Arany morzsák

„A barátok azok az angyalok, akiknek nincsenek szárnyaik.” Biztos hallottuk már sokszor ezt az idézetet. Remélem, mindannyiunknak vannak ilyen angyalkáink. Bár az is előfordulhat, hogy alkalomszerűen sodor az utunkba az élet egy-egy angyalkát. lehet, hogy többször is találkozunk, lehet, hogy csak egyszer, de az a bizonyos találkozást, mosolyt, szemvillanást soha nem felejtjük el. Keresztény táborok végén szokott lenni úgynevezett „morzsaszedés”, amikor mindenki megoszthatja a többiekkel a táborban szerzett legkedvesebb élményeit, emlékeit. Én most egy pár aranymorzsát teszek közzé.

Már majdnem fizettem a kedvenc könyvesboltomban. Természetesen bankkártyával. A mindig udvarias eladó hölgy türelmesen várta, amíg összeválogatom, amit szeretnék, felteszem a kérdéseimet. Döntök, lehet, hogy épp egy másik termék mellett. Hozzáteszem, hogy egy kis üzletről van szú, viszonylag csekély forgalommal. Ritkán jutok el oda. Már le is olvasta a bankkártyámat, amikor hátrafordulva észrevettem kedvenc újságom régebbi lapszámait. Elnézést kérve, majdnem hanyatt esve (mert a szokásos batyu húzta a vállam), lehajoltam a legalsó polchoz, hogy kiválogassam a gyűjteményemből hiányzó példányokat. Pár perc után jelzem, hogy fizetek, amikor a hölgy kedvesen közli velem, hogy azok a lapszámok ingyenesek. És még merje valaki azt állítani, hogy istennek nincs humorérzéke!

Kedvenc kávézómban a kávé után választottam egy csokit is. Este, amikor a táskámat kipakoltam, vettem észre, hogy bizony a csokit a boltban felejtettem. Tanakodtam magamban, hogy mit csináljak. Bár elég márkás és drága csokiról volt szó, de akkor is, nem snassz, ha most visszamegyek? Lesz, ami lesz, gondoltam. Amikor beléptem a boltba, a barista fiú kérés nélkül nyújtotta felém a csokit. Szerencsére elvicceltük a dolgot, én meg kicsit párás szemmel vettem tudomásul, hogy vannak még jó emberek.

Elég borongós, esős idő volt. Mint mindig, ha az iskolában vagy a művelődési házban megrendezett egy napos, kitelepülős vásárba megyek. Már szinte menetrendszerű, hogy bőrig ázom. Néha bosszús szoktam lenni, mert az újságban meghirdetett dolgoknak a töredékét sem találom, nagy a zsúfoltság, kínlódhatok a keresgéléssel. Most kellemes meglepetés ért. A legtöbb dolgot elég hamar megtaláltam, ráadásul az elárusító asszony nagyon kedvesen, kérés nélkül kérdezte meg, hogy miben segíthet. Mindenkihez odajött és türelmesen útbaigazított. Mindent meg tudtam venni, ami a listámon szerepelt, és amikor kiléptem az épületből, mintha az eső is csendesedett volna. Hazafelé a délelőtt külön ajándéka volt, hogy a kedvenc pékségem kedvenc eladója még nem adta el a kedvenc sütimet. És még egy pár szót beszélgettünk is.

Köszönöm mindenkinek, aki mosolygóssá teszi a napjaimat.

Utazás földön, vízen

                Egy szokásos, hétvégi hazautazásként indult. Biztos mással is előfordult, hogy pont akkor, pont úgy keresik telefonon, amikor a legkevésbé alkalmas. Velem is ez történt. Valaki hívott egy titkos/tiltott/ismeretlen-mindenki nevezze, ahogy akarja-számról. Lényeg az, hogy nem tudtam visszahívni. Mivel az akkori-több műszakban dolgozó –kolléganőim szoktak ilyen számról felhívni, gondoltam, hogy a mobilján visszahívom. Meg is tettem, csak éppen a férje vette fel a telefont, ugyanis időközben számot és készüléket és még nem tudom, mit cseréltek. Lényeg, hogy amikor bemutatkoztam és elmeséltem, mit szeretnék (leginkább a Jolika számát), ez a kérés a Jolika férjének igen nagy bonyodalmat okozott, ugyanis az a szám egy másik telefonban volt. Nem baj, megoldottuk. Illetve… Pont akkor, pont úgy, pont abban a helyzetben nem volt a kezem ügyében papír és írószer, így egy könyvtári könyv belső oldalára írtam a telefonszámot, szemceruzával. Rövid idő múlva kiderült, hogy nem Jolika keresett, hanem egy üzletkötő hölgy szeretett volna a számomra a nyugdíjjal kapcsolatos visszautasíthatatlan ajánlatot tenni. Hétfőn azért mondtam a Jolikának, hogy adja át üdvözletemet a férjének, és annyi mobiltelefont tartson magánál, amennyit át tud látni.

                Kaptam egy lehetőséget, hogy egy konferencián vegyek részt Dániában. Örültem neki, mivel soha nem jártam még Dániában és igen ritkán jutok el konferenciára. Bár a téma a gyereknevelés, illetve a család összeegyeztetése volta karrierrel, de nem bántam, végül is tanulni mindig lehet, ha mást nem, akkor gyakorlom az angolt. Már az utazás is érdekesen alakult, ugyanis senki nem tudta megmondani, hogyan jutunk el a repülőtérről a konferencia helyszínére. (És ez még csak a kezdet! ). Véletlen vagy szerencse (egyikben sem hiszek), de a velem utazó lány kolléganőjének a fia pont Dániában él és pont akkor ráért. Sikerült vele egyeztetni, hogy várni fog minket és útbaigazít, e felől legalább már nem aggódtunk. Meglepetések azért még értek: a repülőtéren kiderült, hogy a csomagjaink feladását saját költségből kell megoldanunk. Ugyanis a számukra vásárolt repülőjegy a csomag feladását nem tartalmazta. Kidühöngtük magunkat, felszálltunk, megérkeztünk, összetalálkoztunk alkalmi kísérőnkkel, metróztunk, gyalogoltunk. A második (illetve sokadik) meglepetés akkor ért, amikor a szállodába értünk. Kiderült, hogy elfelejtettek minket regisztrálni. Újabb telefonálás, dühöngés…Ez is megoldódott. A konferencia rendben lezajlott, legalábbis a számunkra. Ugyanis az amúgy is szűk három napos rendezvény a számunkra még rövidebbre lett szabva, mert az utolsó nap olyan korán indult a repülőnk, hogy még a reggelit sem várhattuk meg. Túléltük. A repülőtéren ittunk egy rémesen borzasztó kávét, én a repülőn elfogyasztottam életem eddig legdrágább reggeliét (Egy presszókávéért és egy szendvicsért fizettem több, mint háromezer forintot). Sikeresen megérkeztünk, elköszöntünk egymástól, ment mindenki a maga útjára. Halmozva az élvezeteket, még aznap a festés mellé melírcsíkokat is tetettem a hajamba.

                Kérlek benneteket, hogy ha a dorogi könyvtárból kölcsönzött könyvben egy szemceruzával írt telefonszámot találtok, ne a képzelet szüleményének tulajdonítsátok.

Lány a parkból

                Alig látott át a sűrű könnyfátylán. Gondolta, persze, hogy nincs jövője a kapcsolatuknak. Sejtette, már régóta, hogy búcsút kell mondaniuk egymásnak. Mégis, sokáig áltatta magát, hogy megmenthető, hogy újra tudják kezdeni. Persze, magának sem vallotta be, hogy ez csak hiú ábránd és csak a képzelt biztonság, a valakihez tartozás öröme miatt ragaszkodik a párjához. Persze, a büszkeségét is bántotta, hogy nem ő mondta ki az utolsó szót. Vége. Nincs tovább. Soha többé.Ennyi volt.

                Furcsa volt számára is, aki mindig kerülte a nyilvánosságot és titkolta az érzelmeit, hogy pont a folyó melletti parkban lévő padon engedett szabad folyást a könnyeinek. Szép, verővényes szombat délután volt, szinte minden pad foglalt volt. Csókolózó szerelmesek, unokákkal játszó nagymamák, trécselő tini lányok-egyik sem szokatlan látvány errefelé. Örültek a szép időnek, a lehetőségnek, hogy a szabadban lehetnek, és persze egymásnak. Senki ügyet sem vetett a magányosan sírdogáló lányra.

                Kivéve, persze egy valakit. Nem szólt semmit, csak egy papír zsebkendőt nyújtott a lány felé, az elázott másik helyett. Nem is kérdezett semmit, vannak olyan helyzetek, amikor szavak nélkül is tudjuk, mit gondol a másik. Inkább hallgatunk, mintsem fokozzuk a fájdalmát, akár tapintatlansággal, akár tolakodással vagy meg nem értéssel. Gondolta a Fiú, hogy mi lehet a baj, nem is faggatózott, nem kérdezett semmit, csak érdeklődve fürkészte a lány még mindig könnyes szemét. A Lány rögtön észrevette. Nem, nem az öltözékéből, mert az nagyon visszafogott volt, nem is a viselkedéséből, az sem árult el semmit. Talán a lényéből áradt valami finomság, lágyság, amiből következtethetett arra, hogy a Fiú más. Nem ijedt meg tőle, a frissen szerzett seb, a szakítás okozta fájdalom annyira lekötötte lelkileg-szellemileg, hogy bele sem gondolt, hogy épp egy vadidegennek kezdi éppen elmesélni a szerelmi bánatát. Nem akarta untatni a beszélgetőpartnerét. Úgyis tudta, miről van szó, a legtöbb ember élete során többször is átesik ilyesmin. A Fiú megértően, kedvesen szólt pár szót. A Lány csodálkozott (vagy annyira nem is) amikor a fiú feltette neki a kérdést:

- Nincs kedves eljönni velünk a hétvégén a felvonulásra? Ne ijedj meg, rengeteg heteró barátunk van, aki rendszeresen velünk tart. Fontosak számukra is a céljaink, tudod, a kirekesztés, hátrányos megkülönböztetés megszüntetése. Nem beszélve arról, hogy a felvonulás forgatagában ők is ugyanúgy énekelnek, táncolnak, nagyon jól érzik magukat.

                A lány gondolkodott egy sort. Tulajdonképpen a hétvégére nincs programja, jól jönne egy kis kikapcsolódás, ami egy icipicit feledtetné a bánatát. Furcsa és szokatlan volt számára ez a helyzet, bár igazán nem voltak előítéletei, de emberjogi aktivistának sem vallotta magát.

                Eljött a hétvégén az a bizonyos nap, találkozott a Fiúval a megbeszélt helyen, csatlakozott a társaságához. Annyira magával ragadta a felvonulás forgataga, hogy észre sem vette, hogy eltelt pár óra. Annyi ereje volt, hogy hazaérjen, a barátnőinek szánt rituális SMS-eket is inkább holnapra halasztotta. Azért elalvás előtt átfutott az agyán egy gondolat: Aki bántja a melegeket, ezentúl velem gyűlik meg a baja.

Szivárványtündér

Az erdő közepén élt egy kis tündér, több más szerzettel, manóval, angyallal, kobolddal együtt. Fura kis szerzet volt, a kócos hajával, farmerszoknyájával, sportcipőjével. Sajnos, ahogy lenni szokott, az erdőben nem csak jók éltek, hanem gonoszak is. Történt egyszer egy napon, hogy a gonosz boszorkány elrabolta a színeket. Minden csupa, szürke, egyhangú lett. Emiatt persze az erdő összes lakója rosszkedvűvé vált. Nem csak azért, mert nem gyönyörködhettek az erdő üde zöldjében, a nap vakító, sárga korongjában, az ég kékjében. Elvesztették a tájékozódási képességüket is, nem tudták, mikor menjenek élelmet gyűjteni, mikor aludni. Fenekestől felfordult az életük.

A kis tündér elhatározta, hogy visszaszerzi a színeket. Közölte ezt az erdei nagytanáccsal, akik ezt félelemmel ötvözött egyetértéssel fogadták. Persze mindenkinek hiányoztak a színek, és örültek, hogy valakiben van bátorság és elszántság, hogy nekiveselkedjen a nagy feladatnak, mégis aggódtak, féltették a kis tündért. Nagyon nagy és veszélyes kalandnak tűnt, hosszú utat kellet bejárnia, és ami még nagyobb tanácstalansággal töltötte el őket, az, hogy fogalmuk sem volt, hogyan lehetne ezt a küldetést véghezvinni. A nagy és bölcs varázslók maguk is titkolták, hogy a tudományuk itt véget ért, és lebeszélni sem akarták merész útjáról a kis tündért, így egy adag hamuba sült pogácsával és áldó imával útnak indították.

Másnap elindult a kis tündér, ment, mendegélt, amíg egy szép zöld erdőhöz nem ért. Nagyon örült, hogy végre láthatja az erdő gyönyörű színét, el is határozta, hogy magával viszi. Szépen összehajtogatva el is tette a batyujába. Eltöprengett azon, hogy ez még csak egy szín, és mi lesz a többivel? Még csak egy napja vándorol, rettenetesen fáradt, és csak egy színt tudott magával vinni. Nem sok ideje maradt gondolkodni, mert azon nyomban mély álomba merült. Másnap újult erővel vágott neki a következő kalandnak. Nem kellett sokáig mennie, mert egy aranyló búzamező gyönyörű kalászai azonnal elbűvölték. Rég látott már ilyet, így hát rögtön gondosan elcsomagolta. Nyoma sem volt az előző napi fáradtságának, örömmel ment tovább az úton. Igaz, hogy erősen tűzött rá a nap, de ez sem szegte a kedvét, mert erősítette az a tudat, hogy a küldetését az összes erdőlakóért végzi, azért, hogy megtörje a boszorkány félelmetes átkát. Amikor a barátaira gondolt, elérzékenyült, és hirtelen a magányosság vett erőt rajta. Hiányzott neki a többi tündér és manó, nem volt kivel játszani, beszélgetni. Felpillantott az égre, és rögtön a kék színt is becsomagolta. Szomorúsága rögtön szertefoszlott, és vidáman baktatott tovább az ösvényen. Sajnos, nem várt nehézségekbe ütközött. a batyuja egyre nehezebb lett, és még csak három színt vitt magával. Hol van még a pipacs pirosa, az ibolya gyönyörű lila színe, az őzike meleg barna bundája? Ha még ettől a pár színtől is olyan nehéz a batyuja, hogy alig tudja hazavinni, mi lesz vele az út további részén? Amikor ezen töprengett, egy újabb nehézséggel találta magát szemben, ugyanis az addig derűs égbolton sűrű viharfelhők gyülekeztek. Igyekezett fedezéket találni, szerencsére sikerrel járt és még épp időben behúzódott egy lapulevél alá. Itt várta ki a vihar végét.

Szerencsére, a vihar sem tartott örökké, így rövid idő elmúltával a kis tündér kimerészkedett a fedezéke alól. Mit látott? Egy gyönyörű szivárványt. Gondolt egy merészet, kipakolta a batyuját, beletette a szivárványt, gondosan összecsomagolta és sietve elindult hazafelé. Pár pillatatnak tűnt csupán a hazafelé tartó út, de egy újabb meglepetés érte. Még el sem ért az erdőig, látta, hogy megtört a gonosz boszorkány szörnyű átka. Minden sokkal szebben, ragyogóbban fogadta, mint előtte volt. A hegyi patak vígan csobogott, a madarak örvendezve énekeltek, mindenki örült annak, hogy visszakapták a korábbi életüket. Természetesen az erdei nagytanács sem felejtkezett el a hálájáról, megköszönték a kis tündérnek a bátorságát, leleményességét, kitartását. (Mert természetesen ezekkel a tulajdonságokkal egy tündérnek sem árt rendelkeznie.) Azóta, ha szivárványt lát az égen, rögtön a különös kaland jut róla eszébe, de nem is kell az égre néznie, elég, ha a tükörben megpillantja a fülbevalóján megcsillanó napfényt.

Találkozás

                Minden összejött neki az életben. Szép feleség, gyönyörű, egészséges gyerekek, jól menő vállalkozás, szép, nagy kertes ház. Semmi gondjuk nem volt. Élték az életüket, szinte semmiről nem kellett lemondaniuk. igaz, keményen dolgoztak. Sablonos történet, akár egy csöpögős lányregényben. Igaz, a szülői örökségről feledkezett meg. édesanyja és édesapja egyaránt keményen dolgoztak, de nagyon szerették egymást. Nem éltek ugyan jómódban, de minden szükségessel rendelkeztek. Talán még többel is… Jószívű, jólelkű, segítőkész emberek voltak, bár kevés barátjuk volt, de előttük mindig nyitva állt az ajtajuk. Sokszor mosolyogtak, mindenki kedves emberekként ismerte őket. Nekik sok barátjuk volt, bár inkább a kötelező társasági élet részeként tekintettek rájuk. Fontos volt számára, hogy a mindennapi hajsza ellenére a klub rendezvényeken könnyednek, elegánsnak tűnjenek.

                Talán a folytatás is sablonos. Mi volt előbb, senki nem tudja. A feleség találta meg a szerelmet egy fiatal ügyfél személyében, ennek következtében, megingott önbecsüléssel, sértett önérzettel nem tudott úgy a munkájára koncentrálni, ahogy kellett volna. A magánéleti problémái szinte kiültek az arcára, nem volt már az a laza, jó kedélyű üzletember, akit megszoktak az üzletfelek, így sorra elpártoltak tőle. Az is lehet, hogy a válság miatt nem ment olyan jól a vállalkozása, spórolni, takarékoskodni kellett, minden kiadást meggondolni. A felesége máshoz szokott, az új szerep nem tetszett neki… A lényeg, hogy hosszú és sötét volt az az éjszaka, amikor rájött, hogy már semmi nem olyan, mint előtte volt. A szüleiről egyelőre szégyellt segítséget kérni, maga szeretett volna a csávából kimászni. Bár felkészülhetett volna rá… A barátaihoz esély sem volt fordulni. Már amennyire barátok voltak. Mindnyájan tudták, hogy ezek a találkozások mennyire felszínesek, csak az üzletről szólnak. Ha a szüleire gondolt, rossz érzése támadt. Ők biztos nem érezték volna jól magukat ezeken az összejöveteleken. Ha többet gondolt volna a szüleire, biztos eszébe jutott volna más is. Fiatalkorának szereplői, akik ebben az új életben nagyon idegenül mutattak volna. A Lány, Dávid-csillaggal a nyakában, a gombszemű Fiú, a kopott ruhás Férfi és még annyi más személy, akik valaha fontosak voltak neki.

                Eltelt egy kis idő, mire a szülei szeme elé mert állni. Tudta, hogy új életet kell kezdenie és azt is, hogy a régit nem akarja folytatni. A szülei kedvesen fogadták, nem bántották, nem vetettek a szemére semmit. Végre volt idejük beszélgetni. Alaposan végig kellett járniuk a lehetőségeket, mert most már körültekintőnek kellett lenniük. Végre mesélhetett… Persze, azzal kezdte, hogy maga sem gondolta, hogy így lesz. Néha elakadt a hangja és könnyes lett a szeme. Irigyelte a szüleit, akik annyi rosszat vészeltek át együtt, egymásért. Elvitték egy nagy terembe. Most már nem ellenkezett. Nem is csodálkozott, úgy érezte, hogy már várták. Ott volt a Lány, Dávid-csillaggal a nyakában. Most már nem félt és nem szégyellte a korábban titkolni, letagadni vágyott örökségét. Ott volt a barna bőrű, gombszemű Fiú, aki tudta, hogy sokat kell dolgoznia, többet, mint másnak. De már nem remegett a félelemtől, magabiztos tartással, felemelt fejjel nézett a jövőbe, tudta, hogy nem árthatnak neki és győzni fog. A kopott ruhás férfit hiába kereste…Ő már messze járt… De mindeninek hiányozni fog, akihez volt egy kedves szava. De ott volt a Fiatal Nő is, karján a kisgyerekével. Már nem szégyellte. Tudta, hogy a gyerekéért mindent ki fog bírni. Ott volt a Férfi is, akit mindenki tisztelt. Annyiszor állt már fel, és tudta, hogy most is fel fog. Igaz, hogy kint sokat megvetették, de itt valahogy minden máshogy volt. Itt kapott elég erőt, hogy legyen ereje kint küzdeni. Eddig mindig volt.

                Végül, Valaki belépett a terembe. Áldásra emelte a karját, de mintha mindenkit magához ölelt volna és így szólt: „Kegyelem Néktek és békesség!”