Az erdő csodája

 Végre véget értek a borongós, szürke , nyálkás, komor őszi napok, amikor az embernek kimozdulni sincs kedve. Lassan beköszöntött a tél. Igaz, hidegebb. De a csalogató napsugarak még a hideget is szebbé teszik. 

Sokan járnak kirándulni családosan, de sokan egyedül. Igazán abban is van valami szépség, hogy valaki egyedül nekivág egy szép erdei sétának és el tud közben csendesedni. Magára marad mindennel, ami foglalkoztatja, megfésüli  a gondolatait. Jó kiszakadni a zajból, az állandó, akar csak háttérben menő TV, rádió hallgatásból. A zaj nem tudja a gondolatokat elnyomni, szembesülni kell velük. Talán pont itt, egy szabad délelőttön egy erdei sétán. 

Az erdő lakói egy nap elhatározták , hogy meglepetést készítenek a kirándulóknak. Igen nehéz dolguk volt, mert nincs már a fákon se virág, se gyümölcs. Talán egy- két kósza, meg korhadásnak nem indult tobozt össze tudnak szedni, de az vajmi kevés egy szép díszítéshez. Egyszer csak eszükbe jutott, hogy meg lehetne kérni a szentjánosbogarakat, ugyanis korán sötétedik, nagyon szépen mutatna a fény az alkonyi erdőben. 

A kirándulók ezen túl nem csak a megszokott erdő csendjének örülhettek , hanem a szép fényeknek is. Együtt élhettek át az erdő lakóival a szeretet csodáját. 

Advent

 Soha nem volt baj, hogy korán kellett kelni. Nem én vagyok az, akinek órákon át kell rimánkodni, hogy végre kikászálódjon az ágyból. Utunk érkezése jelezte az év véget , legalábbis az év végi szabadság közeledtét . Sötétben indultunk el. Amikor megláttam az ismerős hegyvonulatot, tudtam, hogy hazaérkeztünk. Hiába élünk máshol évtizedek óta, a lelki otthon soha nem változik. 

Sűrű hóesésben mentünk kiválasztani a fát. Közben orra is estünk párszor. Szinte szertartássá vált, hogy itt búcsúzunk el az évtől. 

Lehet, jó lett volna megkérdezni tőled, hogy soha nem vágytál vissza, nem költöztél volna vissza, ha lett volna rá lehetőséged. Tudom, terheket hordoztál, biztos vagyok benne, hogy a múltból sok fájdalom is tapad e vidékhez. Nekem csak öröm, feltöltődés, kikapcsolódás. Neked fiatalságod küzdelmei. Talán az sem véletlen, hogy egyikünk sem választotta a nagyszülői örökséget foglalkozásként. Mások voltak a lehetőségeink, az adottságaink. Te biztos ki is akartál törni . Sikerült, bár többre voltál hivatott. 

Advent közeledtét számunkra a kalap melle tűzött faág is jelentette. A faág, aminek az erdő volt az otthona, ahonnan kiszakadt és ahova talán mindig visszavágyott. Ahogy mi is. 

Erdőben sétálva talán te is megérezted, hogy itt több van, mint szélzúgás, vaddisznó csörtetés, madárdal. Az Örökkévalóval lehet találkozni. Ebben előtted jártam, mert befogadtam a szívembe. Viszont te ateistaként mindenkinél jobban tisztelted a hitem. Ti már mind odafent vagytok. Vigyázzatok egymásra. 

Szervíz

 Hatalmas, egész országot lefedő szolgáltató cég. Többemeletes, csupa üveg, modern irodaház. Modern, tágas irodák. Sokan vannak egy helyiségben, mégsem zsúfolt. 

Személytelen. Senki sem ismer mást  a saját közvetlen kollégáin kívül. Nem vegyülnek a más beosztásban, a hierarchia más polcán lévők. Közeledett az ünnep. Évek óta csak ügyeletet tartanak. A legtöbb kolléga otthon. Az üvegpalota most még sivárabb. Bár középvezetőként dolgozott évek óta, kíváncsi arra, hogy a kollégák mit csinálnak a terepen. Nem lenne kötelessége, mégis úgy érzi, ez is a feladatához tartozik. Nemcsak irányítani, hanem az érdeküket is képviselni. Azt pedig úgy tudja, ha belelát alaposan a munkájukba. 

Becsöngetett a házba, ahonnan a legtöbb panasz érkezett. Egy idős hölgy nyitott ajtót. Udvariasan hellyel kínálta, amivel némiképp zavarba hozta, mivel a munkáját jött végezni, nem csevegni. A mappájában hozta a kinyomtatott hibajegyet, megkérdezte a hölgyet , hogy pontosan mit tapasztalt. Nem tűnt túl bonyolultnak első látásra sem, a helyszínen kiderült, hogy még annál is egyszerűbb. Megigazította a kábeleket, megtakarította a kapcsolókat. Újraindította a rendszert. Várni kellett körülbelül fel órát, mert csak úgy merte itt hagyni, hogy meggyőződött róla, hogy kifogástalanul működik. A kínos csendet az idős hölgy törte meg. Elmesélte, hogy milyen fontos neki a TV és az internet. Sokat van egyedül, kimozdulni nincs kedve, sokat olvasni már nem tud, mert hamar megfájdul a szeme. A televízió az egyetlen szórakozása, az internet segít neki a gyerekeivel és unokáival való kapcsolat tartásában. Reméli, hogy az ünnepekben meglátogatják. Készül is már sütni - főzni. Tudja, mennyire szeretik a töltött káposztát és a hókiflit.

Miután a rendszer újraindult, kitöltötte a jegyzőkönyvet, aláíratta a hölggyel és elbúcsúzott. Beült az autójába, visszament az irodájába. Már szinte teljesen sötét volt az épületben, aminek így talán még nyomasztóbb volt a hangulata. Rögzítette a rendszerben az elvégzett munkát, majd hazament. Pár szabadnap után, a két ünnep között szinten ő volt az ügyeletes. Szerette ezt az időszakot. Valahogy mindenki megnyugodott , túl voltak a kötelező karácsonyi körökön, de még volt pár nap a szabadságból. A vásárok, pavilonok is jórészt nyitva voltak. Csendes volt a város és csendes az irodaház is. Szívesen vállalta az ügyeletet, addig sem az üres lakásban volt egyedül. 

A panasz bejelentéseknél megint találkozott az ismerős címmel. Szinte ugyanaz a jelenség , hasonló probléma. Úgy érzi, könnyen megoldható, anyagot sem kell felhasználnia. Nagyon örül, mert legalább az ügyeletes raktárost nem kell ezzel terhelnie. Hamar kire az idős hölgyhöz, aki szinte ismerősként fogadja. Ahogy sejti, semmi komoly munkája nincs. Egy kis vezeték rendezés, kapcsoló takarítás. Rendszer újraindítás, és minden mehet tovább. De most valahogy ráérősebb, nem kapkod. Jobban figyel az idős hölgyre. Végighallgatja, hogy ugyan voltak a gyerekek és az unokák, meg is dicsérték az ebédet, örültek is az ajándéknak. De csak egy napot maradtak, mert sok a munka és a tanulnivaló a vizsgaidőszakban. Sejti ő, hogy nem erről van szó, és csak udvariasságból nem mondják, hogy nem igazán örülnek a társaságának. Nekik már más kell, más körben mozognak, a magukfajtával szívesebben vannak. 

Udvariasan végighallgatta, rájött, hogy a sorsa nem sokban különbözik az idős hölgyétől. Hiába a család, nincsenek igazán közeli kapcsolatban. A régi barátokat elsodorta az élet, újakat meg nehezen köt az ember. Mielőtt elindult, így búcsúzott:

A rendszeres panasz miatt soron kívül ellenőrzik hetente a hálózatot. A következő felülvizsgálat ideje pontosan egy hét múlva, ugyanebben az időpontban. Addigra előkészítheti a fiatalkori fényképeit. 

Fahéjillat

 Átlagos kis település. Ugyanolyanok az utcák, a házak. Ugyanolyanok az autók, ugyanúgy kerülgetik a gyalogosokat az út szélén . Az emberek ugyanúgy sietnek a vonathoz. Ugyanolyan az iskola, az óvoda. A gyerekek ugyanúgy sorakoznak, a tanárok ugyanúgy fegyelmeznek. A labda ugyanúgy pattog, a bicikli ugyanúgy gurul. Az iskola és az állomás között ugyanolyan kisbolt van. Kedveseladó minden reggel itt kezdi a munkát. Nagy forgalom reggel van, amikor a munkába siető felnőttek itt vesznek reggelit és a gyerekek ide szaladnak be csokiért vagy chipsért. Délután a háziasszonyok haza felé sietve beugranak kenyérért. Mindig friss és itt a legfinomabb. Napközben azonban nincs semmi forgalom. Kivéve Aranyosnéni. Ő minden nap bejön , valami apróságért . Vagy egy tábla csokit vagy prézlit vagy egy zacskó fahéjat vesz. Megvehetné egyben is mindet, nem lenne nehéz , simán elbírná a szatyrot. De unatkozik otthon, nincs igazán társasága . Talán hétvégén és ünnepeken jobb, akkor jönnek az unokák. Ha jönnek, mert manapság mindenki elfoglalt . Kedveseladó észrevette a minden nap többször , apróságokért betérő nénit. Próbált vele szóba elegyedni. Ugye napközben nincs sor, nem kell attól tartani, hogy feltartana bárkit is a pénztárnál. Valahogy magától alakult minden. Aranyosnéni elmesélte, hogy megint milyen undok volt a postás , de a hentesnél milyen szép karajt vett. Kedveseladó örömmel újságolta el, hogy az új szomszédjába milyen kedves család költözött két gyerekkel. Az anyuka gondosan copfba köti a gyerekek haját, és mindig olyan udvariasan köszönnek. Egyszer észrevette, hogy fáradt lehet Szomszédnéni és kihozta neki a raktárból a széket. Nyugodtan üldögélhet, addig sincs egyedül. Utána már nem csak a fáradtságát pihente ki. Megmutatta Kedveseladónak a készülő kézimunkáját. Behozta a boltba a stoppolásra váró zoknikat. Kicsit félve kérdezte meg Kedveseladó, hogy lenne- e kedve segíteni neki. Már nincs türelme munka után a leszakadt gombokat felvarrni és a zsebeket megfoltozni. 

Észrevétlenül váltak egymás családjává. Szinte szavak nélkül megértették már egymást. 

Az ünnepi készülődés mindkettőjüket megviselte. Ezekben a díszekbe öltözött napokban aki magányos, még magányosabbnak érzi magát. A fájdalom, a hiány súlyos teherként nehezedik az emberre. De a fahéj és narancs illatal együtt a öröm illata is bekúszott a kis üzletbe. Valahogy más volt az idei készülődés. Mindketten megéreztek valamit, amit eddig nem. Nem féltek a szorongató szabadnapoktól. Eljött a Szenteste előtti nap. Mindketten színes szalaggal átkötött csomagot szorongattak.

• Boldog Karácsonyt!
• Boldog Karácsonyt!

Közben táncolva hógolyóztak az angyalok. 

Bodzaillat

 

Bodzaillat van, minden tökéletes. Szedjük a hatalmas, bolyhos, fehér tányérokat. Áztatjuk a hatalmas fazékban. Ízesítjük citrommal, cukorral . Leszűrjük. Üvegekbe töltjük, szép sorban a hűtőbe tesszük. 

Nincs veszekedés, nincs feszkó, nincs egymás családjának ócsárlása. Nincs alkoholizmus, nincs munkanélküliség. Nincs fenyegetés. Bodzaillat van, minden tökéletes.

Mindent megosztunk egymással, beszélgetünk, társasozunk, sétálunk. Együtt veszünk ruhát, megyünk hangversenyre, színházba. 

Nincs hazugság, nincsenek hazug játszmák, nincsen elivott pénz, sem családi ékszer. Szeretet van és békesség. Bodzaillat van.

Nincs szemrehányás, szeretet van és őszinteség. Békesség van, összetartozás. Család vagyunk, összekapaszkodunk, együtt erősebbek vagyunk. Figyelünk és meghallgatjuk egymást. Megosztott öröm dupla öröm, megosztott fájdalom fél fájdalom. Szeretet van, megbecsülés, màsok elfogadása. Tisztelet, tisztesség, klasszikus és időtálló dolgok. Minden olyan egyszerű, de valóban mégsem. De most minden tökéletes, bodzaillat van. 

Már csak emlék. Sokszor fáj. Dühös vagyok. De valahogy meg is könnyebbültem, hogy mostantól lehet más. Lehet bodzaillat és megbocsátás 

Cipők bővebben

 -Kislányom, ha odaérsz Andiékhoz, töröld le a cipődet és vedd le az ajtóban, utána szépen tedd le. 

• Anyukám így köszönt el tőlem és indított útnak, amikor szülinapi zsúrra mentem az osztálytársamhoz. Szerették volna a szüleim, ha illedelmesen viselkedek a vendégségben. Mint ahogy nálunk is fontos volt, hogy, ha esős, saras, latyakos a cipőnk, megtisztítsuk minél előbb, és ne hordjuk szét a piszkot a lakásban. 

Mint az élet sok területén, itt is kereshetjük a párhuzamokat és a mélyebb gondolatokat. Fontos az első benyomás. Már a belépéskor, az első találkozáskor kialakul rólunk egy kép, ami később változhat, jó vagy rossz irányba is, de mégiscsak meghatározó.

Ha alapos és körültekintő vagyok, a cipő levételével  a háziasszony iránti tiszteletemet is kifejezem, megbecsülöm a munkáját, amivel a lakást takarítja. 

A gondos takarítás, ápolás azt is kifejezi, hogy megbecsüljük a cipőnket. Őszintén szólva, én nem szeretek a lábbeliken spórolni. Sokszor elég nehezen találok kényelmeset. Vagy az orra, vagy a lábfeje, vagy a sarka nyom, tör, szorít. És ha már sok pénzt adtam ki érte, igyekszem megbecsülni. 

Cipők múltban és jövőben

 Cipők. Alapvető ruhadarab. Nem tudjuk elképzelni  az életünket nélküle. Papucs, körömcipő, mamusz, bakancs, csizma és még millió egy lábbelit ismerünk és viselünk nap, mint nap. Fontos, hogy jól válasszuk meg. Nemcsak esztétikai, hanem kényelmi szempontból is fontos, mert az egész napi hangulatunkat el tudja rontani egy rosszul megválasztott lábbeli. Számtalan mondás is kötődik hozzá: egy cipőben járunk, szorít a cipő, ne mondj róla véleményt, amíg nem jártál a cipőjében. Nemrég kezdtem el és még mindig nem fejeztem be a cipőimnek a pakolását. Nehezen válok meg a selejtezni valóktól, azoktól, amelyekről utólag derült ki, hogy nem a legjobb választás volt. Túl vékony a talpa. A másik agyonhasznált, szétnyűtt. Nem éri meg javíttatni vagy esetleg nem is vállalják. Kerülgetem. Nincs más hátra, mint kidobni.

Gyerekkoromban a lelkemre kötötték, hogy tegyem szépen rendbe a cipőimet és rendszeresen takarítsam meg. Kenjem be cipőkrémmel, fújjam be impregnáló spray- vel. Később már magamtól is rájöttem, hogy mennyire fontos- ha már sok pénzt fizettem egy- egy cipőért- hogy rendszeresen ápoljam, tartsam karban.

Szeretek használt ruha boltokban vásárolni, rengeteg jó minőségű darabot tudtam ott kifogni, cipőt mégsem vennék. Az valami olyan ruhadarab, amit más után nem vennék fel.

A következő írásaimat a cipők inspirálták. És én magam, régebben és most. 

Korszakforduló

 Mi a kedvenc történelmi korszakod? Bevallom, nekem erre elég nehéz válaszolnom. Nyilvánvaló, hogy olyat választanék, ahol béke volt, növekedés, fejlődés. A társadalomban nem gyűlölködés volt, az emberek nem ellenségképet kerestek. Fejlődött a tudomány és a technika, sok felfedezés, alkotás született. 

Ezek a jellemzők talán alapvetően igaznak kellene, hogy legyenek egy egészséges társadalomra, még sincs szerintem olyan korszak, amire mindez igaz lenne.

A legbékésebb időszakban is voltak, akik nyomorogtak, akiknek nem volt biztos egzisztenciájuk, megélhetésük. 

Talán ez ma is így van. A történelmi korszaktól függetlenül van, aki most tud kiteljesedni. Most találja meg az életcélját, hivatását. Most kedvezőek a körülmények a révbe érése. 

Attól még a közhangulat lehet nyomott, nyomasztó, kilátástalan. Mi lehet itt a feladatunk?

Megoszható

 A gyász magányos műfaj. Saját tapasztalat, mint ahogy a nehézségek elhordozása is. Amikor bajban voltam, nehézségeim voltak, senki nem volt rám kíváncsi. Aki mégis érdeklődött, az vagy irigy volt, mert minden gond ellenére helyt állok, végzem a munkámat, vagy értetlen volt, hogyhogy nem a bajaim körül forgok mindig.

A világjárvány idején hallottam az a szlogent, hogy úgy kell összekapaszkodnunk, hogy közben távol vagyunk egymástól. Talán a mostani helyzet is alkalom lehet arra, hogy nyissunk egymás felé. Bár nincs két egyforma élethelyzet, úgy nincs két egyforma nehézség  sem, közös lehet az új élethelyzet, új problémák, amik mindannyiunknak újak. 

Talán a félig-meddig tönkrement társas kapcsolataink is helyrejöhetnek.

Nehézségből áldás

 Fura ennyi idő után újból írni. Nem is lesz szép, tagolt a szöveg, mert telefonról írok. De talán átmegy , amit szeretnék. Templomban voltam. Már előtte olvastam, hogy a téma: Növekedés a szűk esztendőkben lesz. Nagyon kíváncsi voltam, mert nyilván én is tudom, érzem, tapasztalom, hogy egyre nehezebb. Hàború, drágulás, infláció, még több drágulás, romló közhangulat, mi jöhet még…

Erre ugyanúgy nem tudjuk a választ, mint a koronavírusnál. Ilyen még nem volt, a döntéshozók, felelősök se tudnak semmit, a helyzet napról- napra változik. A bizonytalanságtól csak még rosszabb lesz minden. Növekedik bennünk a félelem. Nem tudjuk az életünket kézben tartani, kiszámíthatóvá tenni, nehezen tervezünk. 

Ami a kulcsa ennek az egésznek, hogy a megoldás :Jézus. A kegyelem. Kaptunk egy új esélyt, hogy amit a világjárvány alatt nem tanultunk meg, most megtanulhatjuk. Rá bízni magunkat. Máshogy szemlélni a világot, a javainkat, az egész életünket. Gyökeresen átalakítani a gondolkodásunk át, a szívünket.

Kicsit személyesebben: éltem át nehézségeket. Amikor az első diplomámat szereztem, nem tudhattam, hogy mikor árverezik el a lakásunkat. Találok- e állást. Abban a helyzetben ez döntő fontosságú volt, az első lehetőséget el kellett fogadjam, mert családfenntartó lettem. Nem sokkal később apukám egy rutinműtét során válságos helyzetbe került. Isten kegyelméből helyt tudtam állni. Tanulságos volt. Talán most is hasznosak lehetnek azok a tanulságok.

Harangszó

Vajon, ha tudtad volna, hogy az lesz az utolsó találkozásunk, akkor bármi másként lett volna? Nem beszéltünk róla, de talán már tre is sejthetted, hogy ez nehezebb lesz, mint számítottunk rá. Igen, az utóbbi időben érezhetően fáradtabb voltál. Közel sem voltál olyan aktív, mint előtt, lényegesen kevesebbet bírtál.  Voltak is ugyan gondjaid, de eszembe se jutott, hogy ilyen közel lesz az az idő, amikor el kell búcsúznunk. Még akkor sem, amikor az elesésed után kihívtuk a mentőt. Nem gondoltam, hogy te már soha nem jössz haza.
Megműtöttek és az altatásból felébredtél. Nagyon örültem, reménykedtem. Sokáig reménykedtem és erőt éreztem, hittem, hogy menni fog és győzni fogsz. Aztán nehezen ment a felállás. Boldogok voltunk, amikor felhívtál, hogy egyedül felkeltél. Tudom, hogy te is akartad. Hogy nem lusta voltál, hanem nem ment. Már nem volt erőd. Neked itt a földön ennyi adatott.
Az az utolsó nap nagyon nehéz volt. Már éreztem, hogy nem bírom tovább. És rajtad is éreztem, hogy ezt már feladtad. Nehéz volt, de én akkor elengedtelek. Ha menni akarsz, menjél. Ne hosszabbodjon meg a szenvedésed, azzal mindannyiunk csak kikészülne. Hajnalban elköszöntél.
Hiányzol, nagyon hiányzol. És hiányozni is fogsz életem végéig. De biztos örülsz odafentről, hogy ha látod, hogy milyen szép urnát választottam. A kék ég, a szabadság jutott eszembe rőla. Miután elmentél, ragyogott a nap. Napokig gyönyörű idő volt. Ha felnézek az égre, minig rád gondolok. Ott vagy a felhők mögött. Már nem fáj semmi. Erős vagy és vidám, és jó társaságban vagy. Tudom, hogy Whisky is nagyon örült neked.
Anya mondta, hogy az az utolsó kérésed, hogy intézzem el mindazt, amit hátrahagytál. És nem úgy, mintha nyűg lenne. Gondolom, meg vagy elégedve. Klaudia is szomorú volt, amikor mondtam neki, hogy már nem jössz. Szilvesztert meg helyettesítették, szokás szerint.
Egyre többet jársz az eszemben. Nem igazán könnyű időszak, amiben vagyok. Munka, tanulás, diplomamunka, elintézni valók. Biztos vagyok benne, hogy segítesz. Nagyon sokszor jut eszembe, hogy jól jönne most a te munkabírásod és küzdeni tudásod.
Anya mindig meghallgatja a déli harangszót. Ha tehetem, én is. Most már érted szól. Köszönöm.

A virágnak megtiltani nem lehet

Ezek a sorok járnak az eszemben, amióta édesapám halála óta először hazamentem és láttam, hogy virágoznak a szobanövényeim. A gyász magányos műfaj, hasonlóan más nehéz, embert próbáló feladatokhoz. Ahogy a kórházi ápolás során, majd ahogy egyre reménytelenebbé vált a helyzet és végül a halállal való szembenézés során teljesen egyedül voltam és vagyok. Ismerősök „letudják” a kötelezettséget egy-egy futó részvétnyilvánítással, majd mindenki megy tovább. Rohan, intézkedik, szervez, megold.

Ebben az amúgy is feszültségekkel és nehézségekkel teli élethelyzetben szembesültem azzal, hogy a vírus valós veszélyt jelent. Megmásíthatatlanul, láthatatlanul itt van, nem tudunk kibújni alóla. Nem lehet most már elviccelni, bagatellizálni. Most már csak azon izgulhatunk, hogy minél kevesebb fájdalommal és veszteséggel kerüljünk ki a csatából. Ez a helyzet mindannyiunknak új. Tanácstalanok vagyunk, pánikba esünk, kapkodunk.

Olyan jó lenne azt hinni, hogy ebben a veszélyhelyzetben megnő az emberek szolidaritása...! Jó lenne, de sajnos nincs így. De vajon, pálcát lehet-e törni felettem, aki minden nap bejárok dolgozni, számomra nincs home office. Szabadsága mehetnék vagy táppénzre. De legalább örülhetek, hogy van hova bemenni dolgozni. Minden napért hálás vagyok, mert így legalább a megélhetésemet biztosítani tudom. Sokakkal együtt nekem sincs tartalékom. Tudom, hogy rengetegen veszítették most el az állásukat, kilátástalan helyzetbe kerülve. De most nem ezzel foglalkozom, hanem azzal, hogy nekem van. Bár fáradt vagyok, mert a munkahelyemen is oda kell tenni magam, és utána még szervezhetem a bevásárlást, ügyintézést, újabb ügyintézést. Tudom, hogy ez a helyzet erről szól, talpon kell maradni. Nem az önkéntes munkára, segítésre koncentrálok, mert arra nincs kapacitásom. Éppen elég azt megoldani, ami a saját feladatom.

Számomra, közösségi és keresztény emberként, az egyik nagy veszteség a közösségi terek bezárása és a gyülekezeti alkalmak elmaradása. Főleg most, amikor jó lenne kibeszélni, együtt lenni, megosztani. De nem lehet, mert ezzel is veszélynek tennénk ki magunkat. Most így még inkább magamra maradott vagyok.

A sok negatív és fájdalmas élmény ellenére érzem, hogy „Az Élet él és élni akar”. Kicsit groteszk így készülni a Húsvétra, aminek az üzenete: halál után is van élet, van feltámadás, van menekülés, van kiút a sötét, hideg, magányos sírgödörből, most hatványozottan is igaz. Ha minden oldalról be vagyunk zárva, egy irányba biztos nyitva van az út. Megtapasztaltam, hogy lehet Istenhez kiáltani, panaszkodni, elmondani a tanácstalanságomat, kétségbeesésemet, tehetetlenségemet. Ahova én pontot tennék, Isten kettőspontot tesz, ha figyelek rá. Kinyílnak a kapuk, egymásra találunk régebbi vagy újabb barátokkal, megtanuljuk becsülni a közösen eltöltött időt. Beleremegek az első online imaórán tapasztalt áhítatba. Megbecsülöm az interneten közvetített istentiszteleteket, minden technikai buktató ellenére. Együtt tanuljuk a hitünk gyakorlásának ezt a módját, érezve, hogy ez sokáig így lehet. Az aerobic órák helyett itthon tornázom. Figyelem és követem a régen látott edzők felvételeit. Mindannyian egyedül vagyunk az otthonainkban, de arra az egy órára mégis együtt vagyunk. A kézműves foglalkozások helyett a boltban vett dekorációs egységcsomag elkészítésével tudok a Húsvétra hangolódni.

Ezek apróságnak tűnhetnek eddig, amíg az életem a megszokott mederben folyt, és nem is gondoltam arra, hogy mennyire nem természetesek és mennyire tudnak hiányozni. De a Mennyei Atya tudja, hogy teljes, élettel teli Életre van szükségem és nem csak túlélésre. Ha elfogadom Tőle, Ő most is ad örömet, élményeket, segítséget, az ima meghallgatásának áldott perceit, ha hagyom, ha engedem Őt szólni. Az örökké nyitott ajtón át. Ha én kifogytam a szavakból, ő elkezd beszélni. Ha meghallom és figyelek rá, ez az igazi Kegyelem. 

Segélykiáltás

Nem lesz már olyan, mint eddig volt. Új időszámítás kezdődik. Keressük az élet értelmét, hogy mi fontos és mi kevésbé fontos. Szembesülünk törékenységünkkel, esendőségünkkel, tökéletlenségünkkel. Én egy kicsivel korábban kezdtem, mert egy hónappal ezelőtt veszítettem el az édesapámat. A kórházi kezelése és halála során átéltem a reménykedést, bátorságot, kétségbeesést, feladást, elengedést, szomorúságot, hálát, félelmet, magányt.

Talán minden válság sajátsága, bár sokakat érint, a döntéseket magunkban kell meghozni. Én is magamban elmélkedtem, tépelődtem, átértékeltem, vívódtam, gondolkodtam, számot vetettem. Akkor is, ha van olyan szerencsém, hogy kevés családtaggal és baráttal megoszthatom a gondolataim, ezek a mélyről jövő megtapasztalások, ráébredések nagyon magányos műfaj. Egyszer eljutunk oda, hogy nem vádolunk, nem hibáztathatunk senkit. Hálás vagyok Istennek, hogy mindettől megszabadított. Hogy békességgel tudtam édesapámat elengedni, nem keresve az okokat, egyszerűen elfogadva, hogy mindennek rendelt ideje van és neki itt a földön ennyi adatott. 

Azon szerencsések közé tartozom, akik most is dolgoznak. A munkahelyem nem állt le, szükség van mindenkire. De le kell mondanom sok dologról, a kikapcsolódásról, edzőterembe, kézműves körbe való járásról. Mindezt áthatja a félelem az ismeretlentől, a bizonytalanság. Nem tudjuk, mikor lesz vége, mi lesz a következménye. Még fájdalmasabb, hogy pont a kereszténységünk és emberségünk alapját, a közösséget nem gyakorolhatjuk. Számomra , aki a bajban sokszor megtapasztalta a közösség gyógyító erejét, még fájdalmasabb. 

De ennek a krízisnek is van üzenete. Még nincs késő Istenhez kiáltani. Még nincs késő kérni, könyörögni. Hogy tompítsa a fájdalmakat, gyógyítsa a sebeket, térítse észhez az esztelen, önző emberiséget. Mert fájni fog. Ha közvetlenül úgy érzed, hogy téged nem érint, a következményét nem kerülheted el. Ahogy máskor, most is átéreztem, hogy milyen felszabadító, hogy nem hazugságokban hiszek. Könyörülj rajtunk Istenem, mert nélküled elveszünk.

Hangolódó

Rég írtam mesét. Gondolataimban már ébredezik egy találkozás. Egy kagylóról szól, aki direkt megsebzi magát, hogy ajándékba igazgyöngyöt adjon a barátjának. Van benne szomorúság is, megsebzettség, fájdalom. De öröm is, az ajándékozás és megajándékozottság öröme. Sokszor úgy érzem,kerüljük a fájdalmat. Nemcsak az érzést, hanem mindent, ami vele kapcsolatos. Beszélni róla, másokkal megosztani. Ha a fájdalmainkról beszélünk, valakit a legintimebb szféránkba engedünk be, a belső szobánkba, titkaink termeibe. Ez nem mindenkinek adatik meg. Sokan látszatvilágban élnek. A felszínen minden szép és jó, ami azon kívül van, az nem érdekes. Felületesen élni, megkímélni magunkat a szembenézéstől, a reakciótól, attól, hogy legyen véleményünk és az nyilvánvaló legyen mások számára is. Szerintem az is ajándék, ha valakit megajándékozunk a gondolatainkkal. Igen. Tudok dühös lenni, tudok kiakadni, amikor mások akarják eldönteni, hogy nekem mi a jó. Sőt, hogy mi az, amivel foglalkozzak. Mert miazhogy... Vannak vágyaim, elképzeléseim, terveim és ezek egyátalán nem találkoznak a másokéval... Csak az enyém, és igenis, nem tartozom elszámolni, számot adni senkinek sem. Egyvalakit kivéve, aki az összes szenvedésemet, sőt a világ összes szenvedését ismeri.

Morzsa- party

Már az utolsó tűleveleket is kisöpörtük a legeldugodtabb zugból is, a díszek, mécsesek is már a legutolsó polc mélyén pihennek, most már beszélgethetünk a ... hüvelygombáról. Nos, arról nem fogunk, bár vitatkozhatnánk arról, hogy a társadalom nagy része tabusít dolgokat, például a melegek maradjanak a négy fal között és miazhogy meg akarják fogni egymás kezét, ezzel egyidőben sokan jogot formálnak arra, hogy ítélkezzenek azok felett a nők felett, akik nem vállalnak gyereket. De most ez messzire vezetne, kanyarodjunk vissza az eredeti témánkhoz. Az ünnepek után az első gondolat, ami eszembe jutott, az a hiány. A hiányaink mindig velünk vannak, de talán feledteti az ünnepi előkészületek, sütés- főzés, ajándékvásárlás, takarítás, lakás dekorálás, csomagolás. Az ünnepek elteltével ólomsúllyal nehezedik ránk, szinte agyonnyom. Most már nincs, ami elvonná a figyelmünket, szembe kell vele nézni. A hiány fájó. Sokszor kell tudomásul venni, hogy nem tudunk rajta változtatni. Az idő múlik, és önbecsapás lenne azt gondolni, hogy idővel elmúlik, megjavul, megváltozik bármi is. Együtt kell élni vele. Egy valamin változtathatunk, méghozzá a nézőpontunkon. El is érkeztünk a második megállóhoz, mégpedig a reményhez. Mert az a jó hír, hogy minden hiány, seb, fájdalom ellenére boldogok leszünk. Nem úgy, hogy vágyunk, várunk arra, hogy bekövetkezzen, ami nem fog, hanem utat engedünk a reménynek. Az örömnek, a hétköznapok csodáinak, ajándékainak.  Észrevesszük, ami igazán széppé teheti az életünket. Élmények, találkozások, meglepetések, örömök. Sikerélmények, fejlődés mindabban, aminek kapcsán lemondtunk magunkról. Engedjük a luxust, hogy időt adunk magunknak. Ez alatt nem csak a wellnest, a cukrászdát vagy a sétát értem, bár azok is fontosak. Engedjük magunkat hibázni, rájövünk, hogy az életünkben benne foglaltatnak a tévedéseink is. Minden tévúttal, kudarccal  erősebbek, kipróbáltabbak lehetünk. Nem ijedünk meg sem az egyedüllettől, sem egy nehéz bevásárló szatyortól. Így válunk a hétköznapok hőseivé. Boldog hétkóznapokat kívánok minden hős- társamnak!

Üzenet

Bevallom, nem tetszik, hogy már szeptember végén megjelennek a boltokban a csokimikulások, az üzleteket színes, csillogó gömbökkel díszítik fel és elindul a kinek-mit-vegyünk hadművelet. Azon túl, hogy ez a fogyasztói társadalom része és el kell fogadni, számunkra, keresztények számára is lehet fontos üzenete. Úgy érzem, sokszor siettetjük a dolgokat. Gyülekezetben is megtapasztalta, hogy ahelyett, hogy minden gyereknek megadnánk, hogy élje azt az életet, ami az életkorának megfelel, a gyerekeket felhúzzuk serdülőnek, a serdülőket ifinek, az ifiket felnőttnek, és közben milyen büszkék és boldogok vagyunk, hogy hozzánk milyen érett és komoly fiatalok járnak. Pedig csak arról van szó, hogy mi akarjuk az időt siettetni. Legalább az Adventet meg kellene várni a készülődéssel. 

Aztán az is kérdéses, hogyan fogjuk fel ezt a készülődést. Becsapjuk egymást és magunkat, mikor azt hangoztatjuk, hogy a szeretet a lényeg, de a következő mondatban már arról beszélünk, hogy kinek mit vettünk. Belenyugszunk? Beletörődünk? Bosszankodunk? Idén valahogy belém villant egy gondolat. A készülődés áldássá válhat. Ahogy a végzős középiskolások készülnek etekig-hónapokig a szalagavatójukra, ahogy sokszor mi is készülünk egy rokonunk vagy jó ismerősünk nevezetes, kerek születésnapjára, úgy készületünk most is így készülhetünk egyházunk, hitünk egyik legfontosabb ünnepére. Fontosak lehetnek az ajándékok. Szeretetünket fejezhetjük ki vele. Akármelyik hétköznap nem adunk egymásnak ajándékot. Rendszerint kivárunk egy alkalmat. De bármilyen hétköznap ünneppé válhat, ha ajándékot kapunk. 

Az ünnep méltó megéléséhez idő kell. Idő kell a bevásárláshoz, a takarításhoz, a menü elkészítéséhez, a lakás dekorálásához. Ugyanúgy idő kell ahhoz is, hogy átgondoljuk, hogyan vezetett minket Isten gyerekkorunk óta mostanáig. Vagy hogyan formált, alakított azóta, hogy megismertük, szívünkbe fogadtuk, döntöttünk mellette. Ha csak az elmúlt egy évet nézzük, mi az, amit megköszönhetünk neki, mi az, amiért hálásak lehetünk. Vagy mi az, ami fájdalommal tölt el, amit nem értünk, aminek a titkát még ő őrzi.

Számomra idén az ünnep üzenete a remény. Akármennyi fájdalmas emlékem is kötődik a karácsonyhoz, Isten képes a sebeket begyógyítani. Kedves testvérem, ezt üzeni a számodra is. Ő látja a könnyeket, látja a fájdalmat, a magányodat. De pont azért jött el, hogy megvigasztaljon, hogy magához öleljen. Hogy Vele többet ne legyen magányos a karácsonyo

Ha megérintem ruhája szegélyét

Pontosan úgy. Századszor, ezredszer. Ébredés, reggeli, tisztálkodás, szép ruha, fésülködés, parfüm. Ajtó bezár, kapu bezár. Egy sarok, még egy sarok, hirdetőtábla elolvasása, másik hirdetőtábla, már csak egy sarok, kapun be, ajtó kinyit, áldásbékesség, sziasztok, ajtó becsuk, terembe belép. Leül, táska letesz, énekeskönyvhöz odatipeg, kegyelemnéktekésbékesség. Gondolatokat rendez. Aztán az igehirdetés mintha időutazássá válna. Mintha megcsendülne a csönd. Találkozom önmagammal, egyetemi közösségeimmel, emlékeimmel. Beszélgetések különfèle közösségből, lelkiségi mozgalomból jött fiatallal. Viták, szakításig menő ellentétek, kinekvanigaza. Rájövök, hogy talán mindenkinek, talán senkinek sem. Mert ez egyátalán nem számít. Ezek a viták, amellett hogy sokakat megbántottak, nem vittel előbbre. A lényeg hiányzott belőle. A szeretet. Ami a lényeg. A szeretet és a kegyelem, és mindezek gyümölcse, a hálaadás. Nem baj, ha nem tudunk mindenre válaszolni. Az csoda, ha megérzünk valamit abból, ami lényeg, ami, örök. Felismerem az ajándékait az életemben. A kézzelfoghatóakat is és az emberileg megfoghatatlanokat is. Amikor tudom, hogy az én erőm kevés. A teherbíró képességem, a türelmem sem akkora, mint gondoltam. Lehetek beteg, fáradt, gyenge. És akkor minden nap ajándék. Vagy nem történik látszólag semmi, csak érzem, hogy eggyel többen vagyunk a szobában. Hogy lassan gyógyul, ami fáj. Hogy ami fáj, ami nehéz, ami a csontomig éget, arra odateszi a kezét. Hogy kapok. Lehulló morzsát az asztalról. Esélyt. Megérinthetem a ruhája szegélyét. Életem végéig az adósa leszek.

Párbeszéd

-Ádám, hol vagy?

-Hol lennék? Dolgozom, tudod jól.

-Tudom, persze, hogy tudom. Azt is, hogy milyen sokat vállasz, és a munkádat pontosan és alaposan végzed.

- És azt is...?

- Igen, azt is, hogy mennyit vívódsz az igazságtalanságok miatt.  Tedd- e szóvá vagy maradj inkább csendben. Kockáztasd az állásod vagy saját lelkiismereted szerint legyél inkább megalkuvó.

-Te tényleg mindent tudsz, ezt eddig is sejtettem.

- Ádám, hol vagy?

-Hol lennék? Ha mindent tudsz, akkor tudod, hogy épp nyaralok. Éva ebédet főz, a gyerekek a strandon, én meg egy kicsit ledőltem.

-Igen, tudom, hogy mennyit spóroltatok, hogy összejöjjön a családi nyaralásra való. Sokat tusakodtatok, hogy szükség van- e rá egyátalán. Most is állandóan agyaltok, hogy tudjátok a legolcsóbban megúszni. Elsősorban nem magatok, hanem a gyerekek miatt. Észre ne vegyék rajtatok a feszültséget, élvezzék a kikapcsolódást, és legyen nekik is nyári élményük.

- Igen, még szerencse, hogy nem követelőzőek, akkor nehezebb dolgunk lenne. Így mi is tudjuk élvezni a szabadságot, a vízpartot, a hosszú, nyáresti sétákat.

-Ádám, hol vagy?

- Dugóban araszolok a bevásárlóközpontba. Szokás szerint késésben vagyok.

- Tudom, hogy mindent meg szeretnél oldani, hozni,vinni, megvenni, elmenni, megrendelni. Ezért úgy érzed, rohanás az egész életed. 

-Azt is tudod, hogy...?

-Igen, tudom, hogy a családodért szeretnél mindent megtenni. Szeretnél nekik nyugodt, boldog életet biztosítani. Felelősen gondoskodsz róluk.

- Nagyon igénybevesznek a mindennapok. Tudom, mindenki ezt mondja. Rohanás, kapkodás, hajszoltság... De igazán senki nem mondja, hogy tehetném jobbá, szebbé az életem.

- Ádám, hol vagy?

- Hol vagyok, hol vagyok. Tudod jól. Most végre ott vagyok, ahol Te is vagy. Sokszor elfeledkeztem arról, hogy mindeg velem jöttél. Aztán vagy gyorsítottam vagy lassítottam. De nem néztem körül, hogy még mindig mellettem vagy- e.

-Igen, ott voltam mindig veled.

-Tudom, most már tudom. Ott voltál, csak épp mindig elfelejtettelek megkérdezni, hogy mit tanácsolsz. A legtöbbször úgy éreztem, hogy mindent bírok egyedül. Nem akartam gyengének látszani. Most már tudom, hogy pont akkor vagyok erős, amikor fegyvertelenül, eszköztelenül megállok előtted. 

- Igen, amíg úgy érzed, hogy nincs veszélyben az életed, addig azt gondolod, hogy nincs rám szükséged.

- De Te adtál nekem erőt akkor is, amikor tudomást sem akartam venni rólad. Te akkor is megóvtál, terelgettél, védelmeztél.

- Azt hitted, hogy mennyire szerencsés vagy.

- Most már tudom, hogy ami jól sikerült, az sem a véletlenen múlt, amit elrontottam, az sem biztos, hogy végzetes hiba.

- Sokszor aggódtam érted. Te tudod, hogy ez milyen érzés, mert te is aggódsz a gyerekeidért.

- Köszönöm. Hálás vagyok a találkozásért. Köszönöm, hogy megtaláltál.

Tündérriporter

A tündérek között túl emberi, az emberek között túl tündér- szerű volt. Egy kicsit fura volt a járása, talán ebből rájöhettél, hogy nem szokványos teremtményről van szó. Az erdei újság újabb számán dolgoztak. A kis tündérnek az volt a feladata, hogy készítsen riportokat azokkal, akik komoly részt vállalnak az erdő életében. Sort kellett kerítenie az Építőre, a Tanítóra és s Szervezőre. Ez elég nagy munka, mert mostanában az erdő egy felbolydult méhkashoz hasonlított. Építkezés, szerveznivaló, tennivaló, sok- sok munka, feladat, mindenki rohant, soha meg sem állt. Az erdőlakók kíváncsiak voltak a dolgok alakulására, ezért is vették és olvasták az erdő újságját, hogy minél naprakészebbek legyenek az építkezések, tervezések felújítások tekintetében. 

A kis tündér a maga jóindulatú, de csibész módján, egy kicsit újszerűen értelmezte az interjúkészítés feladatát. Amikor az Építővel beszélt, precízen kitért a pályázati pénzekkel való elszámolásra, a tenderek kiírására, de arra is, hogy az Építő mindebbe már belefáradt. Úgy érzi, magára hagyták a sok feladattal. Nehéz egyszerre a napi ügyeket kézbentartani, ügyelni a szigorú számadásra és megszervezni, hogy, ha a következő munkafolyamatra sor kerül, a szakemberek készen álljanak. Épül ugyan az új közösségi ház, de közben az Építő állandó félelmben él, hogy meddig bírja idegekkel.

A Tanító nagyon lelkes, nagyon szereti a gyerekeket, de állandó kétségei vannak, hogy lesz- e igazán sikere a munkájának. Nem kiszolgálni szeretne, az éppen aktuális divathullámnak megfelelni, szeretné felkelteni az igényüket, a figyelmüket a gyerekeknek arra, hogy mi a valódi érték. Igyekszik erős maradni, hogy a vívódásából lehetőleg semmit ne vegyenek észre. Lelkesen, türelmesen végzi a munkáját. 

A Szervező is lelkes, energikus, de kétségei vannak, hogy mindaz, amit elkezdett, meddig győzi pénzzel- erővel. Örül, hogy nagy az érdeklődés a rendezvények iránt, és nem szeretne senkit elijeszteni, de szükség lenne mindenkitől, hogy nagyobb részt vállaljanak. Csak egy kicsivel...

Megjelent az újság, pillanatok alatt elkapkodták. És láss csodát, mintha a kis tündér varázs- szàrnycsapásai miatt, de szinte rá sem lehetett ismerni az erdőre. Az Építő kapott segítséget, az erdőlakók csapatokba szerveződve megoldották az építőanyagok szállítását, az elpakolást. A Szülők is rájöttek, hogy hiába a Tanító lelkesedése, ha a gyerekek nem kapják meg a bátorítást otthonról. A Szervező is hálás, mert nem csak a közösségi ház takarításában kapott segítséget, hanem gyűjtést szerveztek, a bevétellel a következő rendezvény költségeit támogatják. 

A tündérriporter tevékenységének köszönhetően mindenki jól járt. A Felelősök elmodhatták, ami a szívüket nyomja, így az erdőlakók megláthatták a munkáik árnyoldalát is. Az erdőlakók ezáltal még inkább magukénak érzik mindazt, amit ezentúl együtt építhetnek tovább.

Várakozva

Tudod, nem csodálom, hogy nem tudsz a Pünkösddel mit kezdeni. Először is, emlékszem, gyerekkoromban még munkaszüneti ünnep sem volt. Nem kapcsolódik hozzá annyi hagyomány és szokás, mint a többi egyházi ünnephez. Nem is igazán lehet “lefordítani” az üzenetét. A néprajz ugyan őriz pünkösdi hagyományokat, de azok jórészt kivesztek, ami természetes is, mivel az egész életmód- életstílus átalakult az elmúlt pàr évtizedben. Elég nehéz “lefordítani” az üzenetét, pláne, mikor magam sem tudom magamnak értelmesen megfogalmazni. Próbálkozhatok azzal, hogy az Egyház születésnapja. Tudod, elég furcsa és különös lehetett Jézus első tanítványainak szembesülni azzal, hogy, akiben eddig hittek, akitől várták a szabadítást, szó szerinti ès átvitt értelemben, màr nincs sehol. Nem tudják megkérdezni, nem tudnak rá számítani, nem fogja megvédeni őket. Magukra maradtak, maguknak kell folytatni, amit együtt elkezdtek. Nehezített körülmèny, hogy nekik nem csak abból állt a hit, mint nekünk, hogy jàrtak templomba és közösségbe, hanem szó szerint üldöztèk őket. Mondhatnám, hogy az életükkel játszottak, de nem játék volt... Talán egy- két kivétellel mártírhalált haltak. De itt most nem az a lényeg, hanem, hogy vezető nélkül maradtak egy ellenséges környezetben. És itt a lényeg, hogy Jézus azr mondta, hogy nem úgy megyek el, hogy itt hagylak benneteket, mint sz@rt a lapáton... Itt hagyok nektek valakit, aki kipótolja a hiányosságaitokat, aki segítségetekre lesz, aki segít válaszolni és eszetekbe juttat mindent, amire szükségetek van. Aki nem hagyja, hogy szétszéledjetek és hiába valóvá váljon mindaz, amit eddig felépítettetek. Aki mellettetek marad, hogy tudjatok egyedül is boldogulni. Valahogy erről szól... Hogy nem vagyunk egyedül...