nem érintett közvetlenül, de a barátai, esetleg családtagjai érintettek. Ki azért, mert fontosnak tartja a kiállást a társadalom hátrányban lévő tagjai mellett. Tavaly voltam először a Pride-n, és jó volt megtapasztalni a sokszínűséget. Sokszínűség mind az LMBT közösség tagjai részéről, mind a támogatók részéről. Mert támogatók, szolidaritást vállaló bátor kiállók voltak szép számban. És, bár az ellentüntetők félelmetesebbek voltak, mint amilyen hatásuk volt végül is a felvonulásra, ha a menetet megtámadják, mindegy, hogy a sérülést meleg ember vagy egy szövetséges támogató szenvedi el. A végeredmény szempontjából mindegy, hogy kit bántanak meg emberi béltóságban, kinek okoznak fizikai vagy talán annál is súlyosabb lelki fájdalmat.

                Idén kicsit máshogy alakult mind az előkészület, mind maga a felvonulás. Részben, mert egy csoport tagjaként együtt készültünk arra, hogy közösen állunk ki, képviselünk, közlünk, kérünk bocsánatot… Másrészt, már a megnyitó beszédeket olvasva is a hideg rázott. Belebozongtam, hogy ebben mennyi erő van. Hogy a Pride már nem csak egy felvonulás, hanem lehetőség arra, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a melegek éppúgy köztünk élnek, megismerhetőek, megközelíthetőek, megszerethetőek. Szinte már jelképe lett egy tiltakozásnak, hogy milyen sokat szeretnénk szót emelni a hátrányos megkülönböztetés, a sokakra jellemző, prüdériából fakadó elfordulás, álszent elkülönülés ellen. Hogy ez a rendezvénysorozat értéket teremt és mindannyian részesülhetünk belőle.

                Most először féltem… Féltem attól, hogy odafelé megtámadnak, hogy a menetet éri támadás, hogy mi lesz, ha közénk bejutnak olyan emberek, akik belülről zavarják meg a felvonulást…Ennek ellenére felvettem a szivárványszínű karkötőmet és a szivárvány színű pólómat. Bár a biztonság kedvéért volt nálam álca-póló. A félelmem egészen odáig tartott, amíg meg nem érkeztem az Oktogonhoz és egy szervező széles mosollyal és felfelé mutatott hüvelykujjal nem üdvözölt. Azután rögtön éreztem, hogy jó helyen, biztonságban vagyok. Utána valahogy minden félelmem elpárolgott. Beszélgettünk, buliztunk, jól éreztük magunkat. Mindenki mosolygott mindenkire, felszabadult volt, és egyátalán nem érződött, hogy ki van jelen érintettként és ki támogatóként. Már a menet közben is arra gondoltam, hogy jó lenne ezt a hangulatot tovább vinni. Átmenteni a hétköznapokra, ahol ugyanúgy szükség van a szolidaritásra, a másik melletti kiállásra. Mert mindannyiunkból lehetnek áldozatok, szenvedhetünk el hátrányos megkülönböztetést. Itt megtapasztalhattuk, hogy a szolidaritásban mennyi erő van, hogy a másik öröme lehet az én örömöm is. Jó lenne folytatni, az év 365 napján át…

Szavaim ereje

Akár két külön bolygóról is jöhettek volna. Nem is annyira a tűz és a víz módjára különböztek, inkább annyira hasonlítottak egymásra, mint a kocka és a gömb. Egymás közelében élve a mindennapjaikat, ugyan sor került egypár információ kicserélésére-megosztására, de maradt az inkább öt, mint három lépés távolság. Nem értették egymás nyelvét, emiatt különösebben szimpatikusak sem voltak egymásnak. Szándékosan egyiküknek sem jutott még csak eszébe sem bántani a másikat, ez az antipátia inkább a meg nem értettségből, mint az undorból fakadt. Teltek a napok, a hetek… Mi történt? Semmi. Mi földlakók ugyanis hajlamosak vagyunk benne maradni a csigaházunkban, inkább éhen halni, mint vállalni a tágasabb világ kockázatát. A szűk, kis odúnk biztonságot nyújt, a külvilág rettenetesen sok veszélyt rejteget. Bántanak, fellöknek, megijesztenek. Megütnek, ránk csapnak, nekünk jönnek. Igaz, ki sem lépve elvágjuk magunkat a kapcsolatoktól is… Ha csak egy szót is szólunk, támadási felületet biztosítunk a másik számára, sebezhetővé válunk. Pláne, ha jobban megnyílunk…

Teltek a hónapok, a jég olvadni kezdett… Elkezdtek egymással beszélgetni. Ezáltal egyre közelebb és közelebb kerültek… A szavak ereje által… A szavak ereje erősebb volt mindennél… Erősebb mindkettőjük soha be nem gyógyuló sebeinél, az egymáshoz nagyon hasonlító sorsuk fájdalmainál. Erősebb az újabb kudarctól való félelmüknél. Erősebb annál, amit az egymás felé való megnyílás fájdalma okoz. A szavak ereje által ismerték fel, hogy a tetteknek és a gondolatoknak is ereje van. Teremtő ereje, amiből erőt lehet meríteni. Ezáltal akarva-akaratlanul tanították egymást. Hogy éppen ki volt a mester és ki a tanítvány, az sokszor összemosódott. Megtanulták és folyamatosan tanulják, hogy az élet szép, és a jó győz, hogy nem kell mindig beállni a sorban, és igenis megéri a sok szenvedés azért az icipici jóért, amit kaphatunk.

Megtanulták, hogy nem abban van az erő, hogy egymást nézik, hanem, ahogy együtt, egy irányba néznek. A szavakon túl abban is erőt találtak, ahogy egymás szemébe néztek. Az egyikük a másik szemében szivárványt látott. Szivárványt, ami erőt, reményt ad. Jelképe egy szövetségnek, és mostantól az ő közös kis titkuknak is. A másikuk egy fehér fényt látott. Nem olyat, ami elvakít, hanem ami vezet, biztonságot ad. Nem harsányságával hívja fel magára a figyelmet, inkább a hűséges ragaszkodásával. Sokak számára észrevehetetlen, de aki figyel rá, megláthatja.

Ami tüneményes ebben az egészben, hogy a szavak erejét arra is szeretnék használni, hogy azt a csodát, ami kettőjük között születik, szeretnék másoknak is megmutatni. Szeretnének hívni magukhoz másokat melegedni, mert olyan fagyos ez a világ. Ezt felismerve, és azt, hogy ha a sajátjukból adnak, attól nekik nem lesz levesebb, megtanulnak-megpróbálnak nyitni. Igaz félve, mert a nyitás rengeteg kockázattal-félelemmel jár. De szeretnék megmutatni a többieknek, hogy az élet szép, hogy a jó győz, és megéri küzdeni, a sokak számára szemmel láthatatlan, kis örömökért.

Melegeknek meleggé

Körülbelül egy éve mondhatom el magamról, hogy meleg-barát vagyok. Miért is foglalkoztat ennyire ez a kérdés? Mondhatnám azt is, hogy jogvédő vagyok, de ez annyira nem igaz. Szerintem ugyanis egy adott csoport problémáit leginkább a csoport tagjai látják át és ők is tudnak arra megoldást találni. Például ahogy egy kisgyerekes anyuka gondjait az érzi át legkönnyebben akik maga is átél vagy átélt hasonlókat, úgy a cigányság problémáinak megoldását is maguk a cigányok, és a melegek helyzetéből adódó problémáit is a meleg közösség tagjai ismerik leginkább és ők is tudják megoldani.

A rokonszenv egy kicsit máshol, a saját sorsomban-élethelyzetemben keresendő. Volt alkalmam először egy… Majd később több meleg ember barátja lenni. A bizalmat, megértést, felém irányuló szeretetet ezúton is köszönöm… Rájöttem, hogy a sorsunkban több a hasonlóság, mint a különbözőség. Nekem is meg vannak a saját szekrényeim, saját eltitkolni való dolgaim, saját küzdelmeim, bujkálásom, rejtőzködésem. Kezdhetném a sorból való kilógással, ami egész régóta jellemez. Küzdök az el nem fogadottsággal. Úgy is fogalmazhatnék, hogy más vagyok, mint a többiek... De ezzel a más-sággal, mint fogalommal alapvető gondjaim vannak. Ugyanis mindenki más. Vagy így-vagy úgy. Sajnos, olyan környezetben élünk, hogy ezt az eltérést a bevált társadalmi normáktól nem csak úgy fogalmazzák meg, hogy más, hanem úgy, hogy rosszabb. Sokszor anélkül, hogy az illetőt ismernék.

A gondolatmenetem kicsit általános, térhetünk akár a lényegre. Ami fájdalmasan érinti a hívő életemet, közösségben való részvételemet is. Mondhatnám, hogy nehéz a sorsom. Tudom, sokunknak nehéz. Számomra mégis az egyik legnehezebb dolog színt vallani, hogy milyen gondokkal, terhekkel küzdök nap-mint nap. Mondhatnám azt, hogy tizenöt éve családfenntartó vagyok, gyakorlatilag egyedül oldok meg olyan dolgokat, amire normális esetben talál az ember segítséget. Mégis, saját lábán az ember megtanul állni, a tapintatlanságot, közömbösséget sokkal nehezebben hordozza el. Igen, beszéltem a harcaimról, nehézségeimről, de vagy nem értettek meg, vagy nem akartak megérteni. Igen, kényelmetlen beleképzelni magunkat egy ember helyzetébe, aki nem lakásra gyűjt, hanem szemüvegre és nem a nyaralással van elfoglalva, hanem a végrehajtóval. Pedig diplomája van és dolgozik… Talán, ha nem küzdöttem volna és nem tartottam volna magam, komolyabban vették volna a nehézségeimet. De a sajnáltatás helyett a küzdelmet választottam, Beszéltem volna az örömeimről, de arra sem volt fogadókészség. Állandóan a problémáimra emlékeztettek, majdnem, hogy a fejemhez vágták, hogy mi az, hogy örülök, mi az, hogy elégedett és boldog vagyok…Pedig nehéz… Megtalálni azokat a kicsike boldogságokat, amik sok-sok negatív dolgot ellensúlyoznak…

Egyszóval, drága barátaim… Tudom, milyen bujkálni… Tudom, milyen csöndben maradni, amikor annyira boldog vagy, hogy az örömödet világgá kürtölnéd…Tudom, milyen két külön világban élni… Vágyni arra, hogy megismerjenek, mégis elbújni az ismeretlenségbe. Köszönöm, hogy köztetek úgy érezhetem, hogy közétek tartozom… Végül, sokszor, amikor gondolunk, mondunk, teszünk valamit, nem tudjuk, hogy akaratlanul is mit adunk a másik embernek. Köszönöm…