Az örök élet elixírje

            Volt egyszer egy kis tündér. Különös kis tündér volt, ugyani nem élt azokkal az előjogokkal, amikkel a tündér-lét járt. Szerettet kirándulni az emberek világába. Ez sajnos nagyon kockázatos lépés volt, ugyani így, a sok öröm mellett sok keserűséggel is szembesülnie kellett. A tündérek különös világban éltek, ahol nem volt sem öregedés, sem elmúlás, sem betegség. Sajnos az embereknek mindezzel nagyon hamar számolniuk kellett. Nehezen szokta ezt meg a kis tündér. Nem értette, miért van az, hogy a szomszéd nénit miért látja egyik nap és utána miért nem. Miért van az, hogy utána sokan, sokáig fekete ruhában járnak és sírnak, szomorúak. Miért an az hogy a másik néni már olyan nehezen jár és egyre többet panaszkodik a fájdalmai miatt.

            Elhatározta, hogy segíteni fog. Mindet bevet, ami a tündér mivoltjából adódik. Nem tudta elfogadni, hogy az ember-gyerekeknek el kell búcsúzniuk az imádott nagymamájuktól. Az is dühítette, hogy az idős embereket nem lehet meggyógyítani, hogy nekik már mindig fájni fog, sőt, egyre jobban. Minden követ meg akart mozgatni, hogy ez ne így legyen. Hogy legyen egy olyan csodaszer, ami által elmúlik a bánat, a fájdalom. ami enyhülést ad az idősnek és a fiatalnak egyaránt.

            Egyik nap elindult, elhatározta, hogy  addig nem megy haza, amíg a küldetése végére nem ér. ment, mendegélt, közben találkozott, beszélgetett rengeteg emberrel. Egyetlen egy lehetőséget sem szeretett volna elszalasztani, hisz soha nem tudta, mi viszi sikerre nemes küldetését. Mindenkivel szóba elegyedett, és mivel egy kedves, közvetlen kis tündér volt, mindenki szívesen mesélt neki. Mesélt a fiatal, megosztva som örömét, boldogságát. Mesélt az idősebb is, boldogan visszatekintve a fiatalságára, boldog éveire, amikor egészséges volt és azt hitte, hogy mindent megtehet. Sajnos előbb-utóbb mindenkinek volt valami fájdalmas emléke. Vagy arról, hogy valakit el kellett veszítenie, vagy arról, hogy utolérték a betegségek. Amik a fájdalmon kívül azzal is szembesítették, hogy nem élheti tovább a megszokott életét, egyre inkább segítségre szorul. Találkozott sok emberrel, volt, aki fájdalmasabban, keserűbben fogadta a szembesülést, az elmúlással, volt, aki békességes nyugalommal tekintett életének erre az új szakaszára is, de azt észrevette, hogy valahogy mindenki számolt vele.

            Sok utat járt be, de végül neki kellett belenyugodni, hogy sajnos ez az emberi élet sajátsága és nem tud rajta változtatni. Nem tudja megóvni sem a nagymamát, sem az idős nénit, sem sokszor a fiatalt sem attól, hogy belássa, az élet véges. Hogy az ember-léthez hozzátartozik a fájdalom, a betegség, a beteg hozzátartozó ápolása éppúgy, a hogy örültünk a most megszületett keresztfiunknak, meghatódtunk az unokatestvérünk ballagásán, esküvőjén. Sajnos az időt megállítani nem tudjuk.

            Hazaért a kis tündér, és bár az örök élet titkát nem találta meg, az útja nem volt hasztalan. Rájött, hogy sokkal figyelmesebbnek kell lennie. Nem szalaszthat el egy lehetőséget sem, hogy beszélgessen, segítsen, kapcsolatot, barátságot teremtsen. Mert nem tudhatja lesz-e legközelebb. Talán kicsit szomorú véget ért a kis tündér kirándulása. De tudta ő, hogy semmiképpen sem volt hasztalan. Felismerte feladatát, örömmel folytatta tovább az útját. Rájött, hogy az öregedést nem fordíthatja vissza, az elmúlást nem állíthatja meg, de sok ember életét töltheti meg örömmel, amire emlékezni fog... Egészen addig, míg el nem indul minden élő elkerülhetetlen útján...

Köszönöm!

                Azt mondtad, hogy nem az én életem változott meg gyökeresen, hanem a tiéd. Te voltál az, aki megkönnyebbült. Nem gondoltad, hogy te tettél engem meleg-baráttá, a te nézőpontodból világ életemben az voltam. Pedig nem, mert a te hatásodra vált számomra fontossá, hogy komolyan vegyem a melegek ügyét. Rengeteg dolgot köszönetek neked. erről persze tudsz, mert nap int nap meg is teszem. Igen, először miattad (és helyetted) mentem el a Pride-ra. Tudom, és tudtam, hogy te nem mersz. Fontos, hogy érezd, hogy nem vagy egyedül. Hogy fontos vagy. Szeretném, hogy felszabadultan és boldogan mesélnél a hétvégi programodról, a családodról, vagy bármiről. Anélkül, hogy hazudnod kellene neveket és nemeket illetően. Szeretném, ha kitörő örömmel kürtölhetnéd világgá, hogy szerelmes vagy és nem kellene bujkálnod minden egyes telefonhívás miatt, hogy meg ne tudják, meg ne sejtsék. Miután te két szóval elmondtad, hogy mi az élete nagy titka, egy világ tárul fel előttem. Természetesen először mindent rajtad keresztül láttam. De mivel a világ kitágult, néztem és láttam mást és máshova is.

                Azt is köszönöm neked, hogy felnyílhatott a szemem, és más emberek gondjait is megláthattam. Bizalmukba fogadtak, ezáltal átéreztem, hogy milyen sokat kínlódnak, mert nem akarják őket elfogadni az egyházi közösségekben. Most beszélgethetünk tanokról, dogmákról és minden egyébről, de nincs értelme, amíg emberek megsebződnek, kitaszíttatnak, másodrangú polgároknak gondolhatják magukat. igen, több barátot is neked köszönhetek. Azt is, hogy a második Pride-ra már nemcsak érted, helyetted és miattad mentem el, hanem többen lettünk, akiknek ugyanaz a célunk. Akik ugyanúgy nem tűrhetjük, hogy ti ne érezzétek otthon magatokat ezen a világon. Lett több barátom, rájöttem, hogy hasonlóan gondolkodunk. Ami persze más-más okból, de lehet a sebzettségünk miatt is. Természetesen nem lett minden meleg a barátom, akit megismertem. Többükben csalódtam. De ez az élet velejárója, nem minden meleg egyforma. Nem is kell, és nem is lehet mindenkit szeretni. Lehet kiakadni, lehet felelősségre vonni, ha van alapja, de azért, mert meleg, nem szenvedhet semmiben sem hiányt. Akár érzelmileg, akár jogilag.

Nem tudom, hogy mondhatom-e magam aktivistának, azzá talán az évek és sok megtapasztalás tehet. Nem célom, hogy az legyen a névjegyemen, hogy meleg aktivista vagyok. De nem szégyellem, és ha akár a Facebook-megosztásaimmal, akár bármilyen más kiállással segítek, azt szeretném megtenni. És tudd, hogy ezen az úton te indítottál el.

Az én húsvétom

Tudtad, tudtad, tudtad! Egészen biztos vagyok benne, hogy tudtad. Már, akkor, amikor én el sem tudtam volna magamról képzelni. Annyira sziklaszilárdan biztos voltam benne, hogy velem ilyesmi nem történhet meg. Hogy te az ilyesmitől meg fogsz védeni, mint, ahogy annyi mindentől  megvédtél. Vagy, ha nem is védtél meg, nem hagytad, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerüljek. Most, akkor miért engedted? Vagy legalább, miért nem szóltál, hogy így lesz? Veled keltem, feled feküdtem, szinte minden gondolatomat kitöltötted...Most mégis szembe mentem veled. Kicsit sodródtam, kicsit akaratos voltam, és még a bőrömet is védtem. Ott volt a kereszt a nyakamban, amit pár hónappal ezelőtt vettem. Igaz, te a válladon hordtad... Én meg úgy gondoltam, hogy annyira szeretlek, hogy a nyakamba veszlek. Még mindig nem értem, hogy miért nem köptél szembe vagy miért nem tépted ki a nyakamból. Mert igazad van, nem voltam méltó a viselésére. Jó, rendben van, nem öltem, de eljátszottam több ember bizalmát. Jó, nem voltam olyan, mint Júdás, de ugyanúgy mentettem én is az irhámat. Igen, fáj, hogy képes voltam hazudni. Aztán belekerülni az ördögi körbe, amiből nem tudtam volna jól kijönni. Jó, rendben van, bántottak és nem igazán úgy bántak velem, ahogy megérdemeltem volna, de akkor is... Nem lett volna szabad azt az utat választanom. Akkor persze hiába idéztem magam elé, hogy te minden emberért, és felvitted magaddal a keresztre, hogy értünk szenvedtél meg ilyesmi. Amikor ott álltam, jottányi erőm sem volt, arra gondoltam, hogy lefekszem a járdára és nem kelek fel többet. Olyan jó volt, hogy valahogy mégis megelevenedett a sok blabla-szöveg. Hogy átéltem, hogy egyedül vagyok, hogy a sajátjaim elfordulnak tőlem, hogy senkihez sem tudok menni. Átéltem, hogy igenis bűnös vagyok és kegyelemre szorulok. Hogy hiába hiszem magamról, hogy nem, de képes vagyok elesni. És akkor valahogy meglepődtem, hogy nem fordultál el... Hogy tényleg igaz, hogy nem a bűné az utolsó szó, hogy neked mindegy, hogyan, csak menjünk eléd. Hogy adtál egy új esélyt, nem elsőt, nem másodikat, hanem sokadikat. Sokszor sokadikat. Valahogy olyan furcsa volt, hogy én, aki addig mindent önerejéből oldott meg, ezt most nem tudtam. Most engedni kellett a büszkeségemből, és azt mondtam, hogy nem megy. Te jöttél és azt mondtad, hogy veled menni fog. Akkor azt mondtad, most már tudom, hogy veled megy azóta is.

Belevágtam

                Igen, most, hogy már külön facebook-oldalt is létrehoztam a portékáimnak, nem is tudnám titkolni. Ez az, amin töröm a fejem, már hónapok óta. Rengeteg kétség van még bennem, de a lendület, a lelkesedés még nagyobb. Igen, nem titkolt célom ezzel az, hogy pénzt keressek.  Mert ugyan ki az, aki nem szeretne azzal pénzt keresni, amit szeret is? De bennem sokkal több van annál, mint, hogy csupán egy bevételi forrásként tekintsek a kézművességre. Sőt, idegenkedek is egy kicsit tőle. Az az egy dolog ad erőt (most még), hogy én is fizetek több szolgáltatásért, fizetek kézműves termékekért is. Mégpedig azért, mert számomra fontosak. Fontos az alkotó vagy az a személy, aki a szolgáltatást nyújtja. Igen, nagyon sok dolog lehet értékes, ami nem kézzelfogható. Áldoz rám az idejéből, rám figyel, segít...

                Szeretnék adni. Szeretném azt továbbadni, amit én is megtapasztaltam a kézműveskedés során, mert ez több, mint tevékenység. Benne van a szívem, a lelkem, a gondolataim. Szeretném elmondani, hogy ez egyfajta terápia, gyógyszer volt számomra. Minden alkotó tevékenység nem csak egy tárgyról vagy bármiféle végeredményről szól. Az szól egy egész folyamatról, a tervezgetésről, egyátalán arról, hogy van valamim, amit szeretnék megmutatni. Ha úgy tetszik, megvan a saját üzenetem. Szerintem az élet nem csupán arról szól, hogy két évszám között egy kötőjel, és nem is arról, hogy felkelek, dolgozom, lefekszem, és persze közben annyi pénzt keresek, hogy ne legyenek komoly anyagi gondjaim. Az élethez hozzátartoznak az élmények, a rácsodálkozás valami szépre. Kell, hogy megálljunk. Vagy legalább lassítsuk a lépteinket, bármennyire azt diktálná az eszünk, hogy siessünk. Kell, hogy ne racionálisan döntsünk. Hogy valamire az legyen a válasz, hogy azért, mert szép, mert jó, mert tetszik. Kell, hogy beszéljünk egymással, közben hassunk a másikra, miközben a másik is hat ránk. Kell, hogy elcsodálkozzunk, hogy meghatódjunk. Hogy együtt nevessünk. Szeretném megmutatni, hogy az élet szép. Nem attól, hogy egymondatos mantrákat ismételgetünk, nem is attól, hogy elhatározzuk, hogy mától pozitív gondolkodásúak leszünk. Hanem attól, hogy vállaljuk magunkat, az életünket úgy, ahogy van. Szeretném megmutatni, hogy a nehézség nem biztos, hogy végállomás, és a boldogság nem azt jelenti, hogy mindenem megvan, hanem azt, hogy boldog vagyok annak ellenre. Hogy szeretnék színt vinni a világba. Nem az én uam az egyedüli megoldás, de egy út lehet ahhoz, hogy megtaláltam a boldogságot.

                Igen, ez kockázattal jár. Mert mi lesz, ha senki nem lesz rám kíváncsi? Mi lesz, ha nem kell, amit adnék? Hát, szerintem semmi. Csak annyi, hogy azzal a tudattal fogom álomra hajtani a fejem, hogy legalább megpróbáltam. És álmodok tovább, mert az álmomat soha nem adom fel.

Tovább gondolkozom

                Feltehetjük azt a kérdést, hogy vajon ki a művész. Annak idején az egyetemen mondta egy tanárunk, hogy kutatót is lehet képezni, úgy, mint művészt is, de azzá inkább válik valaki. Nem igazán határoznám meg magam művészként. Nem érzem azt, hogy különösen tehetséges vagy kimagasló lennék bármely művészeti ágban. Inkább úgy érzem, hogy azt a keveset, amit kaptam, - bár sok területen, - szeretném megmutatni, így egyben. Ahogy van, ahogy vagyok. A magam tökéletlenségével, korlátaival, félelmeivel, de szeretném, ha valahogy napfényre kerülne. Igaz, nem trendi, és nem túl sokakat érdekel, nem túlságosan vonzó, de úgy érzem, hogy van létjogosultsága. Részben azért, mert olyan élettörténettel, amivel én rendelkezem, a kamionsoron szoktak a lányok kikötni. Részben, mert az élet több annál, mint, hogy lavírozunk, egyensúlyt teremtve a bevétel-kiadás oldalon.

                Persze, van bennem félelem. Félek a visszautasítástól, a gúnyolódástól,attól, hogy nevetség tárgyává leszek. Nem szeretnék hasonlóvá válni azokhoz a tehetségkutató-szereplőkhöz, akik meg vannak győződve a saját kiválóságukról, de a produkciójuk láttán egy ország röhög rajtuk.

                Elgondolkodom azon is, hogy vajon kell ez nekem? Nem élhetném tovább az eddigi életemet, két lábbal a földön maradva? Muszáj nekem kockáztatni? Nincs elég bajom? Miért nem elégedek meg azzal, ami van? Talán élhetném az életem az eddig megszokott módon. De van bennem vágy arra, hogy adjak, hogy nyomot hagyjak az emberekben. Egy kicsit a világot szebbé, jobbá, mosolygósabbá tenni. Másrészt, szeretném, ha az emberek felismernék, hogy a művészet azért van, hogy szolgáljon. Nem a kivételezettek kiváltsága, hanem ajándék és segítség mindannyiunk számára. Segít kimondani, eltáncolni, elénekelni, leírni, megformázni... Egy kicsit kapcsolatot teremteni a transzcendenssel. Kicsit távolról, felülről, messziről tekinteni magunkra, az életünkre, mert a megoldás ott van mindannyiunkban.

                Úgy érzem, most már nem tudok megállni. Mi ad erőt? Az, hogy tudom, hogy Valakinek mindenre gondja van. Gondja van rám. Pont most, karácsony környékén ez pláne aktuális. Gondja van arra, hogy mennyire irtózok és félek a karácsonytól. Mennyire elszorul a szívem és sokszor könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok, hogy mi lesz, hogyan lesz, hogy fogom túlélni, hogy fog lezajlani. Mindeközben, hogy fogok arra figyelni, Aki a lényeg, Aki az ünnepelt, Aki az ajándék. Neki gondja van minden álmomra. Így talán eljutok oda, hogy ne féljek. Hogy, ha a csillagokra nézek, eszembe jusson az álmom.