Világhálószövő álomlélek

           Szokásos napnak indult. Késésben sem volt, a vonat is időben jött, gond nélkül beért a munkahelyére. A munkanap sem tartogatott meglepetést, a szokásos mederben folyt minden. Végezte a feladatát, ahogy eddig is szokta, a munkatársak szereztek neki néhány vidám és kevésbé vidám pillanatot, de ebben sem volt semmi rendkívüli. A munkaidő leteltével ment az edzőterembe, előtte beugrott a kedvenc pékségébe, mókázott az eladókkal. torna után hazament. A vonat akkor sem késett, különösebb izgalmak nélkül meg is érkezett.

                Otthon bekapcsolta a gépét, rávetette magát a facebook-ra. Jó dolognak tartotta, hogy beszélgethet távol élő ismerőseivel, akikkel csak ritkán találkozhat. Megtudhat híreket, rendezvényeket. Van egy pár csoportja, akikkel rendszeresen beszélget. Jó, hogy van kitől megkérdezni, hogy az esti koncert mikor kezdődik, van-e nyitva bolt a közelben, esetleg melyik fogorvoshoz érdemes elmenni. Szeretett a facebook-on lógni, most mégis valami nyugtalanította. Gyakran panasszal árasztották el az emberek az oldalukat. Rossz érzés töltötte el, hogy sokan csak nyavalyogni, szenvedni tudnak. Nem mintha nem esett volna meg rajtuk a szíve, de egy idő után már lehangoló, hogy egyesek csak a rosszat, a fájdalmat látják meg, arról szól az életük. Átverték, becsapták, elhagyták, meglopták. Elütötték, lerombolták, belerúgtak, félrelökték, nekimentek. Mintha csak rossz történhetne az emberrel, és a jót nem tudja észrevenni (vagy talán nem is akarja…). A másik, ami idegesíti és bosszantja, ha valaki túl sűrűn az egzotikus nyaralásáról, vadonatúj, méregdrága autójáról és hasonló sikerekről posztol. Nem mintha irigy lenne más örömére, sikerére, de sokszor az ilyen megosztásoknak van egy dicsekvés-szerű felhangja. Aki közzéteszi, ki szeretné nyilvánítani, hogy megengedhet magának olyan dolgokat, amikről más, egyszerű földi halandó álmodni sem mer. Ráadásul, ha az a bizonyos földi halandó az átlagnál érzékenyebb, több ilyen megosztás után lúzernek, szerencsétlennek, értéktelennek fogja magát érezni. Ami természetesen nem fedi a valóságot, mert rengeteg öröm éri nap, mint nap, de mégis…

                Pont ennek következtében eszébe jutott valami. Miért ne oszthatná meg élete apró, vidám-bolondos, komoly-szomorú történéseit. Figyelve a többiekre, hogy lehetőleg senki ne érezze túlzottan panaszkodósnak, ön-sajnáltatónak, de dicsekvősnek sem. Talán, ami a legfontosabb, mindenki érezze meg, hogy akár öröm, akár bánat ér minket, ott van mögöttünk Isten, akinek a kegyelméből elhordozhatjuk a rosszat, és akinek az örömeinkért hálát adhatunk. Gondolkozott egy kicsit, aztán belevágott… Megosztotta az ajándék-narancs miatt érzett örömét, az ellopott mobiltelefon miatti bosszúságát. Megosztotta, ha lekéste a vonatot és azt is, hogy kedvesen mosolygott rá az eladó. Természetesen ezek apróságok. Olyan dolgok, amelyek mindannyiunkkal megtörténhetnek és talán naponta meg is történnek. Éppen ezért érezheti mindenki a sajátjának. Amiben különbözünk, az talán az, hogy a többség azt mondja, hogy szerencse, véletlen, a figyelmetlenség következménye vagy éppen ellenkezően a jó munka jutalma. De a lényeg, ami miatt ebbe belefogott, hogy minél többen megtudják, hogy ez Kegyelem. Kegyelem, ami éltet, erőt ad, felemel, átsegít… És éppen ezért, ami nélkül élni sem érdemes.

Előhang

Ha lenne gyerekem, sokat mesélnék neki. Vidám és szomorú meséket. Mesélnék arról, hogy milyen rossz kiközösítettnek lenni. Gyerekként szembesülni sok kudarccal, keserűséggel, fájdalommal. Mesélnék arról, hogy milyen érzés kilógni a sorból, mindig kívülállónak lenni. Mesélnék a gúnyolódásról, a z egymás háta mögötti kibeszélésről, a sehova nem tartozás érzéséről. Mesélnék a soha be nem gyógyuló sebekről.

Mesélnék az örömökről. A sikerélményekről, arról, hogy milyen mámorító tud lenni örülni a kis dolgoknak. Madárdalra kelni, a metróból kijőve rácsodálkozni egy épület szépségére, énekelni és közben kiszakadni a valóságból. Repülni feljebb és feljebb, magasabbra… Megérezni, hogy milyen, amikor megszűnik körülöttünk a világ. Úgy belefeledkezni egy könyvbe, mintha nem is lenne holnap. Vizsgára készülni teljesen elkeseredetten és közben a száraz adatok és képletek mögött meglátni a rendező elvet, a csodát. Örülni barátoknak, találkozásoknak. Rájönni, hogy vannak, akik hasonlóan gondolkodnak. Akiknek fontos a másik ember. Érték adni, teremteni, szeretni.

Mesélnék arról, hogy a felnőttek világa sem egyszerűbb, mint a gyerekeké. Nem csak abban különbözik, hogy nem kell ebéd után aludni. Mesélnék arról, hogy milyen nehéz és egyben felemelő feladat talpon maradni. Romokból építkezni, soha be nem gyógyuló sebekkel együtt élni. Hiányból, hátrányból tőkét kovácsolni. Miközben tesszük a dolgunkat, lesz, aki enyhít a magányunkon. ajándékba kapunk embereket, akik megerősítenek minket abban, hogy jó, amit csinálunk. Hogy megéri jónak lenni. Nem igaz, hogy a világot negatív erők uralnák. Ha nem a pozitív uralná, már rég elpusztította, felemésztette volna önmagát.

Mesélnék arról, hogy a nehézség, nem feltétlenül rossz, tekinthetünk rá megoldandó feladatként, próbatételként, amiből megerősödve kerülhetünk ki. Nekünk butaság a szerencsében bízni, de talán minden nap a jól elvégzett munka örömével mehetünk aludni. Egész életünkben dolgozni kell, nem keveset, de boldogok lehetünk, mert megláthatjuk a szépséget, az örömöt ott is, amit a többség észre sem vesz.

Mivel nincs gyerekem, ezért nektek mesélek… Arról, hogy milyen érzés folyton kilógni a sorból, mindig kívülállónak lenni. Milyen érzés az örömöt meglátni a legváratlanabb helyzetekben is. Örülni barátnak, találkozásoknak…

Útravaló

Már túl volt (majdnem) a nehezén. Igazán nem szerette meg az itt töltött öt év alatt sem az egyetemet, sem a várost. Nem kötődött hozzá túlságosan, mégis… Elbúcsúzott a Biblia-köri társaktól, akik a legtöbbet jelentették neki. Sokat tanultak egymástól és igazán itt tanult meg közösségben gondolkodni, a hitről a gondolatait megosztani, a másikra odafigyelni. Hallatlan segítség volt az imaközösség, hogy szinte önmagától születtek barátságok, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Amikor az utolsó közösségi alkalom véget ért, nem jött álom a szemére. Nem a kedves búcsúzás, nem a mindenki által aláírt ajándékkönyv jelentette valaminek a lezárultát. Visszament a kollégiumi szobába, fogat mosott, lezuhanyozott, elolvasta a nap igét, imádkozott, mint az öt év alatt megannyiszor. Csak amikor álomra akarta hajtani a fejét, jött rá arra, hogy ilyen többet nem lesz. Igen, más emberként tér haza, mint ahogy idejött. Rengeteget formálódott, alakult. Az élete talán a tragikusan szomorú fordulatnak köszönhetően változott meg, tulajdonképpen egyik napról a másikra. Fáj az elválás, de tudja, hogy a java csak most jön. Helyt kell állnia, hátrányból indulva, romokból építkezve, senkire sem számítva, talán csak Egyvalakire.

Éppen ezért létfontosságú, hogy sikerüljön az államvizsga. Kimondhatatlanul sok tétel, áttekinthetetlenül széleskörű témakör. Felöleli öt év anyagát. Reményt vesztve áll neki a tanulásnak, az utolsó erőpróbának, ahol igazán eldől az élete sorsa. Talán az első igazi nagy próbatétele. A tanulás sem megy annyira, nehezen tud a tananyagra koncentrálni, pedig már sokadjára veszi elő. Nincs javítási lehetőség, vagy sikerül vagy nem. Muszáj, hogy sikerüljön. Tulajdonképpen nem is az államvizsga a nehéz, hanem az oda vezető út. Próbál minden nap erőt venni magán, legyőzni félelmét, nekigyürkőzik századjára is, de mintha inkább felejtene, mint tanulna. Bement a többiekkel a terembe… Hogy ott mi történt, és miért… De amikor a nevéhez értek, és meghallotta, hogy sikerült, akkor tudta, hogy ez a Kegyelem. annyira számíthatott a vizsgáztatók jóindulatára, mint amennyire nem. De tudta, biztos volt benne, hogy Isten tudta, mindennél jobban tudta. Tudta, már az elején, amikor kiválasztotta, amikor elhívta, nevén szólította. Amikor ott állt az eskütételnél, sok-sok ember és Isten színe előtt. Tudta, amikor el volt keseredve, és egy percre meg sem fordult a fejében, hogy feladja. Akkor is tudta, amikor talán érdemtelenül lett második a tanulmányi versenyen. És még megannyiszor üzent… Most a legvégén is. Tudta, hogy a java csak most jön… De tudta, hogy mindig mellette lesz… Kegyelemből.

Különös karácsony

Szokásos decemberi késő délután volt. Éppen csak beköszöntött az Advent. Ki azzal foglalkozott, hogy a portáját csinosítgatta, szépítgette, hogy megfelelő díszben várja az ünnepeket. Ki bevásárló listát írt, ügyelve arra, hogy véletlenül se felejtsen ki senkit sem. Se rokont, se ismerőst, se közelit, se távolit, azt gondolván, hogy az ügyesen megválasztott ajándék megvéd a pletykáktól, rosszindulatú megjegyzésektől, elejét veszi viszálykodásnak, veszekedésnek. Volt, aki az ünnepi menüt tervezgette nagy gonddal és figyelemmel, minden egyes napot külön-külön átgondolva, hogy éppen az aznap érkező vendéget ízlése szerint készült terített asztallal várja.

Csak a Lány üldögélt, sétálgatott, ácsorgott tanácstalanul. Már réges - rég egy kiüresedett szokásnak, a kereskedelmet fellendítő ajándékozási rohamnak tartotta a karácsonyt, ami mára teljesen elveszítette az igazi üzenetét. Persze, szeretett ajándékozni, és szerette, ha őt is meglepetés várja. Volt néhány ember a családja és a barátai körében, akiket szeretett volna megajándékozni. Éppen emiatt volt tanácstalan. Pénze nem sok volt, így arra gondolt, hogy saját kezűleg készít meglepetést. Csak azzal meg az a baj, hogy a sok gonddal, odafigyeléssel, szeretettel elkészített emléktárgy a megajándékozottnak nem jelent semmit. Sokszor a sokadik doboz mélyén landolva kerül a pincébe, a padlásra vagy rosszabb esetben a kukába. Ezt nem szerette volna. Egyszer csak egy különös ötlete támadt: mi lenne, ha az idén másként lenne? Elhatározta, hogy megpróbál a saját idejéből, figyelmességéből, segítőkészségéből adni a többieknek. Talán a régi ünnepek hangulatát sikerülne úgy visszaidézni, hogy nem rohannánk el egymás mellett, hanem odafigyelve, kicsit kedvesebbek, kicsit figyelmesebbek lehetnénk.

Nem sokat tétovázott, hamar el is kezdte ezt a különös készülődést. A boltban észrevette, hogy egy idős néni még az ajtót is nehezen tudja kinyitni, pláne a szatyrait hazacipelni. Látásból ismerte őt, gondolta, hogy nem laknak messze egymástól. Felajánlotta a segítségét, út közben váltottak pár szót. A babakocsit toló fiatal anyukáról megtudta, hogy szinte segítség nélkül neveli két apró gyerkőcét, szóba elegyedtek, és a szokásos udvariaskodás után rájött, hogy a postán való sorban állástól, tülekedéstől tudja mentesíteni, ha a sajátja mellett az ő csekkjeit is feladja. Észrevett egy szomorú szemű fiatal lányt, akinek látszólag mindene megvolt, mégis… Éppen nemrég hagyta el a szerelme, és még a gondolata is megrémítette, hogy egyedül kell várnia a karácsonyt. Meghívta egy teára, elbeszélgettek. Miután elköszöntek egymástól, talán mind a ketten érezhették, hogy egymásban barátra leltek.

Igen, vannak olyan helyzetek, amikor kevés a jó szándék, amikor tényleg szükséget szenved a másik, és muszáj kézzelfogható tárggyal kifejezni a segítséget. Szétnézett otthon, hogy vajon mi az, amit nélkülözni tudna. A sok pakolásnak és rendezésnek meg is lett az eredménye. Az évek óta a szekrényben porosodó színes ceruzáit egy nehéz sorban élő kisgyereknek ajánlotta fel. A feleslegessé vált porszívóval egy idős asszonyt lepett meg. Hamar gazdára találtak a már rég nem hordott ruhaneműk. A könyveit sem tudta már rendesen elpakolni, így abból is kiválogatta a diákkori regényeit, amivel egy sokgyerekes családot lepett meg.

Elérkezett az ünnep, amit ki családi körben, ki magányosan töltött. Volt, aki izgalommal bontogatta az ajándékot, volt, aki izgatott örömmel figyelte, hogy a szerettei arca hogy ragyognak az örömtől. Volt, ahol a vendégek, családtagok egymás kezébe adták a kilincset, és volt, ahol ez a pár nap semmi különlegessel nem járt, egy volt az év többi napjai között.

Aztán ahogy az lenni szokott, ez a karácsony is elmúlt. Az élet visszatért a szokásos kerékvágásba, a díszek visszakerültek a dobozok mélyére. Csak egy valaki tudta, hogy ez az ünnep más volt, mint a többi. A Lány volt, aki bár semmilyen kézzelfoghatóan nagy értékű ajándékot nem kapott, gazdagabbnak érezte magát mindenkinél. Talán a készület tette, talán az, hogy miközben készülődött, lelkileg is feltöltekezett. Imádkozott a családokért, talán az istentiszteleten is jobban odafigyelt, megbecsülve drága szolgálatát. Maga is elcsodálkozott, amikor meglátta a gyerekek csillogó szemét, a szülők kisimult mosolyát, meglepődve, hogy talán ő jobban örül, mint a megajándékozottak. Most már maga is bevallotta, hogy az, ami őt heteken át mozgatta, erősítette, csendesítette, küldte, az nem más, mint kegyelem. És abban is biztos volt, hogy jut belőle elegendő az év többi napjára.

A kis tölgyfa és az ő barátai

Beköszöntött az ősz. A nap sugarai ugyan kitartóan melengettek, de már nem voltak olyan égetően tolakodóak.  A kirándulók is csak hétvégente látogattak erre, a gyerekeknek megkezdődött az iskola, a nyári élmények ugyan mindenki szívében éltek, de a munka és a kötelesség már egyre inkább kitöltötte mindenkinek az idejét. Gyereknek-felnőttnek egyaránt.  Tudomásul kellett venni, hogy a szünidő véget ért, de a kora őszi idő talán nem szegte már senkinek a kedvét. Az idő hűvösebbre fordult, már nem fájt a szívük a kirándulás után, a barátokkal való találkozás, ismerkedés, az új tanév is adott izgalmakat. Noha semmi jele nem volt, az idő múlásával az erdő is készült a hűvösebb hónapokra. A költöző madarak készültek hosszú utazásukra, az itt áttelelő állatok is gyűjtötték az eleséget, kibélelték a fészküket, szálláshelyüket, készülve arra az időre, amikor a tartalékokból kell éljenek. A fák lombjai is színesedtek. Nem adtak már olyan hűsítő árnyat, mint pár héttel ezelőtt, igaz, nem is volt rá szükség, hogy bármit is felfogjanak. A természetjárók még örültek is, hogy semmi nem áll a melegítő, cirógató sugarak útjába.

                Egyedül egy kis tölgyfa állt magányosan az erdő szélén. Nem volt olyan sudár, mint a többi társa.  Az erdő szélén állt, így minden viharnak, esőnek ki volt téve, senki nem volt, aki felfogja előle a rázúduló esőt, havat. Nem nőtt olyan magasra, mint a többiek, a küzdelmek, az életben maradás lefoglalta az erejét, a szépítkezés helyett az ellenálló képességét kellett fejlesztenie. Népszerű sem volt, mivel bárki, aki szembetalálkozott az erdővel, inkább a szép, sudár fák alá heveredett le, gyönyörködött bennük. A mi kis fánk ugyan enyhülést tudott adni, de valljuk be, nem volt egy szemet gyönyörködtető példány. (Azt tudjuk, hogy nem csak az emberek, hanem a fák között is könnyebben érvényesülnek a szépek.) El is keseredett sokszor. Szenvedett a mellőzöttségtől, feleslegesnek érezte magát. Méltatlannak érezte a számkivetettséget, megvetettséget.            

                A természet átalakult a maga megszokott ritmusában, a napok egyre hűvösebbé váltak. Az erdő kihalt lett. Mindenki menedéket keresett. A madarak, őzek, szarvasok, mókusok, sünök megszokták egymás társaságát, de most, amikor a túlélés volt a tét, inkább mindenki külön vonult, azzal foglalkozott, hogy magának és a családjának találjon menedéket. Ezért kerülte el a figyelmüket az a sün család, amely pont most keresett volna itt menedéket. A korábbi szálláshelyük áldozatául esett az egyre gyakoribbá váló erdőirtásnak, így újhely után kellett nézzenek. Segítségre nem számíthattak, a többi lakó örült, ha a fiókáit biztonságban tudhatta. Így találta rá az erdő szélén álló kis jelentéktelen tölgyfára, de valljuk be, olyan fáradtak és éhesek voltak, hogy tovább menni sem volt erejük.  Befészkelték magukat a sűrű avarba, ahol élelmet is találtak maguknak. Nem is kellett mással osztozkodni a biztonságot nyújtó lakon, amely pont elegendő volt számukra. Hamar megszokták úgy fészküket, amelyet otthonossá igyekeztek tenni. Igaz, erre nem sok idejük volt, mert az idő hamar hidegre fordult és senki nem merészkedett ki a hidegbe. A kis fa is örült, mert végre rá is szükség lett. Végre hasznosnak érezte magát, mert a sün családnak menedéket tudott nyújtani, így esélyt is a téli hideg túlélésére. Hamar összebarátkoztak, jó társra, szövetségesre találtak egymásban. Ahogy a tavasz és a nyár, a tél sem tartott örökké. A melengető napsugarak kicsalogatták az állatokat a rejtekhelyükből. Örültek a szép időnek, a zöldellő fáknak, hamar megfeledkeztek a zord viharokról és ezzel együtt a nekik menedéket adókról is. A kis sünik azonban most is hálásak voltak jótevőjüknek, tisztán tartották, elpusztították a kártevőket.  Igaz, sok év nélkülözés után, de a kis fa is rádöbbent, hogy milyen szerencsés ő valójában. Mert ugyan szépnek lenni egy örömteli állapot, de annál is fontosabb, hogy vannak barátaink.