Szivárványcsillag

                Az erdőben élt egy kis tündér. Látszólag semmi különös nem volt benne, vagy mégis? Nagyon szeretett táncolni, játszani, olvasni, hasonlóan a többi tündérhez. Szeretett szépen öltözködni, és szerette, ha szépen meg van fésülve a haja. De mégsem illett a többi tündér közé, amolyan magánakvaló- magányos kis tündér volt. Talán azért, mert nem volt annyira ügyes, talán azért mert érzékenyebb és félénkebb volt, a többiek nem igazán fogadták be. Ami miatt sokat bánkódott, de ennek ellenére az életben nagyon sok örömöt talált. Mivel az erdőben élt, gyönyörű környezetben, az örömből soha ki nem fogyott. Nézte, ahogy nyílnak a virágok, repkednek a pillangók, a friss hajtásokon táncot jár a napsugár. Szívesen volt egyedül, szeretett mindenen elgondolkozni, és ha derűs idő volt, szívesen nézte a csillagokat.

                Egyszer egy szép estén megpillantott egy kis csillagot. Néha beszélgettek, kiderült, hogy sok közös vonás van bennük, akár a természetüket vagy a sorsukat illetően, de a kis csillag nem volt szimpatikus a kis tündérnek. Bár a kistündérnek is sok bántásban volt része, elég hamar megtanulta, hogy nem szabad előítélettel közelíteni a másikhoz. Ő nem volt egy ítélkezős típus, főleg hogy sokat szenvedett attól, hogy a körülötte evők felületesen alkottak róla véleményt, nem ismerték, de nem is akarták igazán megismerni. Miután egy egyre többet találkoztak és beszélgettek, rájött, hogy ő is megalapozatlanul alkotott képet a kis csillagról. Több szempontból is félreismerte, rengeteg jó tulajdonságát nem látta meg. Egy-egy elejtett megjegyzéséből, megnyilvánulásából téves következtetést vont le. Talán ebből nem vett észre semmit a kis csillag (illetve azt észrevette, gondolom, amikor rájött a kis tündér, hogy félreismerte a kis csillagot, és egyre többet beszélgetett vele.)

                Beszélgetéseik során rájöttek arra, hogy nagyon sok közös vonásuk van, sokkal több, mint gondolták. Egyre több dolgot osztottak meg egymással, bizalmukba fogadták a másikat. Ez mind a kettőjüknek elég nehéz, mert annyi sebet hordoznak a múltukból adódóan, hogy nehezen nyílnak meg mások előtt. A kis tündér semmi különöset nem vett észre a kis csillagon, de egyszer a kis csillag elmesélte neki, hogy ő tulajdonképpen egy szivárvány-csillag. Különös jelenség ez a csillagok között, és meglehetősen ritka. Főleg az ritka, hogy egy szivárványszínű csillag fényesen tündököljön, mert ők igyekeznek elrejteni a fényüket. Bár volt közöttük, aki büszkén ragyogott, de sajnos, ez sokszor rosszul sült el. A már említett előítéletes gondolkozás miatt egy szivárvány-csillag, ha vállalta saját magát, rengeteg támadásnak tette ki magát. A kis csillag is inkább a rejtőzködést választotta. Időnek kellett ahhoz eltelnie, hogy ezt a titkát megossza a kis tündérrel. Természetesen a kis tündér is megosztott minden féltve őrzött titkát a kis csillaggal, mert úgy gondolta, hogy bízhat benne. Mesélt régi sebeiről, mesélt a sorsáról, és arról a külön világról, amit felépített magának a fájdalmain, könnyein, küzdelmein át a reményből táplálkozva.

                Rájöttek, hogy sok dologban segíthetnek egymásnak. Hasonlóan sebzettek, hasonlóan a romokból építkeznek, hasonlóan a mínuszból indultak az életbe. Ezek nagyon fájdalmas tények, emiatt egyikük szeméből sem fog eltűnni soha a szomorúság. De az mind a kettőjüknek erőt adhat, hogy már nincsenek egyedül. Sem a gondjaikkal, sem a megoldandó problémáikkal, sem a különleges természetükkel. A kis csillagot ugyanis nem csak a színe, hanem az érzékeny természete tette különössé. A kis tündér is annyira bizalmába fogadta a kis csillagot, hogy már nem voltak előtte titkai. nem volt arra sem szüksége, hogy a jó oldalát mutassa újdonsült barátja felé, mert tudta, hogy a közöttük lévő kapocs erősebb annál, mintsem szükség lenne megjátszani magukat.

                Jó lenne, ha ennek a mesének is boldog vége lenne. Vagy legalábbis, nagyon szomorú nem lenne. Mert túl vidám biztos nem lesz. Soha nem vidám, ha két nehéz sorsú lény összetalálkozik, akkor is, ha az egyik tündér, a másik pedig csillag. De boldog lehet, és örömteli is, ha arra gondolunk, hogy a megosztott öröm dupla öröm, a megosztott fájdalom fél fájdalom. És, ha a közöttük létrejövő szövetségnek a mindkettejük számára elrendelt nehéz sors volt az ára, talán akkor is megérte.

Nagytakarítás

                Akár költözködés vagy lakásátrendezés miatt, akár szekrényrendezés közben sor kerülhet nagytakarításra. Fontos  és szükséges felmérni, hogy melyek azok a tárgyaink, amitől meg kell váljunk. Ez lehet fájdalmas is, mert olyan emléket idéz fel bennünk, ami életünk egy korábbi szakaszára emlékeztet, esetleg olyan szerettünket juttatja eszünkbe, aki már nincs közöttünk. Esetleg fájdalmas emlékekkel telik meg a szívünk… Emlékszünk az idő múlására, arra, hogy amit elmulasztottunk, soha nem hozhatjuk vissza. Lehet kevésbé fájdalmas, amikor az évekig kerülgetett csorba teáscsészét kidobjuk már végre, vagy rászánjuk magunkat, hogy a régi kedvenc szoknyánkat elajándékozzuk. Talán örülhetünk is, és sok vidám pillanatot újra felidézhetünk.

                Talán ennél is fontosabb, hogy az életünkben, a szívünkben is elvégezzük azt a bizonyos nagytakarítást- Fájdalmas, igen. Mivel érzékeny ember vagyok, és inkább megmenteni szeretnék, mint lezárni, végleg búcsút mondani, elfelejteni. Ezért is érint fájdalmasan, amikor ki kell mondani, hogy vége, nincs tovább… Sokszor úgy tapasztaltam, hogy ezek az emberi kapcsolatok már réges-régen véget értek, legalábbis azt kommunikálták felém, hogy vége, nincs rám szükség… Mégsem volt elég bátorságuk kimondani, nekem kellett megtenni. Ami fontos volt, részben a lelki békém, részben a továbblépés szabadsága, a tiszta lappal való indulás miatt. Sajnos, az emberek többsége nem szeret dönteni. Pedig meg kell hozni olyan döntéseket, amelyek véglegesek, visszavonhatatlanok. Nincs visszatérés, menekülő út, biztonsági folyosó. Az egyik ilyen döntésem volt talán, amikor úgy döntöttem, hogy továbblépek az első munkahelyemről. Igen, hoztam egy olyan döntést, amit úgy is lehetett értelmezni, hogy minden hidat felégetek magam mögött. Pedig azok a hidak már hónapok, évek óta nem voltak mögöttem. Tudtam, hogy nem számítanak rám, hogy számomra ott nincs jövő… Mégsem könnyítették meg nekem, ki kellett mondjam, alá kellett írjam…

                Igen, a másik példa, amikor számunkra meghatározó emberektől kell búcsút vennünk… Lehet, hogy párkapcsolatról van szó, de nem csak arra lehet igaz. Barátságban is megéltem olyat, hogy a sok cserbenhagyás, figyelmetlenség, fájdalomokozás miatt nincs mit tenni, mint távozni egymás életéből. Fáj a szakítás… Akár így, akár úgy… Persze, mindannyiunk életében benne van a változás, ami lehet olyan mértékű, amit már nem visel el a kapcsolat. Lehet, hogy nem szakítanunk kell, csak elengednünk egymást. Gyakorlatilag ugyanazt jelenti, legalábbis az életünk továbbélésével kapcsolatban, mégis egy árnyalatnyival más a jelentése. Ha fájdalmat okozott, szakítok vele… ha már nem értjük meg egymást, és mind a ketten belátjuk, hogy a kapcsolatnak nincs jövője, akkor elengedjük egymást. Fenntartani lehet egy kapcsolatot a magánytól való félelem miatt, esetleg azért, hogy ne kelljen a többiek felé magyarázkodni. De lehet őszinte tiszteletből és szeretetből a másiknak megadni az esélyt, hogy boldog legyen. Hogy ha én nem tudom, akkor más boldoggá tegye… Így lehet lezárni szépen, emberhez méltóan.

                Ha szépen nem megy, akkor is meg kell hozni. Fájdalmakkal, könnyekkel, de a továbblépés, a rendrakás miatt. A rend miatt, amire szükség van körülöttünk és bennünk is.

Mi a cél?

Egyszer megkérdezte valaki tőlem, hogy mi a cél. Talán tudtam rá válaszolni, talán nem. De talán nem is kell mindig minden kérdésre kimerítő választ adni. Lehet, hogy tudunk úgy is élni, hogy tudjuk, mi a cél… Akkor én annak az illetőnek mondtam egy pár dolgot. Ő erre azt felelte, hogy igen, ezek célok, de mi a cél.

Nem lehet céltalanul élni. Nekünk legalábbis biztos nem. Jó, ha van iránya az életünknek, még akkor is, ha ez egyes élethelyzetekben megváltozik. akkor is, ha időnként át kell értékelni a döntéseinket, a fontossági sorrendet.

Mi is lehet a cél? Alapvetően, józan ésszel belátva, lehet egy cél a boldogság. Azon belül lehet arról vitatkozni, hogy mit nevezünk boldogságnak. Az anyagi biztonságot? Valóban, rengeteg feszültség forrása lehet, ha anyagi gondjaink vannak. Sajnos, megtapasztaltam, hogy még családban sem az összetartást, összefogást erősíti, ha alapvető anyagi gondok vannak. Kívánom, hogy a nélkülözést senki ne tapasztalja meg. De, ha egy lépéssel távolabb megyünk, és feltételezzük, hogy nincs létbizonytalanságuk, az alapvető szükségleteink ki vannak elégítve, mindig lesz, amiről le kell mondanunk. A magunkfajtának állandó mérlegelésből áll az élete. Dönteni kell, eldönteni, hogy az adott dologra áldozok-e, és ha áldozok, megéri-e az áldozatot, hogy másról le kell, hogy mondjak. Igen, lemondani… Ha lemondok valamiről, nem lehetek boldog? Dehogynem. Szomorú lenne attól tenni függővé a boldogságom, hogy mindent megvehetek magamnak, mindent megtehetek, amit szeretnék.

Lehet arra is törekedni, hogy az életem rendeződjön. Igen, kiegyensúlyozott életet szeretnék. Rengeteg gátló tényező van, amivel küzdenem kell, ami állandóan döntések elé állít, nehézségeket okoz. Jó lenne, ha jönne egy jótündér, és mindezt helyrehozná. Jó lenne, de valószínűleg ez sem fog megvalósulni. Mint ahogy a soha be nem gyógyuló sebekkel, úgy ezekkel a rendezetlenségekkel, békétlenségekkel is együtt kell éljek. Önvád nélkül, mert azt is meg kell tanulni, hogy ez nem az én dolgom, nem az én felelősségem. Hiába fáj, és szenvedek miatta, nem tudom megoldani.

Lehet cél a tudás, ismereteim bővítése. Igen szép cél, és talán egy életre szóló feladatot, küldetést ad. De mihez kezdek a tudással? Nem biztos, hogy meghozza nekem a várva várt elismerést, a magányosságomat sem fogja enyhíteni. Csak az emberi kapcsolatokban találhatok gyógyulást, felemelkedést.

Mi a cél? Igen közhelyes választ találtam rá. Nem is igazán eredeti gondolat, de mostanában nagyon sokat jár az eszemben. valahogy mindig ide lyukadok ki. A cél a szeretet. Hogy mit szeretnék? Hogy sok-sok év múlva, azok, akik ismertek, akik közelebbi kapcsolatban voltak velem, úgy emlékezzenek rám, hogy igen, olyan ember volt, aki nagyon tudott szeretni.

Miért!

Kíváncsi természet vagyok. Érdekelt mindig, hogy mi miért történik, az életemben történt eseményeknek mi az oka, célja. Szerintem nem csak céltalanul élünk a világban. Tetteinknek megvannak a következményei. Talán nem csak a tetteinknek, de a vágyainknak, elképzeléseinknek, gondolatainknak is. Vannak, vagy lehetnek az életünkben olyan dolgok, amelyek logikusak, egyértelműek, kikövetkeztethetők, de lehetnek olyanok is, amelyeket nem értünk. Természetes, hogy keressük rá a magyarázatot. Akár az emberi kapcsolataink terén is. Például, ha magányos vagyok, nincsenek barátaim, barátnőim, senkire nem számíthatok, az vajon teljességgel az én hibám? Lehet, hogy elrontok dolgokat, elhibázok döntéseket, esetleg meg is bánthatok hozzám közel álló embereket, de tényleg ezt érdemlem?

De vehetjük az élet más területét is. alapvetően mondhatjuk, hogy a kemény munkának meg lesz a jutalma. De mi van, ha ezt nem így érzem? Ha hiába a komoly, megfeszített munka, ha nem jön utána elismerés, megbecsülés? Ha minden hiábavaló, akár az igyekezet, a becsület, a tisztesség, a komolyan vett felelősség? Adjak fel mindent? Azt nem tudnám megtenni, arra képtelen lennék. Minden értéket, amihez eddig ragaszkodtam, amire az életemet felépítettem, azt nem adhatom fel. Igazán nem is szeretném feladni. Kínnal-keservvel megküzdött önbecsülésemet, kiegyensúlyozottságomat miért dobnám a kukába? Mit kapnék helyette? Valószínűleg semmit. Azt semmiképpen sem, ami jobb lenne annál, amit feladtam.

Igen, kerestem a válaszokat és keresem is. Vívódok, gondolkodom, keresem a válaszokat. Nyilvánvaló, hogy keresztény emberként elsősorban a Bibliához fordulok segítségért. Azon belül is a Bibliaolvasó Kalauzhoz, mivel a szerint a rendszer szerint olvasom az igét naponta. Pont a Jób könyve van soron. Elbizonytalanodtam. Nem csak azért, mert félek Jób könyvétől. Félek a szenvedéstől, a fájdalomtól, a veszteségtől, a nélkülözéstől. Elbizonytalanodtam, hogy pont ebben az élethelyzetben Jób könyve milyen választ tudna nekem adni.

Aztán egyszer csak szólt az ige. Lehet, hogy nem úgy, ahogy gondoltam volna. Illetve, tudok sok dolgot. Akár az igéről, akár magamról. Jó volt újra átgondolni azokat az alapigazságokat, illetve az ige által számomra adott magyarázatokat, amiket eddig is tudtam, de most más megvilágításba kerültek. Az egyik tanulság az volt, hogy Istennek más távlatai vannak. Mások a léptékei, mások az időtávlatai, mint nekem. Az ő távlatait nem látom át. Ez nem baj. A másik, hogy az ő logikája más, mint az enyém. Nem biztos,hogy józan ésszel mindent meg tudok érteni, ami velem történik. Nem biztos, hogy egyenes következménye van minden eseménynek. Lehet, hogy tehetek arról, ha valami rosszul megy az életemben, de lehet, hogy nem. Nem baj, ha nem értem. Lehet, hogy szerintem mást érdemelnék. Isten tudja, hogy miért nem kapom meg, amit szeretnék. Én nem tudom, de Ő tudja és ez a lényeg. Ő tudja...

Csillagporszem

A kis csillag és a kis tündér továbbra is nagyon jó barátok voltak. Sokat beszélgettek, sok mindent megosztottak egymással. Egyre több dolgot tudtak meg egymásról, és nagyon örültek. hol annak, hogy a sorsuk és addig megtett útjuk mennyire hasonlít, hol egymás sikerének, hol csak a szép napsütésnek. Sajnos, ahogy az lenni szokott az embereknél is, azt tudjuk a legkönnyebben megbántani, akit a legjobban szeretünk. Persze, nem szándékosan, mert akit nagyon szeretünk, annak a világért sem szeretnénk rosszat. Csak, akiben a legjobban megbízunk, aki a legközelebb áll hozzánk, könnyebben ejtünk sebet, és sokkal fájdalmasabbat is. Akit felületesen ismerünk, természetes, hogy nem áll hozzánk közel, nem osztunk meg bizalmas gondolatokat, de nem is érdeklődünk annyira iránta.

Egyszer a kis tündér megbántotta a kis csillagot. Nem akarta, és az eset nagyon bántotta. Sokat gondolkodott rajta, mi lehetett az oka. Arra gondolt, hogy ő csak egy kis tündér, nem elég jól tud csillag nyelven. Lehet, hogy valamit félreértett, lehet, hogy nem értette meg a kis csillag reakcióit. Arra gondolt, hogy lehet, hogy a kis csillagnak most nyugalomra és türelemre van szüksége. Próbált rá jobban odafigyelni, békén hagyta, ha úgy érezte, hogy nincs szüksége a társaságára, mert továbbra is fontos volt számára a kis csillag barátsága, és nem akarta még jobban tönkretenni. Nehéz volt neki, mert igazán a kis csillag volt, aki a legjobban ismerte, aki a legjobban megértette, akivel legjobban szeretett beszélgetni, akiben a legjobban megbízott. Nem is mert arra gondolni, hogy ez a barátság megszűnik. Hogy esetleg annyira megsebezte a kis csillagot, hogy már végképp nem keresi a társaságát. Így nehéz szívvel, és egy lépéssel távolabbról, de nem vesztette szem elől. Ha úgy látta, hogy rossz kedve van, vele sírt, kiugrott a bőréből örömében, ha csak egy pillanatra egymás szemébe nézhettek, és, ha csak egy szempillantásra is, de megláthatta a kis csillag mosolyát.

A kis tündér továbbra is reméli, hogy be fog gyógyulni az a bizonyos seb a kis csillag lelkében. Reméli, hogy a kis csillag is észreveszi, hogy mindazok a dolgok, amik miatt közel kerültek egymáshoz, akár az érzékenységük, akár a hasonló sorsuk, a hasonló mentalitásuk le fogja győzni a fájdalmat. Türelemmel próbál rá odafigyelni, és arra, hogy valóban mire van a kis csillagnak szüksége és nem arra, amit ő gondol.

Most még ennek a mesének nincs vége. Nem biztos, hogy lesz happy end, ahogy az életben sincs sokszor. De az biztos, hogy a kis tündér, ha felnéz a szép, csillagos égre, továbbra is a kis csillagot fogja keresni, akár csak annyi időre, hogy összenézzenek, vagy üdvözöljék egymást, és akkor már tudni fogja, hogy annyira azért még sincs egyedül.