Útravaló

Már túl volt (majdnem) a nehezén. Igazán nem szerette meg az itt töltött öt év alatt sem az egyetemet, sem a várost. Nem kötődött hozzá túlságosan, mégis… Elbúcsúzott a Biblia-köri társaktól, akik a legtöbbet jelentették neki. Sokat tanultak egymástól és igazán itt tanult meg közösségben gondolkodni, a hitről a gondolatait megosztani, a másikra odafigyelni. Hallatlan segítség volt az imaközösség, hogy szinte önmagától születtek barátságok, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Amikor az utolsó közösségi alkalom véget ért, nem jött álom a szemére. Nem a kedves búcsúzás, nem a mindenki által aláírt ajándékkönyv jelentette valaminek a lezárultát. Visszament a kollégiumi szobába, fogat mosott, lezuhanyozott, elolvasta a nap igét, imádkozott, mint az öt év alatt megannyiszor. Csak amikor álomra akarta hajtani a fejét, jött rá arra, hogy ilyen többet nem lesz. Igen, más emberként tér haza, mint ahogy idejött. Rengeteget formálódott, alakult. Az élete talán a tragikusan szomorú fordulatnak köszönhetően változott meg, tulajdonképpen egyik napról a másikra. Fáj az elválás, de tudja, hogy a java csak most jön. Helyt kell állnia, hátrányból indulva, romokból építkezve, senkire sem számítva, talán csak Egyvalakire.

Éppen ezért létfontosságú, hogy sikerüljön az államvizsga. Kimondhatatlanul sok tétel, áttekinthetetlenül széleskörű témakör. Felöleli öt év anyagát. Reményt vesztve áll neki a tanulásnak, az utolsó erőpróbának, ahol igazán eldől az élete sorsa. Talán az első igazi nagy próbatétele. A tanulás sem megy annyira, nehezen tud a tananyagra koncentrálni, pedig már sokadjára veszi elő. Nincs javítási lehetőség, vagy sikerül vagy nem. Muszáj, hogy sikerüljön. Tulajdonképpen nem is az államvizsga a nehéz, hanem az oda vezető út. Próbál minden nap erőt venni magán, legyőzni félelmét, nekigyürkőzik századjára is, de mintha inkább felejtene, mint tanulna. Bement a többiekkel a terembe… Hogy ott mi történt, és miért… De amikor a nevéhez értek, és meghallotta, hogy sikerült, akkor tudta, hogy ez a Kegyelem. annyira számíthatott a vizsgáztatók jóindulatára, mint amennyire nem. De tudta, biztos volt benne, hogy Isten tudta, mindennél jobban tudta. Tudta, már az elején, amikor kiválasztotta, amikor elhívta, nevén szólította. Amikor ott állt az eskütételnél, sok-sok ember és Isten színe előtt. Tudta, amikor el volt keseredve, és egy percre meg sem fordult a fejében, hogy feladja. Akkor is tudta, amikor talán érdemtelenül lett második a tanulmányi versenyen. És még megannyiszor üzent… Most a legvégén is. Tudta, hogy a java csak most jön… De tudta, hogy mindig mellette lesz… Kegyelemből.

Különös karácsony

Szokásos decemberi késő délután volt. Éppen csak beköszöntött az Advent. Ki azzal foglalkozott, hogy a portáját csinosítgatta, szépítgette, hogy megfelelő díszben várja az ünnepeket. Ki bevásárló listát írt, ügyelve arra, hogy véletlenül se felejtsen ki senkit sem. Se rokont, se ismerőst, se közelit, se távolit, azt gondolván, hogy az ügyesen megválasztott ajándék megvéd a pletykáktól, rosszindulatú megjegyzésektől, elejét veszi viszálykodásnak, veszekedésnek. Volt, aki az ünnepi menüt tervezgette nagy gonddal és figyelemmel, minden egyes napot külön-külön átgondolva, hogy éppen az aznap érkező vendéget ízlése szerint készült terített asztallal várja.

Csak a Lány üldögélt, sétálgatott, ácsorgott tanácstalanul. Már réges - rég egy kiüresedett szokásnak, a kereskedelmet fellendítő ajándékozási rohamnak tartotta a karácsonyt, ami mára teljesen elveszítette az igazi üzenetét. Persze, szeretett ajándékozni, és szerette, ha őt is meglepetés várja. Volt néhány ember a családja és a barátai körében, akiket szeretett volna megajándékozni. Éppen emiatt volt tanácstalan. Pénze nem sok volt, így arra gondolt, hogy saját kezűleg készít meglepetést. Csak azzal meg az a baj, hogy a sok gonddal, odafigyeléssel, szeretettel elkészített emléktárgy a megajándékozottnak nem jelent semmit. Sokszor a sokadik doboz mélyén landolva kerül a pincébe, a padlásra vagy rosszabb esetben a kukába. Ezt nem szerette volna. Egyszer csak egy különös ötlete támadt: mi lenne, ha az idén másként lenne? Elhatározta, hogy megpróbál a saját idejéből, figyelmességéből, segítőkészségéből adni a többieknek. Talán a régi ünnepek hangulatát sikerülne úgy visszaidézni, hogy nem rohannánk el egymás mellett, hanem odafigyelve, kicsit kedvesebbek, kicsit figyelmesebbek lehetnénk.

Nem sokat tétovázott, hamar el is kezdte ezt a különös készülődést. A boltban észrevette, hogy egy idős néni még az ajtót is nehezen tudja kinyitni, pláne a szatyrait hazacipelni. Látásból ismerte őt, gondolta, hogy nem laknak messze egymástól. Felajánlotta a segítségét, út közben váltottak pár szót. A babakocsit toló fiatal anyukáról megtudta, hogy szinte segítség nélkül neveli két apró gyerkőcét, szóba elegyedtek, és a szokásos udvariaskodás után rájött, hogy a postán való sorban állástól, tülekedéstől tudja mentesíteni, ha a sajátja mellett az ő csekkjeit is feladja. Észrevett egy szomorú szemű fiatal lányt, akinek látszólag mindene megvolt, mégis… Éppen nemrég hagyta el a szerelme, és még a gondolata is megrémítette, hogy egyedül kell várnia a karácsonyt. Meghívta egy teára, elbeszélgettek. Miután elköszöntek egymástól, talán mind a ketten érezhették, hogy egymásban barátra leltek.

Igen, vannak olyan helyzetek, amikor kevés a jó szándék, amikor tényleg szükséget szenved a másik, és muszáj kézzelfogható tárggyal kifejezni a segítséget. Szétnézett otthon, hogy vajon mi az, amit nélkülözni tudna. A sok pakolásnak és rendezésnek meg is lett az eredménye. Az évek óta a szekrényben porosodó színes ceruzáit egy nehéz sorban élő kisgyereknek ajánlotta fel. A feleslegessé vált porszívóval egy idős asszonyt lepett meg. Hamar gazdára találtak a már rég nem hordott ruhaneműk. A könyveit sem tudta már rendesen elpakolni, így abból is kiválogatta a diákkori regényeit, amivel egy sokgyerekes családot lepett meg.

Elérkezett az ünnep, amit ki családi körben, ki magányosan töltött. Volt, aki izgalommal bontogatta az ajándékot, volt, aki izgatott örömmel figyelte, hogy a szerettei arca hogy ragyognak az örömtől. Volt, ahol a vendégek, családtagok egymás kezébe adták a kilincset, és volt, ahol ez a pár nap semmi különlegessel nem járt, egy volt az év többi napjai között.

Aztán ahogy az lenni szokott, ez a karácsony is elmúlt. Az élet visszatért a szokásos kerékvágásba, a díszek visszakerültek a dobozok mélyére. Csak egy valaki tudta, hogy ez az ünnep más volt, mint a többi. A Lány volt, aki bár semmilyen kézzelfoghatóan nagy értékű ajándékot nem kapott, gazdagabbnak érezte magát mindenkinél. Talán a készület tette, talán az, hogy miközben készülődött, lelkileg is feltöltekezett. Imádkozott a családokért, talán az istentiszteleten is jobban odafigyelt, megbecsülve drága szolgálatát. Maga is elcsodálkozott, amikor meglátta a gyerekek csillogó szemét, a szülők kisimult mosolyát, meglepődve, hogy talán ő jobban örül, mint a megajándékozottak. Most már maga is bevallotta, hogy az, ami őt heteken át mozgatta, erősítette, csendesítette, küldte, az nem más, mint kegyelem. És abban is biztos volt, hogy jut belőle elegendő az év többi napjára.

A kis tölgyfa és az ő barátai

Beköszöntött az ősz. A nap sugarai ugyan kitartóan melengettek, de már nem voltak olyan égetően tolakodóak.  A kirándulók is csak hétvégente látogattak erre, a gyerekeknek megkezdődött az iskola, a nyári élmények ugyan mindenki szívében éltek, de a munka és a kötelesség már egyre inkább kitöltötte mindenkinek az idejét. Gyereknek-felnőttnek egyaránt.  Tudomásul kellett venni, hogy a szünidő véget ért, de a kora őszi idő talán nem szegte már senkinek a kedvét. Az idő hűvösebbre fordult, már nem fájt a szívük a kirándulás után, a barátokkal való találkozás, ismerkedés, az új tanév is adott izgalmakat. Noha semmi jele nem volt, az idő múlásával az erdő is készült a hűvösebb hónapokra. A költöző madarak készültek hosszú utazásukra, az itt áttelelő állatok is gyűjtötték az eleséget, kibélelték a fészküket, szálláshelyüket, készülve arra az időre, amikor a tartalékokból kell éljenek. A fák lombjai is színesedtek. Nem adtak már olyan hűsítő árnyat, mint pár héttel ezelőtt, igaz, nem is volt rá szükség, hogy bármit is felfogjanak. A természetjárók még örültek is, hogy semmi nem áll a melegítő, cirógató sugarak útjába.

                Egyedül egy kis tölgyfa állt magányosan az erdő szélén. Nem volt olyan sudár, mint a többi társa.  Az erdő szélén állt, így minden viharnak, esőnek ki volt téve, senki nem volt, aki felfogja előle a rázúduló esőt, havat. Nem nőtt olyan magasra, mint a többiek, a küzdelmek, az életben maradás lefoglalta az erejét, a szépítkezés helyett az ellenálló képességét kellett fejlesztenie. Népszerű sem volt, mivel bárki, aki szembetalálkozott az erdővel, inkább a szép, sudár fák alá heveredett le, gyönyörködött bennük. A mi kis fánk ugyan enyhülést tudott adni, de valljuk be, nem volt egy szemet gyönyörködtető példány. (Azt tudjuk, hogy nem csak az emberek, hanem a fák között is könnyebben érvényesülnek a szépek.) El is keseredett sokszor. Szenvedett a mellőzöttségtől, feleslegesnek érezte magát. Méltatlannak érezte a számkivetettséget, megvetettséget.            

                A természet átalakult a maga megszokott ritmusában, a napok egyre hűvösebbé váltak. Az erdő kihalt lett. Mindenki menedéket keresett. A madarak, őzek, szarvasok, mókusok, sünök megszokták egymás társaságát, de most, amikor a túlélés volt a tét, inkább mindenki külön vonult, azzal foglalkozott, hogy magának és a családjának találjon menedéket. Ezért kerülte el a figyelmüket az a sün család, amely pont most keresett volna itt menedéket. A korábbi szálláshelyük áldozatául esett az egyre gyakoribbá váló erdőirtásnak, így újhely után kellett nézzenek. Segítségre nem számíthattak, a többi lakó örült, ha a fiókáit biztonságban tudhatta. Így találta rá az erdő szélén álló kis jelentéktelen tölgyfára, de valljuk be, olyan fáradtak és éhesek voltak, hogy tovább menni sem volt erejük.  Befészkelték magukat a sűrű avarba, ahol élelmet is találtak maguknak. Nem is kellett mással osztozkodni a biztonságot nyújtó lakon, amely pont elegendő volt számukra. Hamar megszokták úgy fészküket, amelyet otthonossá igyekeztek tenni. Igaz, erre nem sok idejük volt, mert az idő hamar hidegre fordult és senki nem merészkedett ki a hidegbe. A kis fa is örült, mert végre rá is szükség lett. Végre hasznosnak érezte magát, mert a sün családnak menedéket tudott nyújtani, így esélyt is a téli hideg túlélésére. Hamar összebarátkoztak, jó társra, szövetségesre találtak egymásban. Ahogy a tavasz és a nyár, a tél sem tartott örökké. A melengető napsugarak kicsalogatták az állatokat a rejtekhelyükből. Örültek a szép időnek, a zöldellő fáknak, hamar megfeledkeztek a zord viharokról és ezzel együtt a nekik menedéket adókról is. A kis sünik azonban most is hálásak voltak jótevőjüknek, tisztán tartották, elpusztították a kártevőket.  Igaz, sok év nélkülözés után, de a kis fa is rádöbbent, hogy milyen szerencsés ő valójában. Mert ugyan szépnek lenni egy örömteli állapot, de annál is fontosabb, hogy vannak barátaink.

A szerencse fiai

                Tanácskozásra hívta össze az erdő közepén a Fővarázsló az összes segédjét. Hivatalos volt minden kobold, tündér, manó és még ki tudja, hány földi szerzet. Azért volt számára fontos ez a gyűlés, mert már megunta, hogy mindig csak a legkisebb fiúé lesz a királylány és a fele királyság. Helyeseltek bőszen mindannyian.

-Úgy van!-Szólt Csillagtündér. Szerintem is, megérdemli az összes fiú, aki nekiindul a próbatételeknek, és persze sikeresen teljesíti, hogy megkapja a jutalmát.

-Szerintem minden fiúnak van valamilyen tehetsége. Ha mindig a legkisebb fiú győzedelmeskedik, eleve elvesszük a többiek kedvét a küzdelemtől. -Vetette oda Tölgymanó, akinek nagyon fejlett volt az igazságérzete.

                Mindannyian egyetértettek, hogy ezentúl változni fognak a szülői házból próbatételre induló vándorbotot fogó ifjakra vonatkozó szabályok. Az erdő szélén élt egy szegény ember, akinek pont három fia volt, mint a mesében. Sajnos, korán megözvegyült. Ennek ellenére nagyon szépen nevelgette fiait, szorgalomra, tisztességre szoktatva őket. Szakmát adott mindannyiuk kezébe, és elég korán megtanította nekik, hogy saját erejükből kell boldogulniuk, ugyanis édesapjuknak nincs arra lehetőségük, hogy pénzzel, vagyonnal támogassa őket. Addig lakhatnak a szülői házban, ameddig szükségét érzik, és minden támogatást megkapnak, hogy elinduljanak a felnőtt életbe, viszont az önálló életük megalapozásáról maguknak kell gondoskodniuk.

                Elérkezett az az idő, amikor a legidősebb fiú elindult szerencsét próbálni. Nagyon ügyes és szorgalmas volt. Beállt cipészinasnak a közeli városban. Nem tétlenkedett, igyekezett mindent megtanulni. Hamar meg is szerezte a mesterlevelet és egy saját kis műhelyt nyitott. Szorgalma és becsületességének híre elterjedt az egész városban. Egymásra is találtak egy leányzóval (ahogy a mesékben is lenni szokott.) Szép családot alapítottak, hamarosan meg is született a kisfiuk.

                Telt-múlt az idő, a középső fiú is elindult szerencsét próbálni. Ő sem ment messzire, a malomban, a molnárnak lett a segítője. Nagyon erős ifjú lett, a molnár nagy hasznát látta a cipekedésben. Hatalmas testi ereje segítőkészséggel és kedvességgel párosult, meg is kedvelte őt a falu közössége. Érdekességként, pont a molnár lányával szemelték ki egymást, így a molnár is megnyugodott, hogy lesz aki továbbviszi a mesterséget, és a fiataloknak is könnyebbé vált a közös életük elkezdése. Annak rendje és módja szerint birtokba is vették kicsi, de takaros házikójukat, ami hamarosan gyereksírástól lett hangos.

                Teltek-múltak az éves, elérkezett az az idő is, amikor a legkisebb fiú is útra kelt. Szomorú volt ugyan, hogy magára kellet hagynia az édesapját, de ugye ez az élet rendje. Ő is bátyjaihoz hasonlóan szorgalmas volt, így számára sem volt nehéz munkát találni. Fafaragó lett, de még milyen! Ugyanis ő egy amolyan álmodozó lélek volt, talán, ha kellően jómódú lett volna, művész is válhatott volna belőle. De ugye, a magunkfajtának gondolni kell a megélhetésre, a holnapra, így olyan szakmát választott, amiben kiélheti a fantáziáját és családjáról is tud gondoskodni. Nem egy mufurc, mosolytalan mesterember volt, jó kedélyű, mindenkivel szívélyes és kedves volt. Könnyen összetalálkozott a hozzá betérő vendégekkel akár idős volt, akár fiatal. Anekdotáival, tréfád történeteivel mindenkit jó kedvre tudott deríteni. Természetesen az asszonyra sem kellett sokáig várni, és hamarosan ölükben tarthatták közös gyereküket.

                Mi történt ez idő alatt a szegény emberrel? Tudomásul vette, hogy a gyerekei kirepültek a családi fészekből, de büszke is volt rájuk, mert mindannyian helyt álltak, ki-ki saját képességeinek megfelelően. Nem is voltak hálátlanok hozzá, öreg korára nem hagyták magára, gondoskodtak róla, rendszeresen látogatták. Ám, a legnagyobb meglepetés akkor érte, amikor egyszer sétálgatott az erdőben, furcsa neszre lett figyelmes. Mintha manók jártak volna  a virágok között. Be is mutatkozott illedelmesen Tölgymanó, Csillagtündér és minden más erdőlakó furcsa szerzet. Elmesélték az a sok évvel ezelőtti tanácskozást. Elérzékenyült a szegény ember, hogy miért őt választották ki, hisz annyi más jó és talán érdemesebb ember is van. De a manók elmondták neki, hogy elsősorban magának köszönheti a szerencséjét, a fiairól gondoskodó szeretetének, szorgalmának, szerénységének.

Haza-találó

Furcsa nyugtalanság vett rajta erőt. Látszólag semmi oka nem volt nyugtalankodni, jól mentek a dolgai, biztos állása, jó fizetése, jó életkörülményei voltak. Valami mégis csak feszítette. Próbált helytállni, több és több feladatot vállalni a munkahelyén, több szolgálatot a gyülekezetbe, remélve, hogy megszűnik a szívében a furcsa békétlenség, de nem így történt. Egyre nyugtalanabb, szorongóbb lett. Olvasta rendszeresen a Bibliát, részt vállalt a gyülekezet terheiből, mind anyagilag, mind a szolgálatai által, a munkahelyi feladatait becsületesen ellátta- akkor mi lehet a baj. Mert baj van, rendezetlenség, azt már maga is belátta, nem is próbált megfutamodni.

A választ, és a megoldás első lépését egy különös szombat estén találta meg. Éppen a szokásos módon készülődött a Biblia-olvasáshoz, amikor az addig több ezerszer elolvasott ige a szívébe markolt. Tudta, hogy az neki szól. Egyes-egyedül csak neki. Neki, akinek rengeteg elrendezni valója van, aki eddig is rengeteg dolgot halogatott. Hiába igyekezett magát elfoglalni, a szabadideje lett csak kevesebb, a szíve nyugtalansága nem. Tudta, hogy felesleges már a lelkiismeretét tovább nyugtatgatni. Nem érdemes. Valaki megszólította, és neki kötelessége válaszolni. Szembenézni. Belátni, hogy rengeteg mulasztása van. Hogy a szívéből eddig mennyire hiányzott a lényeg, a szeretet. Hogy a szolgálatai során ugyan ott volt a keze, de a szíve és a lelke egészen máshol járt. Ránehezedett a felelőssége súlya, hogy mennyire méltatlanul bánt a rábízottakkal. Fukarkodott a szeretetével, a kedvességével, odafigyelésével, pedig azokat is ugyanúgy számon fogják tőle kérni. Sokszor szerette volna mással- akár anyagi áldozattal is- pótolni a pótolhatatlant, és most már végérvényesen rájött, hogy nem lehet.

Amennyivel gondolta, hogy közelebb kerül, annyira távolodott a Lényegtől. Pedig tudta, mi a lényeg. Tudta, de mégis remélte, hogy megússza. Most már örült, hogy nem úszta meg. Talán nem késő rendezni. Újra gondolni. Újra tervezni. Újra felépíteni. Talán még nem távolodott el olyan messzire, hogy lehetetlen lenne vissza találni. Elhatározta.. Hogy most már soha nem fogja magát becsapni. Hogy mindig ott lesz a szíve is, ahol a keze… És rá fog érni, és oda fog figyelni. Hogy meghallgatja az az idegesítő nénit, aki folyton panaszkodik. Hogy nem fogja magát felhúzni, ha az imádság alatt beszélgetnek a gyerekek. Hogy a cigány családnak nem csak pénzt fog küldeni, hanem meg is fogja őket látogatni. Hogy nem fog méltatlankodni magában, ha a kiscsoportos beszélgetésen kevésbé iskolázottakkal kerül össze.

Másnap különös vasárnap volt. Gondolta, hogy az elhatározását meg kellene valamivel pecsételni. Bár semmilyen ünnep nem volt, mégis, amikor meglátta a fehér Úrasztalát, tudta, hogy valaki várt rá. Amikor meghallotta a kedvenc énekét, meg sem próbálta elrejteni a könnyeit, és hónapok óta először a szívével is énekelte. Amikor a gyülekezettel együtt magához vette a kenyeret és a bort, tudta, hogy ezt most Valaki különösen neki szánta. Mint ahogy azt az éneket is, ami órák múlva is a szívében járt: „Békeség legyen velünk, itt van Jézus köztünk. Békesség, békesség legyen velünk..”